Aki nem tanul a történelembõl, arra van ítélve, hogy újra megélje azt – idézte a közkeletû mondást a Szegénylegények, Csend és kiáltás, Fényes szelek és még közel 30 filmet rendezõként jegyzõ mester tavaly, a Mátyás-filmje kapcsán. „Úgy néz ki, mi is egyfolytában erre vagyunk ítélve. Ma is ugyanazok a hatalmi játszmák folynak, mint a 15. században.” Az 1921-ben született Jancsó már csak tudja, megélt jó néhány rendszert, háborút, békét. „Azt azért nem mondhatom, hogy az égvilágon semmi nem változott. Például a demokratizálódás és – bár ezt ma nem divatos mondani – a szabadság óriási dolog” –tette hozzá.
Azért azt is hozzátette, hogy lehet a világon bosszankodni, lehet mérgelõdni, szomorkodni a történelmen, de ne vegyünk mindent olyan komolyan. A béke azonban szerinte nem kedvez az alkotásnak. „A béke egy mocsár, amiben az ember nyugodtan el tud lenni. Persze, én örülök, hogy béke van, az ember békére született, nem háborúra. De akkor lesz mondanivaló, ha majd konfrontálódni kényszerülnek az emberek valamivel.”
Jancsó úgy gondolja, a magyar film igazán a vasfüggöny mögött élt, akkor mindenki érezte, hogy sok film, könyv, színházi darab valamiféle ellenállást jelent. „Volt valami közösségi élmény egy-egy ilyen megjelenésében. Ma már nincs ilyen.”
A filmnyelv kialakulása
A filmtörténeti könyvek az elsõk között idézik a jancsói filmnyelv elemei között a hosszú snitteket. E jellegzetes stíluselem megjelenésének másik okát úgy írta le Jancsó, hogy Hernádi Gyulával sokat gondolkoztak, mitõl lehetnének mások, egyéniek a filmjeik. Rájöttek, hogy Magyarországon nincs tenger, nincs hegy, de a hatalmas síkság érdekes és egzotikus lehet a filmben. „Kialakult hát a síkságon játszódó, hosszú snittekkel operáló stílusunk. A kamera leállása nélkül felvett, akár több mint tízperces jeleneteket mellesleg nehéz (de nem lehetetlen) cenzúrázni, megvágni. És még egy elõnye volt. Így gyorsabban lehet dolgozni. Egy egész nap készítettünk ugyan elõ egy-egy ilyen felvételt, de alkonyat elõtt meg tudtuk csinálni.”
A másik, ami Jancsóról eszünkbe jut, az a rengeteg meztelen lány szerepeltetése a filmeken, amelyek értelmezését mára szintén a filmelméleti könyvek tucatjai írják le. A rendezõ azonban így emlékszik: „Mészáros Márta azzal piszkált minket, hogy a mi filmjeinkben nincs nõi fõszereplõ. Mondtuk neki, hogy jó, akkor a következõ filmben lesz. Sõt nemcsak hogy lesz, de sok meztelen nõ lesz.”
Váctól Rómáig
Jancsó Miklós Vácott született, a székesfehérvári cisztercita gimnáziumban tanult. Jogi tanulmányokat Pécsett és Kolozsváron folytatott, 1944-ben szerzett diplomát. 1945 tavaszán szovjet hadifogságba került, ahonnan rövid idõ múlva hazaengedték. 1946 õszén már Budapesten volt, s felvették a Színház- és Filmmûvészeti Fõiskola filmrendezõ szakára. 1950-ben kapott diplomát, ezután a Magyar Híradó- és Dokumentumfilmgyárba került. Elsõ önálló játékfilmjét (A harangok Rómába mentek) 1958-ban készítette el, ekkoriban ismerkedett meg Hernádi Gyula íróval, akivel ettõl kezdve barátok és szerzõtársak lettek.
Fotó: Kallos Bea / MTI
Elsõ igazán jelentõs játékfilmje az Oldás és kötés volt, az Így jöttem pedig már az összes jancsói stílusjegyet magában foglalta: a szokatlanul hosszú beállításokat, a nagy tért befogó, horizontális kameramozgást, a képek erõs vizuális hatással bíró megkomponáltságát. Az 1965-ös Szegénylegényeket Cannes-ban is bemutatták, e filmjével indította az egész életmûvén végigvonuló gondolatiságot: az egyén és a hatalom, a hatalom és a közösség viszonya, a szabadság és a zsarnokság között feszülõ ellentét filmes ábrázolását.
A hatvanas években forgatott filmjeiben (Csend és kiáltás, Fényes szelek, Égi bárány) elsõsorban a magyar történelem különbözõ idõszakaira koncentrált. 1972-ben a Még kér a nép filmjéért megkapta a legjobb rendezés díját.
Egy olasz újságírónõvel szövõdött szerelem miatt a hetvenes évek végéig Olaszországban élt és alkotott. Itt készítette el a La Pacifistát, valamint a hatalom és a szexuális perverziók összefonódásáról szóló Magánbûnök, közerkölcsök címû alkotását.
Kapa, Pepe, Mátyás
Hazatérése után a magyar jelent boncoló új alkotói korszak kezdõdött mûvészetében (Szörnyek évadja, Jézus Krisztus horoszkópja, Kék Duna keringõ), a kilencvenes évek közepétõl mûvészete ismét megújult, a “Kapa-Pepe” filmekben a bohóctréfa, a blõdli eszközeivel dolgozott, a beállítások is megrövidültek. Utolsó filmjét, a keserûen ironikus, Mátyás-korról szóló Oda az igazságot a 2010-es filmszemlén mutatták be.
Színházi rendezései is emlékezetesek, így a Várszínházban játszott Hasfelmetszõ Jack, az alkalmi színpadokon bemutatott Mata Hari, Drakula, a Csárdáskirálynõ és a Szép magyar tragédia vidéki elõadásai. A rendezések mellett aktív közéleti és társadalmi szerepet is vállal, címzetes egyetemi tanár, a Magyar Filmmûvészek Szövetsége elnöke, több ízben az SZDSZ országgyûlési képviselõjelöltje is volt.
Jancsó Miklós mûvészetét több rangos díjjal is jutalmazták, a többi között kétszer kapott Kossuth-díjat, 1980-ban kiváló mûvész lett, több rangos fesztivál (Cannes, Velence, Split) életmûdíjasa, Budapest díszpolgára, a Magyar Mozgókép Mestere.
