Élet-Stílus

Tíz magyart egy szerbért?

A délvidéki magyar vérengzés elkövetőit még saját feletteseik felelősségre vonták, többeket később kivégeztek, és a XXI. századra is jutott egy per. A Tito-féle bosszúhadjárat áldozatainak számát is csak megbecsülni lehet, vizsgálat, „bocsánatkérés” nem történt. A vesztes még mindig bűnös, a győztes még mindig ítél.

Hatvankilenc évvel az események után a bíróság felmentette dr. Képíró Sándort, aki ellen a vád az volt, hogy 1942-ben csendőrtisztként tevékenyen részt vett a mintegy 3300 civil áldozatot követelő délvidéki „razziában”. Az ítélet ellen több szerbiai városban tüntettek, az ország elnöke megdöbbent, és kijelentette: a magyar bíróság hozzáállása nem segíti elő a szerb-magyar megbékélést. A bűnösnek tekintett honvéd- és csendőrtiszteket egyébként már 1943-ban bíróság elé állították, az áldozatok családtagjainak kárpótlást biztosítottak.
Hatvanhét évvel az események után még senki nem állt bíróság elé azok közül az egykori jugoszláv kommunista funkcionáriusok és partizánok közül, akik – különböző becslések szerint – akár 30- 40 ezer magyar polgári személyt gyilkoltak meg a legkegyetlenebb módon a Délvidéken. Nem gondoljuk, hogy a „nagyobb bűn” felmenti a kisebbet. Történetünk inkább bepillantást enged a XX. század ámokfutásába egy falatnyi földön, amit egykor magyar Délvidéknek neveztek, és megmutatja a bűnt és a bűnhődést a győztes és a vesztes szemszögéből.

Partizán vagy terrorista?

A Magyar Királyság 1941 áprilisában vette ismét birtokába a Trianonban elszakított déli területek egy részét, összesen 11 601 négyzetkilométert, amelynek 1,1 millió főt számláló lakosságában a magyarság 35 százalékos arányban relatív többségben volt. Bár a jugoszláv hadsereg kiürítette a kérdéses területet, a Délvidék megszállása közben a honvédek számtalanszor keveredtek tűzharcba, és ez – német Wermachtot „kisegítő” – hadművelet volt hazánk első „háborús lépése”. A magyar hatóságoknak számtalan problémával kellett itt szembenézniük, amelyekből számunkra most kettő fontos.

Filmhíradó 1941 áprilisából:

Az egyik, hogy mihez kezdjenek azzal a jelentékeny szerb népességgel, az úgynevezett dobrovoljácokkal, akiket Trianon után, az etnikai arányok megváltoztatása végett telepítettek a térségbe. A. Sajti Enikő Délvidék 1941-1944 (Budapest, 1987. Kossuth Könyvkiadó) című munkájában több mint 48 ezerre teszi azon betelepült szerb – és kis részben zsidó – népességet, akiktől az új államhatalom meg kívánt szabadulni. A legegyszerűbb megoldás az lett volna, hogy egyszerűen visszatoloncolják őket Jugoszláviába, ám erről a németek hallani sem akartak. „Átmeneti megoldásként” ezért mintegy 12 ezer főt zártak internálótáborokba, ami teljes joggal szította fel az amúgy is erős etnikai ellentéteket. A másik kihívást a Jugoszláv Kommunista Párt által működtetett, komoly partizántevékenység letörése jelentette.

A háború utáni szovjet filmek hősi karakterével ellentétben a partizánt akkor, előtte és utána is egyszerűen terroristának tekintették. A civil lakosság közt megbúvó, teljességgel azonosíthatatlan fegyveresek láthatatlan fenyegetést jelentettek a reguláris katonaságra nézve, épp ezért a velük szembeni bánásmódról sem rendelkezett írott vagy íratlan hadi szabály. Vagyis egy igen: aki háborús körülmények között civil ruhában, fegyverrel támad a katonaságra, azt azon nyomban agyonlövi bármely kor bármely hadserege a mai napig.

Így folyt ez a Délvidéken is, ahol a honvéd és rendvédelmi egységek folyamatos harcot vívtak a szerb partizánok ellen. A partizánokat egyébként akkor tekintették a reguláris erőkkel jogi szempontból egyenrangúnak, ha fegyvereiket nyíltan viselték, egyenruhát vagy megkülönböztető jelzést használtak és felelős parancsnok vezetése alatt álltak. Nem véletlen, hogy az 1944. augusztus-októberi varsói felkelés harcosait a németek hadifogolyként kezelték, mivel azok a fentieknek megfeleltek.

Partizánok ellen keleten:

Az SS módszerei

Tevékenységük az 1941 végére felerősödött, decembertől egyre sűrűbbé váltak a halálos áldozatokat is követelő fegyveres összetűzések, a partizánakciók már-már a magyar közigazgatás működését veszélyeztették. Szombathelyi Ferenc, a Honvéd Vezérkar főnöke január elején katonailag megerősítette a déli határt és razziát rendelt el az úgynevezett Sajkásvidéken. A razziát végző karhatalmi és honvédségi erők parancsnokai Grassy József vezérkari ezredes, Deák László ezredes voltak, az egységes vezetést Feketehalmy-Czeydner Ferenc altábornagy tartotta kezében.

A részletekbe itt és most nem megyünk bele, a lényeg, hogy a razzia szűk két hét alatt végletesen „elfajult”. A partizánvadászat és a kommunista felbujtók elleni harcot kiterjesztették a környék falvaira, január 20-ától pedig már Újvidék városára is. Ekkor kezdődtek az úgynevezett „hideg napok”. Mindenkit elfogtak, aki megszegte a kijárási tilalmat, és rögtönítélő bíróságok ítéletei alapján kivégezték azokat, akiket a helyiekből összeállított igazolóbizottságok nem tudtak igazolni. Nem helyiek voltak, tehát partizánok – mondta egy nyakatekert logika.

Feketehalmy-Czeydner mind a vezérkar főnökét, mind a belügy- és a honvédelmi minisztert félretájékoztatta az akció részleteiről, a tömeggyilkosságokról, a partizánok számáról és mozgásáról. Miután a tömeges kivégzések híre kiszivárgott, Szombathelyi táviratban utasította Feketehalmy-Czeydner altábornagyot az atrocitások beszüntetésére, amelyek ennek ellenére folytatódtak, de január 24-e után már senkit nem végeztek ki. A Honvéd Vezérkar főnöke január 30-án adott parancsot a razzia befejezésére. A délvidéki „razzia” során – magyar források szerint – 3309 főt gyilkoltak meg, többségüket szabályosan kivégezték. A. Sajti Enikő 3340 eltűnt személyről ír, akik közül 2102 fő férfi, 792 nő, 299 „öreg” 147 pedig gyermek volt. Az áldozatok túlnyomó többsége, 2550 személy volt szerb nemzetiségű, 743 pedig zsidó.

Megszöktek, de nem menekültek

A bácskai vérengzés a Magyar Királyságban is komoly felháborodást keltett, és miután Feketehalmy-Czeydner februári vizsgálata nem állapított meg visszaélést, Szombathelyi sürgetésére az ügy 1943 decemberében a Honvéd Vezérkar főnöke bírósága elé került. A vádlottak között ült a honvédség három, a csendőrség tizenkét nyugállományú, vagy aktív tagja, az ítéletek ’44. február 18-án emelkedtek jogerőre: 11 személyt 10-14 év közötti szabadságvesztésre, lefokozásra ítéltek és határozott időre eltiltották őket a politikai jogok gyakorlásától. Büntetésüket azonban nem töltötték le, mert az ország német megszállása után az elítélteket rehabilitálták. A délvidéki áldozatok családjai számára pedig anyagi kárpótlást biztosított a Kállay Miklós vezette magyar királyi kormány.

A „főbűnösnek” tekinthető egykori parancsnokok – Grassy, Deák és Feketehalmy-Czeydner , valamit dr. Zöldi Márton – esetében ítélet sem született, mert a vádbeszéd részbeni elhangzása után Németországba szöktek. A Honvéd Vezérkar főnöke bíróságának az álláspontja egyébként az volt – mondta később a népbíróság előtt dr. Babos József hadbíró ezredes, az egykori tárgyalás vezetője -, hogy az elszökött vádlottak esetében a halálos ítélet valószínűsíthető. A vádlottakat nem vették őrizetbe, mert mint a Honvéd Vezérkar főnöke fogalmazott: mindaddig példátlan, épp ezért elképzelhetetlen volt, hogy magyar katona elszökjön a felelősségre vonás elől. Sokáig azonban nem élhettek nyugodtan, 1945-ben a budapesti Népbíróság halálra ítélte őket, majd háborús bűnösként 1946-ban kiadták őket Jugoszláviának, ahol ismét kimondták és végre is hajtották a halálos ítéletet.

mélyen lesújtva

„ … tábornoki értekezleten olvastatta fel (Szombathelyi) a honvéd koronaügyészség vádiratát az újvidéki, 1942 januárjában történt vérengzésről … Szombathelyiből ezután könnyes szemekkel tört ki a panasz, az elkeseredés, hogy hosszú honvédtiszti és parancsnoki pályáján ezt kellett megélnie, hogy honvédek gyilkoltak, raboltak és fosztogattak, mocskolták be a magyar honvéd hírnevét. A tábornoki kar mélyen lesújtva vette tudomásul az újvidéki borzalmas Szent Bertalan éjszakájára emlékeztető eseményeket, és ítélte el az ottani illetékes parancsnokok magatartását” – emlékszik vissza Lengyel Béla, későbbi altábornagy. (Lengyel Béla: Európa forgószelében. Szerk: Molitorisz Pál, Digitális Kalamáris, Szarvas, 2011.)

Ugyanez lett a sorsa Szombathelyi Ferencnek is. A Budapesti Népbíróság 10 éves szabadságvesztésre ítélte, melyet a Népbíróságok Országos Tanácsa – mint másodfokú bíróság – életfogytiglani szabadságvesztésre változtatott. Röviddel az ítélet kihirdetése után azonban a magyar hatóságok őt is kiadták Jugoszláviának, ahol a délvidéki mészárlásban bűnösnek mondták ki és kivégezték. Annak ellenére, hogy végeredményben Szombathelyi állította le az öldöklést, és többek között az ő személyes közbenjárására fogták perbe a bűnösöket.

Ez volt egyébként a világháborúban az egyetlen eset, hogy egy katonai vezető vizsgálatot indított saját hadseregének egységei ellen a lakossággal szemben elkövetett atrocitások miatt. A népbírósági ítéletet a Legfelsőbb Bíróság 1994. március 16-án hatályon kívül helyezte és Szombathelyi Ferencet az ellene emelt vád alól felmentette, mert a „terhére rótt bűncselekményt nem követte el”.

Állati kegyetlenség

Josip Broz Tito. Forrás: Wikipedia.hu

Josip Broz Tito. Forrás: Wikipedia.hu

Alig telt el két év az újvidéki mészárlás után, fordult egyet a kocka, méghozzá nagyot. 1944 októberében a magyar honvédség kivonult a Délvidékről, helyét a Tiszán átkelő Vörös Hadsereg és a védelmében érkező, Joszip Broz Tito vezette Népfelszabadító Hadsereg foglalta el. Bár a magyar lakosság puskalövés nélkül, békésen vette tudomásul az újabb megszállást, a kommunista pártvezetés a kollektív bűnösség elve alapján a sváb és a magyar lakosságot kiáltotta ki legfőbb ellenségnek, mint a kivonult német és magyar csapatok hátrahagyott „bomlasztó és harcos” tömegeit. Borzasztó öldöklés kezdődött 1944-45 telén: Tito partizánjai lakóhelyükön vagy gyűjtőtáborokban magyarok és németek tömegeit kínozták és gyilkolták meg elképesztő kegyetlenséggel, nagyon sok esetben a szerb lakosság aktív közreműködésével.

Az úgynevezett délvidéki mészárlásnak a becslések szerint mintegy 40 ezer magyar esett áldozatul. Egyszerre volt ez etnikai tisztogatás, bosszú az újvidéki gyilkosságokért és a gyűlölet, a kegyetlenség tobzódása. A kínzások gyakran túl mentek azon a határon, amit egy egészséges elme ki tud gondolni. Volt, hogy tíz-tizenöt embert acélhuzallal egymáshoz, majd gyűrű alakban egy szénakazal köré kötöztek és a szénát meggyújtották. Élve nyúztak és sütöttek meg embereket, a papok hátából kereszt alakban nyúzták le a bőrt, nemi szervüket tépték és taposták.

De fogóval tépték a körmöket is, szó szerint megpatkolták az áldozatot, vagy kettéfűrészelték, és kedvelt módszer volt a karóba húzás is. Arra is volt példa, hogy egy egész családot kötöztek egymás mellé, és lassan csúsztatták őket a fűrészgép fogai közé. A felnőtt férfiak mellett nők, gyerekek, csecsemők és aggastyánok is tömegesen estek áldozatul – a tragikus eseményekről Cseres Tibor: Vérbosszú Bácskában című könyve az interneten is olvasható.

Tito, ha nem is adott közvetlen parancsot a kegyetlenkedésekre, biztosan tudott a Bácskában történtekről. Bosszút állt, és ezért soha, senki nem kérte számon sem őt, sem hóhérait. A becslések szerinti negyvenezer magyar kegyetlen legyilkolása felett szó nélkül átlépett a világ, sem a párizsi béketárgyalásokon, sem a magyarok újvidéki vérengzését tárgyaló perekben nem kerültek szóba a partizánok rémtettei. A kommunista időszakban tilos volt erről beszélni, de komolyabb változást a rendszerváltoztatás utáni időszak sem hozott.

A „hivatalos Belgrád” immár 67 éve hallgat, de ami sokkal kevésbé érthető, hogy gyakorlatilag ugyanezt teszi Budapest is. Magyarország hatvanhét éve nem lépett érdemben annak érdekében, hogy a tömegsírokban elhantolt áldozatok békében nyugodhassanak, ne adj’ Isten a szerb kormány őszintén szembenézzen a múlttal. Pedig a szerb elnök által is említett szerb-magyar megbékélést a múlttal való őszinte szembenézés segítené a leginkább. Akár példát is adhatna arra –itt Európa közepén -, hogy a jövő csak hiteles, bevallott múlttal építhető.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik