A szülőket sokszor éri a vád, hogy befordulnak, egysíkúak lesznek, csak a pelenkákról és a cumisüveg-fertőtlenítésről lehet velük beszélni, állandóan a gyerekek fényképeivel jönnek, és a facebookon a profilképük egy babafej. Bontsuk akkor az igazság másik szeletét – hogy egy kedvelt politikusi fordulattal éljek -: mit nyer egy ember, milyen képességek birtokába jut, vagy fejlesztésébe fog bele, ha gyereket vállal?
Javuló reflexek – Helyzet: a baba az egyik lábával lerúgja a pelenkázóasztalról a nyitott babaolajas flakont, közben kezével a koszos pelenkába túr. A szülő tigrisugrással elkapja az olajat, majd van der Sart meghazudtoló visszavetődéssel kirántja a gyerek kezét a pelenkából, és egy egykezes törléssel megtisztítja, mielőtt az még a baba arcán, haján kötne ki (erre erős késztetést érez minden gusztustalanságtól ragadó kezű csecsemő).
Egyszerre többfelé koncentrálás – a tejbegríz rotyog, kavargatni kell, közben vizet kell tölteni a baba szájába, opcionálisan lehet beszélni mobiltelefonon (váll-arc szorításos handfree technika), míg a lábbal a bátyónak kell vissza-visszarugdosni a labdát. Erre minden kétgyerekes szülő képes.
Türelemfejlesztés, monotóniatűrés – “Papa,papa, ott egy villamos!” “Igen, kisfiam.” “Papa, az egy villamos, sárga villamos!” Igen, az egy sárga villamos.” (terjedelmi okokból kimarad öt perc és még húsz variáns) “Papa!” “Igen?” “Az egy villamos?” “Igen, kisfiam.” (mindezt autóvezetés közben, tehát nincs mód megőrülésre.)
Meggyőzőképesség javulása, retorikai fejlődés – Lefekvéskor (etetéskor, szobatisztaság-átálláskor stb.) gyakori, hogy az ember biztosítási ügynököket meghazudtoló technikákkal és Aranyszájú Szent Jánost lepipáló szónoki teljesítménnyel rukkol elő, ami főleg azért értékelendő, mert a másik oldalon nem racionális érvek, hanem egy puszta, erőből nyomott “Nem!” áll.
Növekvő fájdalomküszöb – ezt a témát már érintettük egyszer, a lényeg, hogy a szülőnek úgy kell megkóstolnia a (túl) forró bébiételt, hogy nem üvöltheti el magát eltorzult arccal, mert abból nem lesz ebédelés, erre jön a nyakbavett gyerek szembe markolása, a félmeztelenül karban tartott gyerek mellbimbóba kapaszkodása, a szimpla átgázolás lábunkon, izmainkon, a mindig kedves orrba térdelés (az ágyon végzett csikizős játékok gyakori hozadéka), az alkalmi szájba markolás, melyeket együttesen a szülő elvisel, és nem szankcionál, mivel véletlenszerű balesetnek minősülnek.
Javuló képesség az előrelátásra, tervezésre – ha a gyerek öt percig csendben van (van, aki ezt a tételt ne ismerné?), akkor baj van – elérte a kézkrémet, és a szemébe keni, buborékot fúj a mosogatószerből puszta kézzel, leszedi a növény leveleit, játékokat tol a konnektorba, vagy simán rajzol – és akkor rohanni kell, még ha egy piszt se hallunk. Avagy: Ha ezt a poharat ideteszem, azzal a kihúzhatós létrájú tűzoltóautóval/arra a macira ráállva eléri a kisded, és leveszi, és kiönti, majd összetöri. Ergo nem teszem ide. Ergo bezárom. Ergo beljebb rakom. Ergo áramtalanítom. Ergo nem veszem meg. Ergo kölcsönkérem. Ergo oda nem megyünk. Ergo viszont oda megyünk.
Személyiségszínesítés szerepjátékokkal – Most apa vagyok. Most szigorú apa vagyok. Most mindent megengedő apa vagyok. Most rém vagyok, aki megeszi a gyerekeket. Most ló vagyok, aki nyerít, és a hátára lehet mászni. Most repülő vagyok. Most robot vagyok. Most simán csak arcokat vágok, amin lehet nevetni. Hol is van a legfőbb énem? Valahol elveszett. Végképp apa maradok maszkokkal.
Most mondják meg, hány tandíjat lehet megspórolni egyetlen gyerek mellett?
