Hogy találtátok meg egymást?
Veronika: Kriszta írt egy e-mailt, hogy tanárt keres, és egy közös ismerősünk engem ajánlott. Küldött linkeket és leírta pár szóban, mit szeretne. Emlékszem, itt ültem az asztalnál este, fáradt voltam, elkezdtem hallgatni a videókat és teljesen elképedtem. Annyira tetszett, ahogy hozzááll az énekléshez, a szuper angolság, a stílusérzék… ez utóbbi Kriszta legnagyobb erénye. Tisztában van a stílusokkal és finom érzékkel nyúl hozzá különleges dolgokhoz. És persze az, hogy saját dalokat ír, invenciózus, ahogy használja a hangját. Válaszoltam neki, hogy én nem vállalok tanítványokat és javasoltam neki egy barátnőmet, akitől magam is vettem leckéket. Úgyhogy most már elmondhatjuk, hogy ugyanoda járunk tanulni. Írtam viszont, hogy szeretném meghallgatni őt élőben és csináljunk is együtt valamit.
Mennyire nyers, mennyire kész produkció a Morningdeer?
Veronika: Nagyon sok szempontból készen van. Ez persze nem egy nagyszínpados produkció, de nem is akar az lenni. Amit hallok, az nagyon egységes, kidolgozott, rengeteg érzelem, töltet van benne, és persze idő, energia. Akkor is, ha szobazenéről van szó.
Pedig azt hinné az ember, hogy a dzsessz szabályaihoz, kritériumaihoz nem ér fel egy szobazene-produkció.
Veronika: Nekem nagyon vonzó ez az egész. Egyébként sem szeretem, ha azt mondják rám, hogy dzsesszénekes. Persze, ez van a diplomámban, de én egyszerűen énekesnek tartom magam, és dalszerzőnek, ami szintén nagyon fontos. Nem énekelek sztenderdeket, csak saját dalokat, és persze ott a Bin-Jip zenekar, amellyel mindenféle elektronikus hangzással, hatással kísérletezünk. A kísérletezés akkor is nagyon fontos, ha nagyobb zenekarban gondolkodom és nem az az én utam, hogy egymagam játszom fel mindent. Ezért is tudom nagyra értékelni, amit a Kriszta csinál. Szimpatikus és inspiráló.
Fotó: Neményi Márton / fn.hu
És most, hogy együtt próbáltok, Kriszta instruál titeket?
Kriszta: Csak megmutattam, mi hogy van. Ezeknek a daloknak az az erősségük, hogy nagyon jellegzetesek bizonyos dolgokban, ezt kell megőrizni. Ha kiveszünk egy riffet, a dal elveszítheti az erejét. Csak ezeket kellett átadnom Veronikának és Bálintnak (Gyémánt Bálint, a Harcsa Veronika Quartet gitárosa, akivel duóban lépnek fel rendszeresen a Budapest Jazz Klubban, egy ilyen est vendége volt Kriszta is – a szerk.), hogy mit hogyan közelítsenek meg. Megmutattam nekik és rögtön tudták, hova nyúljanak. De hát persze ők profik, én pedig amatőr…
Kriszta amatőr?
Veronika: Én nem tartom annak. Van egy csomó dolog, amit még ösztönösen csinál, és ha fordít rá energiát, ezek majd tudatossá válnak és ezzel neki is könnyebb lesz uralni a saját képességeit. Jópár dologban viszont sokkal inkább zenész, mint a környezetemben néhány szakmabeli.
Kriszta: Nem is nagyon tanultam zenélni, csak harmonikán néhány évig. Nagy gondban vagyok, amikor le kell írnom a dalokat. Érzésre, ösztönösen jönnek létre és így is játszom őket. Legtöbbször úgy születnek, hogy több dolog szól egyszerre a fejemben, ezek közül kell kikeresgélni, amire szükségem van, és kitalálni, hogyan valósulhatnak meg. Azért is kerestem tanárt, mert pontosan tudni szeretném, mit csinálok. Lehet, hogy sokaknak tetszik és sokak szerint vicces, hogy én ilyen dalokat írok. De szerintem ciki, hogy kitalálom őket és aztán a zenésztársaim világosítanak fel, hogy hát igen, ez ilyen harmóniamenet, ez meg olyan gamma-akkord, amiről például nem is tudom, micsoda.
Nem félő, hogy ezzel keretek közé szorítják a tehetséget és elveszik az eredetiség?
Veronika: Szerintem ez már nem fog megtörténni. Ez a gyerekkori képzésre jellemző. Ha van egy őstehetség, aki kamaszkorban megtanulja, hogy ez így van, az meg úgy, később nehezen fog tudni kiszakadni ebből. Kriszta már nem tizenkét éves és már csinált egy csomó mindent. Van egy nagyon erős hozzáállása és ez már nem fog elveszni.
Fotó: Neményi Márton / fn.hu
És az ellenkezője nem fenyeget? Tehát, hogy rosszul rögzültek dolgok, amiket nehéz megváltoztatni.
Veronika: Én semmi rosszat nem hallok.
Te a fellépési lehetőséggel fel is karolod Krisztát, odateszed egy nagyobb közönség elé. Ez felelősség.
Veronika: Úgy tűnik, hogy nagy az érdeklődés, teltház lesz. Remélem, meg is jelenik több beszámoló, és frissítő hatása lesz.
Kriszta: Az a vicces, hogy vannak három-négy, sőt hétéves dalok is, másfél éve kezdtem őket felvenni az akkori barátom unszolására. Nagyon-nagyon élveztem, lehetőségeket adott, inspirált. Megmutattam pár embernek, mindenki azt kérdezte, miért nem csinálok zenekart. Én úgy vagyok vele, hogy játszani nagyon szeretek, de utólag azt gondolom, hogy lehetne ez jobb is és félve mutatom meg bárkinek. De aztán kaptam annyi pozitív visszajelzést, hogy megkerestem néhány zenészt. Így lett egy együttes, amellyel koncerten, élőben is eljátsszuk a Morningdeer-dalokat. Most itt tartok és fogalmam sincs, mi lesz a következő lépés. Az sem volt tudatos döntés eredménye, hogy fellépek Verával. Én csak énektanárt kerestem… Sőt, az is véletlen, hogy kiadtam az albumot. Én csak feltöltöttem a számokat az internetre, a tesóm pedig szólt, hogy miért nem egymás alatt vannak, sorrendben, úgy jobban lehet hallgatni. Az egyik este megcsináltam, másnap pedig megjelent egy beszámoló valami touluse-i blogon, hogy megjelent az első hálószobalemez! Nem is akartam albumot, hiányzott is róla egy szám. Nagyon vicces az egész és örülök neki, hogy ez történt, de én ebből semmit nem terveztem.
Otthoni felvétel, ingyenes, internetes terjesztés – nem árt ez a zeneiparnak?
Veronika: Miért ártana?
Sokan úgy gondolják, hogy ez tönkreteszi a hagyományos lemezipart, amelyben úgynevezett profik rögzítik, menedzselik, adják ki és terjesztik a felvételeket.
Veronika: Pedig ez egy nagyon mai dolog, kifejezi a jelenlegi trendeket a Facebook és a többi közösségi oldal kapcsán. Én most lettem boldog MacBook-tulajdonos. Azért vettem, mert szeretném hazahozni az ötleteimet, dolgozni rajtuk itthon, felvenni őket, ha csak demóminőségben is. Ma már teljesen magától értetődő, hogy egy zenész így dolgozik.
Harcsa Veronika és Gyémánt Bálint (fotó: Neményi Márton / fn.hu)
Csak közben megkapjuk azt is, hogy a zenének így meg így kell hangzania, és minimum ilyen meg ilyen eszközökkel kell felvenni, szakemberekkel, hogy normálisan szóljon.
Veronika: Ez egy túlhaladott hozzáállás. Amit például Kriszta csinál, az nem is szól rosszul! Nyilván nem is úgy, mintha az Abbey Roadon vette volna fel, de ennél százszor igénytelenebb hangzást találunk a rádióban is nap mint nap, tehát nem őt kell bántani.
Kriszta: Az én dalaimnál egyébként sem a megszólalás a lényeg, hanem maga a dal. Egyszerű kis gitáros, zongorás dolgok, amiket többféleképp is fel lehet venni. Amiket rögzítek, abba teszek furcsa zörejeket, effekteket, aztán, ha előadjuk őket élőben, teljesen másként szólnak. A dal mégis ugyanaz.
Magadnak írsz, vagy közönségnek?
Krisza: Ha már kész van egy-egy dal, csak akkor jut eszembe, hogy vajon mit szólnak majd hozzá. Nincs is nagyon más választásom. A számok önmagukat írják, én csak megtalálom a kapcsolatot az ujjaim, a húrok és a billentyűk között.
Kell menedzsment Krisztáéknak?
Veronika: Előbb-utóbb igen. Nálam ez úgy ment, hogy eleinte én csináltam mindent, aminek nagyon örültem, beleláttam a dolgokba. Amikor elkezdett játszani a rádió és éreztem, hogy történni fog valami, akkor talált meg valaki. Szerintem, amíg nem lép át egy bizonyos küszöböt egy zenekar, addig igazán jó menedzser nem is áll melléjük. Főleg itthon, ahol nagyon kevés van belőlük. Nem baj, ha Krisztáékhoz nem kopogtat be valaki holnapután. Meg kell, hogy érjenek a dolgok. Újabb kérdés, hogy mit akar: hogy legyen egy nagyon erős tábora, amely nem feltétlenül hatalmas, de figyel rá, vagy, hogy nagyon sokan hallgassák.
Fotó: Neményi Márton / fn.hu
Kriszta: Én tényleg nem tudom. Csak csinálom, amit szeretek és majd meglátom. Ezt az imázst sem én találtam ki, hogy szobazene, ez most egy nagyon divatos kategória.
A Goldman című klipben viszont látjuk, hogy minden hangszeren te játszol és otthon rögzíted.
Kriszta: Anyukámék nyüstöltek, hogy nevezzek be egy dalversenyre. Nem akartam a már meglévő dalaimat erre használni, gondoltam, mindegy, készítek gyorsan egyet. Ebből lett a Goldman. Nem véletlenül éneklem benne, hogy „everyone has a price (mindenkinek van egy ára)”. Nyilván nekem is van. Próbáltam önirónikusan felfogni. Viszont kellett hozzá videós tartalom. Úgyhogy elkezdtem mindenfélét rögzíteni, nem tudtam, mi lesz belőle. Végül öt óra alatt megvolt a szám és a videó is, amit végül osztott képernyősre vágtam, nehogy már ugyanazt kelljen nézni végig, mint sok nevező esetében. Ha valamit kiadok a kezemből, az azért legyen igényes. Aztán készítettek velem egy interjút és szóltak, hogy beválasztották a legjobb négy közé. Ennek persze nagyon örültem, de itt is arról volt szó, hogy csinálom a dolgaimat csak úgy, aztán történnek az események. Inkább nem tervezek, mert eddig jó dolgok jöttek, de jöhet hirtelen valami nagyon rossz is és nem szeretnék csalódni.
Veronika: Nagyon tetszik ez a hozzáállás. Mást nem is tehetünk. Ha vannak ötleteink, megvalósítjuk őket és lesz, ami lesz.
