A Gerendai-birodalom fesztiváljain megszoktuk, hogy, ha komolyan szeretnénk venni az ottlétünket, azaz meg szeretnénk nézni az összes érdekes fellépőt, az idő jelentős része a színpadok közötti rohangálással (később botladozással, természetesen csak a növekvő tömeg miatt) telik. Ügyesen kell ugyanis lavírozni, ha tényleg mindenhol ott szeretnénk lenni. A Soundon ezt most nem érezzük, hiszen csak három (inkább két és fél) élő zenének helyt adó, nagyobb színpadot találtunk. Ez persze nem azt jelentette, hogy unatkoztunk, csupán azt, hogy kényelmesen manővereztünk a nyolcvanas éveket idéző homoerotikus diszkórock, a súlyos amerikai hiphop és a depresszív brit nem is tudjuk, mi között.
A fenti felsorolás első tétele természetesen a magyar Kolin együtteshez kötődik, amely a nap legvadabb buliját adta, dacára a fél ötös időpontnak, a negyven foknak (árnyékban) és a nagyjából harminc fős közönségnek. A frontember, az együttesét és a közönséget (kivéve a rajongólányokat) cinikus humorral előszeretettel alázó Márkot ráadásul kis híján visszautasította az első sor legszebb lánya, amikor szokásához híven megpróbálta lesmárolni. (Végül összejött neki.) A Kolin egyébként a nyilvánvaló tényezőkön (ruhák, fejpántok) kívül is érdekes jelensége a magyar popzenének: nem jelenteti meg lemezként új dalait, a számokat egyesével lehet megvenni egy-egy azokra jellemző tárgy kíséretében.
Életképek a második napról – galéria! (Fotó: Neményi Márton / fn.hu)
A pénteki napon bizony rajta hagyta a nyomát, hogy a hőség reggel nyolckor mindenkit kizavart a sátrából, úgy, hogy a többség két órával azelőtt ment aludni. Nyilván ezért lézengett negyedház Big Boi fellépésén, a nagyszínpadon, pedig a méltán híres Outkast egyik fele tényleg mindent megtett. Meggyőző végtaglóbálás, profi hiphop, nagyszerű dalok… és a szokásos negyven fok. Az idő a libanoni-brit diszkóénekes Mika koncertjére válik elviselhetővé, meg is telik a nagyszínpad, de a hangfalakból áradó tömény, ragacsos pozitív életszemlélet, szeretet, elfogadás és boldogság bizony a meggyőző, virágos színpadkép ellenére is megfekszi a gyomrunkat.
Alig várjuk tehát a Portisheadet, amely a Sound nem csak legjobb, hanem legérthetetlenebb együttese: érzelmi repertoárjuk a szimpla szomorúságtól az öngyilkos kétségbeesésig terjed, dalaik gyönyörűek, de táncolhatatlanok, a produkció pedig eleve nem túl látványos. Nem is telik meg a nagyszínpad előtti rész, aki azonban ott van, imádja. A közönség fiatal, ami meglepő, lévén, hogy egy húsz éves együttesről van szó, akik majdnem tíz év kihagyás után jelentették meg harmadik albumukat. Beth Gibbons hangjából és arcából is látszik, hogy teljesen átéli a dalokat, együttese pedig mindent megtesz azért, hogy – szó szerint – elkerülje a reflektorfényt.
A második nap fellépői – galéria! (Fotó: Neményi Márton / fn.hu)
Átvezető szövegek nincsenek, a közönséget nem mozgatják, nem tesznek mást, csak eljátsszák a számaikat, nagyjából úgy, ahogy a lemezeken is hallani. Ez azonban önmagában is van annyira erős, hogy övék legyen a Sound első két napjának legjobb koncertje. Utána még belefér egy kis partiaréna, de a gépies pumpálásba érthető módon nehéz beleélnünk magunkat.
