Két gyerekkel egy dolog tűnik biztosnak: az egyik valami miatt könnyebben kerül a papa szívének kellős közepébe, mint a másik. Vagy azért, mert hasonlít rá, kívül avagy belül, vagy azért mert teljesen más, esetleg életvidám, sugárzó, jópofa, megzabálom-gyerek, vagy pont ellenkezőleg, zárkózott, érzékeny, szomorú szemű.
Persze van aki tagadja ezt a jelenséget, „mindkettőt egyformán szeretem” és hasonlók (állítólag egyébként hatból egy anyának van kedvence). Hogyne, nem is erről van szó, az, hogy az egyik, mint írtam, könnyebben éri el érzelmeim túlcsordulását, nem jelenti, hogy a másikat le óhajtanám lökni a Taigetoszról, avagy csak öreg napjaimra tartom támasz gyanánt. Csak valami miatt ő nem talál olyan erővel és sebességgel telibe. Az okokat lásd fent.
Ha a jelenség létét elfogadjuk, akkor további feladataink valának. Mivel a testvérek közti féltékenység, harc a figyelemért és szeretetért elég alapvető tapasztalat, mondhatnánk biológiai törvényszerűség, e harc menetét befolyásolja, hogy a meghódítandó terület („apa”) az egyik sereget valamelyest segíti a harcba, a másikat viszont akadályozza.
Ezért azt szokták mondani, hogy ne éreztessük a gyerekekkel ezt az önkéntelen helyzeti előnyt. Persze, de mit is jelent ez? Mindazok tükrében, amit elmondtunk 1, nem lehet, érdemes ezeket a dolgokat eltitkolni, mivel önkéntelenül is működnek (annak meg végképp nincs értelme, hogy a „kedvenc gyerek”-kel olykor demonstratíve kevésbé kedvesek legyünk) 2, nem arról van szó, hogy a másikat (harmadikat, stb.) ne szeretnénk – ergo az tűnik biztosnak, ha esetleg a hátrányosabb helyzetű utóddal többet foglalkozunk kicsit, valamelyest jelezzük neki, hogy semmi gond, őérte is felkoncoltatnánk magunkat.
Ha pedig konfliktushelyzet alakul ki, persze, hogy Puhl Sándort megszégyenítő pártatlansággal helyezkedünk a bíró szerepébe, hisz ki ne emlékezne a gyerekkorából a részrehajló szülő igazságtalanságaira. Mondjuk ha az utóbbi félmondatba belegondolok, lehet, hogy akárhogy igyekszünk, a gyerek számára minden apróság beilleszkedik majd az igazságtalanságok sorába?
Úgy tűnik, olyan ez, mint a keresztényeknél az üdvözülés – törekedni kell rá teljes erőből, de a sikerhez valami felsőbb hatalmi segítség is kell.
