„Az élet írja ezt a történetet” – interjú Menyhárt Jenővel

Az Európa Kiadó előtti zenekarod, az URH mindössze hat-hét koncertet adott, számai házilag másolt, „szörcsögő” kazettákon terjedtek, mégis ismerte mindenki. Mivel magyarázod ezt? Az újdonság varázsa? A tiltott gyümölcs izgalma? A zene közösségteremtő ereje?

Az URH-nak azért több koncertje volt, mint hat-hét, de az valóban helytálló, hogy kevésszer léptünk fel. Másrészt, az túlzás, hogy mindenki ismerte, inkább azt mondanám, hogy egy egyre bővülő réteg szerzett tudomást róla. Amikor az Európa Kiadóval játszottunk, és – főleg egyetemi városokban – turnéztunk, szintén azt érzékeltük, hogy egyre többen ismerik a zenénket. Ez a „népszerűsödés” valóban akkor indult igazán, amikor a felvételek terjedni kezdtek. Az URH-val egy, az Európa Kiadóval két stúdióanyagot készítettünk. Elsősorban ezek a felvételek sokszorozódtak a kazettákon, s ekkor váltunk ismertté Magyarországon. Eleinte csak Budapesten, később már egyre több helyen.

Viszonylag keveset koncerteztek, s akkor is főleg Budapesten játszotok. Mi ennek az oka?

Pesten is ritkán játszunk, mi olyan zenekar vagyunk, amelyik keveset koncertezik, mert nem eköré szerveződik az életünk. Mindig valamilyen alkalomból állunk össze. Egy alapvetően hibernált állapotból előjövünk, és adunk egy koncertet.

Az Európa Kiadó dalszövegei közélet-orientáltak, amibe talán a szamizdat-éra fél-illegalitása is közrejátszott. Ma is fontos ez a közéletiség?

Nem gondolom, hogy a szövegei közéletiek volnának. Ami elhangzik egy Európa Kiadó-számban, az inkább egyfajta érzékenységgel áll kapcsolatban. Ahogy maga az Európa Kiadó működik, ahogyan kiáll a színpadra, az pedig, egy attitűd. Ez a fajta attitűd és érzékenység az úgynevezett szocializmusban a tiltott dolgok közé tartozott, minimum annak a határán állt. Minden esetre olyasminek tekintették, amit vagy tiltani vagy marginalizálni kell. Főleg marginalizálták. Tehát én nem gondolom, hogy ezek konkrétan közéleti szövegek lennének, de a kiállás együtt járhat bizonyos közéletiséggel. Megjegyzem, sokszor ez legalább annyi erővel és jelentéssel bír, mint a tényleges szövegi tartalom. Amikor egy ember kiáll, az hordoz valami jelentést; ahogyan kiáll, meg amit képvisel. S ennek megítélése gyakran nagyobb súllyal esik latba, mint az, hogy ez vagy az hangzik el egy-egy szövegben.

Az 1987-es Popzene című album kapcsán annak idején azt mondták, hogy biztos valami alkuba kellett bocsátkozni Erdős Péterrel, a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat igazgatójával, az akkori hazai zeneipar teljhatalmú urával, hogy megjelenhessen. Volt ilyen alku, kompromisszum?

Nem kellett semmi kompromisszumot kötnünk. Magam is teszteltem, hogy „meddig mehetünk”, és meglepődtem, hogy a megjelenés a kikötésünk szerint történt. Nevezetesen hogy mi nem fogunk alkudozni, egy anyagot adunk le, és arra két válasz lehetséges: igen vagy nem. Az anyag úgy mehetett le, ahogy mi leadtuk. A szövegek – mert itt elsősorban szövegekről volt szó – érintetlenek maradtak. Úgyhogy nem változtattunk semmit az első lemezen, nem kellett kihagyni egyetlen számot sem.

Úgy tekinted, hogy első lemezetek a Popzene?

Az első „hivatalos” kiadványunk volt, a korábbi felvételeink „partizánmódon” rögzültek, a szamizdat rockzenei megfelelőiként készültek.

Sok éve kimentél Amerikába, azt lehetett rólad tudni,hogy Greenpeace-aktivista lettél? Hogy kerültél oda?

Több mindennel foglalkoztam, a „tudomány” bizonyos területei nagyon érdekeltek. Így a biológia iránti érdeklődésem kapcsán kezdtem olyan előadásokat hallgatni, amik a világ ökológiai állapotáról szóltak. Ezekkel a jelenségekkel akkoriban még alig lehetett találkozni a mainstream médiában. Elmélyültem ezekben, és akkor egyszer úgy hozta az élet, hogy pont munkát kerestem, és egy környezetvédő szervezet – ez nem a Greenpeace volt – pont állást hirdetett. Jelentkeztem, fölvettek – így kezdődött, hogy aktív környezetvédőként dolgozzak. Aztán amikor New Yorkba visszaköltöztem – az előbbi Richmondban történt, Virginiában –, folytattam ezt a fajta munkát a Greenpeace-ben.

A koncertjeiteken a harmincasok-negyvenesek vesznek részt inkább (a negyveneseknek nagyon sokat jelent az Európa Kiadó), vagy szép számmal megjelennek a fiatalabb korosztályok képviselői is?

Ilyen szempontból fölöttébb vegyes az Európa Kiadó közönsége. Az egyik idevágó „klisé-történetünk” az, hogy egy koncertre egymástól függetlenül eljöttek, majd véletlenül összefutottak a szülők meg a gyerekeik. Legutóbb a Gödörben „megtört a jég”: már három generáció találkozott ilyen formán… A lényeg, hogy tényleg nagyon vegyes a kép, és hogy most egy nemzedékből pontosan hányan vannak jelen, nem tudom, mert soha nem számolta meg senki, de szerintem alapvetően érzékenység kérdése, mintsem konkrét generációs kötődősé, hogy kit érint meg az Európa Kiadó. Azt persze nem tagadom, hogy másképpen kötődik ahhoz a generációhoz, amelyik annak idején kapcsolatba került velünk. De a kötődés, úgy tűnik, később is létre tud jönni.

Látsz-e olyan előadót vagy zenekart, akibe az Európa Kiadó szellemisége átöröklődött?

Nem igazán követem a rockzenét, nemcsak a magyarországit, a világét sem, úgyhogy: nem. De nem biztos, hogy azért nem, mert nincs, hanem azért, mert én nem figyelem a dolgokat.

Lesz esetleg új Európa Kiadó-lemez valamikor a jövőben?

Azt mi sose tudjuk, hogy az Európa Kiadóval mi lesz a jövőben. Mindig egy adott dologra koncentrálunk, tehát ez nincs így folyamatban. Nincsenek mindenféle tervek, hogy majd ez, majd az lesz, hanem az élet írja ezt a történetet, és nem tudjuk, mi fog történni. Fogalmam nincs a jövőről. Nincsenek tervek, de ez nem jelent semmit. Csak azt tudjuk, hogy nem tudjuk, hogy ezt hogyan fogja továbbírni az élet.