Élet-Stílus

Auschwitz: vágytuk a halált

… „nem voltam képes hallgatni, hogy hogyan sikoltoznak és jajgatnak a szerencsétlen gyerekek, akiket megölni vittek” … „énekelni, táncolni és zenélni kellett, miközben néhány méternyire beláthatatlan sorokban mentek az emberek ártatlanul a szörnyű halálba” … „a ruhák között találtunk halott gyermeket, melyek a gázban pusztultak el és csak véletlenül maradtak a ruhák között” ...

Magyarországról csaknem 430 ezer zsidót hurcoltak el Auschwitz-Birkenauba 1944. május 15 – július 7. között. Az fn.hu-n ez idő alatt az áldozatokra emlékezünk. Folytatódik múlt heti cikkünk, amelyben a lágerbe érkező zsidók holmijait szortírozó Kanada-kommandóról írtunk a Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság (DEGOB) adatai és jegyzőkönyvei alapján.

A Kanada-kommandó egyedi viselkedési normái még 1942 nyarán Auschwitzban alakultak ki. Az SS-őrök nem igen törődtek azzal, ha a foglyok munka közben diszkréten megették a csomagokban talált élelmiszereket, de az élelem becsempészése a táborba éppúgy szigorúan tilos volt, mint a ruhák és egyéb értékek elvétele. A foglyokat gyakran ellenőrizték, este pedig a táborba visszatérőket szúrópróbaszerűen megmotozták. Bár a lopásért vagy csempészésért korbácsolás járt, a lágerzsargonban „organizálásnak” nevezett tolvajlás általános volt.
A birkenaui Kanada II-ben két évvel később is hasonló szokások uralkodtak. „Tilos volt bármit is megtartanunk. Hetente megmotoztak, és akinél valamit is találtak, annak büntetésből levágták a haját, megverték vagy más munkára küldték” – áll a DEGOB honlapján, ahol a magyarországi holokauszt történetét több mint 3500 eredeti visszaemlékezés alapján dolgozták fel. Két munkácsi tinédzser munka közben saját holmijára bukkant a Kanadában tornyosuló ruhahalmok között: „Megtaláltuk itt saját dolgainkat is, és fel szerettük volna venni szvetterünket, mert nagyon fáztunk. Azonban amikor ezt meglátták, 25 botütést kaptunk és mindent elvettek tőlünk.”

a kanada

Az áldozatoktól elrabolt nagy mennyiségű holmi tárolására nyáron Auschwitzban hat barakkból álló raktártábort kellett kialakítani. Az ott dolgozó lengyel foglyok munka közben minden, a táborban nélkülözött ételhez, ruhához, cipőhöz, használati tárgyhoz és értékhez hozzájuthattak.

Mivel a háború előtti ínséges időszak során Lengyelországban sokak számára a gyakori kivándorlási célpont, Kanada számított a bőség szimbólumának, a raktártábort hamarosan az egész lágerben csak így emlegették.

A Kanada-kommandóba osztott nők az átlagnál jobb körülmények között, kevésbé brutális bánásmód mellett dolgoztak, mint a legtöbb auschwitzi fogoly. Nem fenyegetette őket a rabok egyik legfőbb réme, az éhhalál sem. A viszonylag magas túlélési esélyért azonban óriási árat fizettek. A birkenaui Kanada II. 30 barakkja a III. és a IV. krematórium között terült el, de az itt dolgozók jól látták az V. krematóriumban és a reaktivált ideiglenes gázkamrában folyó öldöklést is.

Előfordult, hogy a bőröndökben megfulladt csecsemők holttestére bukkantak, akiket rosszat sejtő édesanyjuk rejtett el. Máskor a gázkamrák vetkőzőiben hagyott ruhák közül kerültek elő halott gyermekek. A legnehezebb pillanatok akkor jöttek el, amikor a csomagokat szortírozó nők meggyilkolt családtagjaik holmijaira bukkantak. Egy alsóvereckei lány 7 éves húga ruháit találta meg. Katz Rella és testvérei öccsük és édesanyjuk csomagját szortírozták. A Grünfeld-lányok saját bőröndjeikből kilopták a gázkamrában meggyilkolt édesapjuk fényképét. Egy beregszászi ápolónő, S. Erzsébet szemtanúja volt, amikor a tábori szelekciókon kiszűrt munkaképtelen meztelen nőket teherautókon szállították a krematóriumba. Az egyik csoportban felismerte nagyanyját és több rokonát.

A Kanadában dolgozó nők általában könnyebb munkát végeztek, jobb higiéniai körülmények között éltek, mint az Auschwitz-komplexum rabjainak túlnyomó többsége, ráadásul bőségesen táplálkoztak. Mégis voltak olyanok, akik hajlandóak voltak kockáztatni túlélési esélyeiket, csak hogy elkerülhessenek a krematóriumokban zajló tömegmészárlás közeléből. A munkácsi Jungné lányaival együtt hordta a tűzifát a krematóriumok udvarára. Munka közben állandóan szenvedtek az égő hús és csont átható szagától. „Annyira el voltunk már keseredve, hogy szinte áhítoztuk a halált.”

Magyar kanadások (forrás: degob.hu)

Magyar kanadások (forrás: degob.hu)

A 21 éves S. Aranka rövid ideig bírta a Kanada-kommandóban: „Csak 3 napig voltam itt beosztva, mert nem bírtam a krematórium szagát és nem voltam képes hallgatni, hogy hogyan sikoltoznak és jajgatnak a szerencsétlen gyerekek, akiket megölni vittek.” Aranka az irigyelt Kanada helyett felvetette magát a 110-es munkacsapatba, ahol követ hordott, árkot ásott és homokot cipelt esőben, sárban. Auschwitz-Birkenauban a létezés folyamatos harc volt az életben maradásért. Döntésével Aranka látszólag tudatosan csökkentette saját túlélési esélyét. Valójában azonban racionálisan határozott: ha a Kanadában marad, nem bírja tovább idegekkel és feladja az életéért folytatott harcot.

Kijönni nem láttunk senkit
G.J. és G.R. munkácsi nők visszaemlékezéseiből

„A ruhaneműeket és minden holmit, amit a deprotáltak hoztak magukkal, hozzánk szállították és mi itt szortíroztuk ezeket. Megtaláltuk itt saját dolgainkat is, és fel szerettük volna venni szvetterünket, mert nagyon fáztunk. Azonban amikor ezt meglátták, 25 botütést kaptunk és mindent elvettek tőlünk. Az egyedüli, amig meg tudtunk menteni, Édesapánk fényképe volt, amit szintén a Brezsinkában találtunk sok ezer más fénykép között elszórva. A cipőnkbe dugtuk és így bújtattuk egy éven keresztül, ami igen nagy szó volt, mert állandóan motozások voltak és többször is elvették régi ruháinkat és másikat kaptunk helyette. A fénykép még most is megvan, tépetten, gyűrötten bár. Ez az egyedüli emlék, ami szüleinkről megmaradt. …

Napról napra láttuk a hosszú sorokat, amint mentek be az emberek a krematóriumokba és onnan kijönni soha nem láttunk senkit. Amikor azok a nők, akik 3 hónapig Krakkóban dolgoztak visszajöttek, kb. 50 százalékukat kiszelektálták, bár ezek mind fiatalok és munkaképesek voltak. Egyszer 4 hétben volt egy szabad fél napunk és ilyenkor koncertre kellett mennünk. A zsidó fiúknak és lányoknak énekelni, táncolni és zenélni kellett, miközben néhány méternyire beláthatatlan sorokban mentek az emberek ártatlanul a szörnyű halálba. Viszont beszélni nem volt szabad egy lánynak egy férfivel, mert ilyenkor azonnal Straf-kommandóba küldték ezeket, szenet lapátolni és más nehéz munkákra. …

Decemberben, amikor már nem jöttek transzportok és a szörnyű emberpusztítás minden nyomát eltüntették, és azokat a férfiakat, akiket kényszerítettek, hogy az elégetésnél segédkezzenek – elégették, mi is elkerültünk innen …”

Azért égették el, mert kövér volt
A.J., A.E., A.S. és A.L. beregszászi nők visszaemlékezéseiből

„… 3 hétig voltunk a gettóban, utána vagoníroztak. Egy csukott marhavagonban 100-110 ember volt összezsúfolva, sem ülni, sem állni nem lehetett. A legnagyobb hőségben utaztunk és vízhez jutni nem volt lehetőségünk. A mi transportunkban haláleset nem igen fordult elő, de biztosan tudom, hogy a későbbiekben nagyon sok volt. 3 nap és 3 éjjel utaztunk szörnyű szenvedések között, amikor megérkeztünk Auschwitzba. Ezután következett a szokásos szelektálás, fürdés, hajlevágás és kaptunk ruháknak nevezett rongyokat, melyekben nem volt emberi formánk. A fürdőben SS katonaság sorfala mellett vonultunk fel meztelenül. …

… egyik nap az SS Blockführer bejött a blokkba, kiválasztotta a betegeket, ezeket elvitték a krematóriumba. Arra is emlékszem, hogy egy fiatalasszonyt azért szelektáltak ki, mert kövér volt, őt is a gázkamrában vitték, azután elégették. Miután mi a krematórium fala mellett dolgoztunk, ezeket a szörnyűségeket személyesen láttuk. 1300 közül 1000-et tetováltak közülünk és a 300-at külön blokkba tették be. …

Magyar deportáltak csomagokat szortíroznak a Kanadában (forrás: degob.hu)

Magyar deportáltak csomagokat szortíroznak a Kanadában (forrás: degob.hu)

Anyákat ## től legtöbbnyire különválasztották és ha mégis oda akart ## anya a gyermekéhez, vagy a gyermek az anyjához, akkor megverték őket. … A munkánk abból állott, hogy a transportoktól elvitt ruhákat szortíroztuk, valamint azon ruhákat is, melyeket a gázkamrából hoztak ki. Gyakran előfordult, hogy a ruhák között találtunk halott gyermeket, melyek a gázban pusztultak el és csak véletlenül maradtak a ruhák között. A fürdőben állandóan hullaszag volt és azt is láttuk, hogyan dobálják be a tűzbe a halottakat. Egy bajtársnőm azért kapott egyszer 25 botütést a krematórium főnökétől, egy SS-től, mert kenyeret dobott át a dróton keresztül, egy másik Lagerba, éhező társának.

Mint később megtudtuk, az ételekbe brómot tette be, ez által mindnyájan annyira elfásultunk, hogy minden közönyös lett nekünk, viszont ez volt a szerencsénk, mert különben megőrültünk volna azoktól a rettenetes látványoktól, amiben nap-nap után részünk volt, a lángoló pokol és borzalmak kellős közepén. Jómagam is, mint mindnyájan, akik a fürdőben dolgoztak, idegroncsok lettünk. Mi, akik a fürdőben dolgoztunk, biztos halálra voltunk ítélve, nehogy ezen rettenetes szörnyűségeknek élő tanúja maradjon. … gyakran láttunk teherautókat SS katonákkal körülvéve, melyekben élő meztelen nőket vittek a krematóriumba. …

Napközben nem lehetett vizet inni, mert el volt zárva, úgy hogy nem csak az éhségtől, hanem a szomjúságtól is iszonyúan szenvedtünk. Fehérneműváltás csak 4 hetenként volt, ennél fogva mindenki piszkos és tetves volt, szappant egyáltalán nem adtak. A fonodában 4 hétig dolgoztunk, utána aus#enkommandóba kerültem, mégpedig egy SS kórház építkezésénél dolgoztunk, téglát hordtunk, a mázsás kövekkel szaladnunk kellett, állandóan hajszoltak a munkánál, az SS-ek és a német árja capok egyaránt. Auschwitzból Ravensbrückbe kerültünk. Mielőtt elindultunk, állandóan tartottak a szelektálások, éjjel-nappal égett a krematórium kéménye. Miután akkor nekem egy daganat volt a karom alatt, majdnem én is ki lettem szelektálva, de aztán mégis sikerült a transportokhoz odaszöknöm.”

Óriási gödrökbe dobálták a hullákat
I.M. és I.M. oroszvégi nők visszaemlékezéseiből

Fent nevezett előadja a következőket:
„… A bánásmód nagyon szigorú volt, de az élelmezésre nem panaszkodhattunk. Kaptunk naponta elég rendesen kenyeret és levest. … Nap-nap után rettenetes látványokban volt részünk, mert szemben voltunk a krematóriummal. Láttunk, amint a fiatal anyákat, gyermekeikkel és az időseket, tízezrével vitték a gázba és égették el naponta. Éjjel-nappal égett a krematórium kéménye. Aki ellenkezett, arra nagy kutyákat engedtek rá. …

Azokat a férfiakat, akik a krematóriumban dolgoztak, 3 hónaponként leváltották. Ezen leváltottakat aztán bevitték egy ruhamagazinba és ott engedtek rájuk gázt. Ezek voltak az u.n. “Sonderkommandósok”. Ezeknek nem volt szabad senkivel sem beszélniük, ha fürödni mentek, akkor is az SS őrök ügyeltek fel, nehogy velünk beszélhessenek. Mielőtt kivégezték őket, mind az orosz himnuszt énekelte. Azért mégis előfordult, hogy tudtam egy ilyen halálra ítélttel beszélni, mielőtt gázba vitték őket és emlékszem rá, hogy az egyik átkiabált hozzánk a fürdőbe a következő szavakkal: “mai nap 15000 embert égettünk el, nekünk már sajnos nem lesz alkalmunk megbosszulni ezen szörnyűségeket, de Ti talán még életben maradtok és kérünk benneteket, bosszuljátok meg mindezen rémtetteket…”

Más alkalomnál sikerült egyik társnőmnek megmenteni 2 gyermeket, melyeket útközben kiragadott a krematórium felé induló transzportból. Büntetésből levágták a haját, de a gyermekeket sikerül életben tartani. Amikor mi érkeztünk Birkenauba, éjszaka volt és láttunk a krematórium mögött óriási lángnyelveket felcsapni. A fürdő felé az út arra vezetett és szemtanúi voltunk annak, hogy óriási gödrökbe dobálták be a hullákat a Sonderkommandósok, még pedig úgy, hogy az egyik fogta a halott lábát, a másik a kezét. Amint később megtudtuk, ezt azért csinálták ilyen módon, mert már nem volt elég hely a krematóriumban és így kellett a hullákat eltűntetni. …”

Ajánlott videó

Olvasói sztorik