Beaalkonyul a moziknak

Holdhercegnő

Az Amerikában – elsősorban a Simpson család animátoraként, majd a Fecsegő tipegők, a Thornberry család és a Jaj, a szörnyek! rendezőjeként – hírnevet szerzett Csupó Gábor első, 2006-ban forgatott élőszereplős filmje, a Híd Terabithia földjére című fantasyja után (és a Immigrants – Jóska menni Amerika című rajzfilmes ki-, illetve visszatérőjét követően) most hagyományos mesefilmet készített. Az alapot Elizabeth Goudge írónő Angliában igen népszerű – a Harry Potter-könyvek szerzője, J. K. Rowling bevallása szerint rá is nagy hatást gyakorló –, ám Magyarországon ismeretlen meseregénye, a The Little White Horse (Fehér lovacska) szolgáltatta.

A tizenhárom éves Maria Merryweather édesapja halála után nevelőnőjével, Miss Heliotrope-pal kénytelen hátrahagyni addigi nagyvárosi fényűző életét, és a mogorva, holdföldei vidéki visszavonultságában gorombáskodó nagybátyjához, Sir Benjamin Merryweatherhez költözni, hiszen hagyaték gyanánt csak adósság – és csupán egy réges-régi könyv a jussa az apjától. Az örökségül kapott ódon album azonban nem mindennapi: egy titkokkal és csodákkal teli ősi történetet mesél el, amiből a kishölgy előtt két család viszálykodása elevenedik meg: a Merryweather és a De Noir famíliák között folyik a harc a Hold mágikus varázsgyöngyeiért (amik valóra váltják tulajdonosuk akaratát, legyen az jó vagy akár gonosz). A kislány, ahogy egyre jobban belemélyed a történetbe, úgy döbben rá, hogy Holdfölde veszélyben van. S fokozatosan ő maga is részesévé válik a mesének, a felbukkanó jó szándékú segítők, illetve az ellenfelek egyaránt azt az elhatározást erősítik benne, hogy ő a megoldás kulcsa, a viszály és a veszély elhárításának letéteményese.

Csupó meséje jól indul, igényesen, de idővel kapkodóvá válik, ellaposodik, és látványában és színészi játékaiban egy átlagos tévéfilmmé keskenyedik. Nem a nagyobb statisztéria, a látványosabb trükkök megspórolása a zavaró, nem az, hogy a frontális tömegjelenetek helyett egy erdőben kergetőznek a szereplők (az idősebbeknek olykor olyan érzése támadhat, hogy egy hetvenes-nyolcvanas évekbeli csehszlovák vagy keletnémet tévémesefilmet lát), hanem hogy a mese elveszti a vonzerejét. A bűbájosság kizárólag Dakota Blue Richards felnőtteket megszégyenítő, imponálóan gazdag skálájú, mesterkéltségmentes játékának köszönhető. A humort képviselni hivatott gyomorbeteg (állandóan büfögő) nevelőnő, a kelekótya szolga és a habókos szakács figurája csak ritkán tud igazán mosolyt csalni az arcokra.

Ezért a hazai – idősebb – közönség elsősorban arra figyel, hogy beazonosítsa a magyarországi forgatási helyszíneket, a Pilistől (és ott a mai napig álló „egri vár” díszletétől) kezdve a cseszneki váron át a turai kastélyig. A kisebbek – valószínűleg – meg fogják érteni a film nem túl bonyolult (de persze a mesékhez méltóan: örökzöld) üzenetét: amíg a világot a gőg, a gyűlölet és a kapzsiság irányítja, addig az örök sötétség, a Hold birodalma felé tart. S örülhetünk annak is, hogy mindezt a mai fantasyk kötelezően elvárt erőszak-faktora nélkül kapják – kapjuk. (Mi pedig maximálisan bízunk Csupóban, hisszük, hogy legközelebb jobb lesz.)

Paranormal Activity

John Carpenter félősfilmgurunak tulajdonítják a közhellyé kopott mondást, miszerint mindig sokkal félelmetesebb az, amit nem láthatunk. Erre az alapigazságra épít a tizenkilenc esztendősen Amerikába vándorolt izraeli Oren Peli horrorja, a Paranormal Activity. Az internetes szubkultúra közösségét számos vitára sarkalló film megosztó jelenség: vagy nagyon szeretik, vagy elutasítóan helyezkednek szembe vele. Azzal azonban mindenki egyetért, hogy a „paranormális tevékenységben” van valami, hiszen az igen visszafogott költségvetésű horror – a büdzsét illetően a jól értesült források tizenegy- és tizenötezer dollár között ingadoznak – a nagy hollywoodi stúdiók, jelesül a DreamWorks SKG (és a szerződési mátrix miatt: a Paramount Pictures) érdeklődését is felkeltette, konkrétan Steven Spielbergét.

Az „álommunkások” eredetileg azzal a céllal vásárolták meg Peli fillérekből született moziját, hogy majd egy összehasonlíthatatlanul nagyobb pénzből gazdálkodó remake-et forgassanak belőle (sztárokkal, CGI-vel, ahogyan szokták), illetve hogy ezzel összefüggően házimozi-forgalomba bocsátják, ám a tesztvetítéseken a Paranormal Activity olyan jól teljesített, hogy mégis a mozikba kerülhetett. A Spielberg javaslatára némiképp átvágott horrort kezdetben alig néhány teremben, kizárólag éjszakai vetítéseken mutatták be, ám a fokozott érdeklődésre való tekintettel végül ezen is változtatni kényszerültek. Nyilvánvalóan nem bánták: a filmtörténet legjobban elköltött dollárjainak tartják Peli pénzét, hiszen a film a minimális előállítási költségével szemben már a százmillió dolláros bevételi álomhatárt is túlszárnyalta, ezzel kivívta az évtized legsikeresebb horrorja címet.

Valóban, a Paranormal Activity ilyen szempontból „csak” az utóbbi tíz esztendőre vonatkozóan büszkélkedhet, hiszen az olcsón előállított „kézi kamerás horror” diadalútja 1999-ben Daniel Myrick és Eduardo Sánchez Ideglelés – The Blair Witch Project című filmjével kezdődött. Övék a dicsőség, hogy a borzongatást és a kézi felvételi módszerrel hangsúlyozott áldokumentarista metódust összesimították, bőszen alkalmazva a már említett carpenteri alaptételt. A korábban különösen a Dogma-mozgalom által kedvelt kézi kamerás rögzítési technika annyira elterjedt a műfajban, hogy az utóbbi három évben is rendre születtek azok a félelemfilmek, amik ezzel a valós híradós jelleggel kívánták legalizálni filmjük borzongásfaktorát.

Katie és Micah, akik három éve alkotnak elválaszthatatlan párt, új, San Diegó-i otthonukba költöznek, s az egyik éjszaka a lány furcsa hangokat (kaparászást) hall. Aztán egyéb kis zajokat, neszeket is. Olyan érzése támad, hogy nincsenek egyedül a házban, ugyanis a bizarr zörejek mellett azt tapasztalja, a tárgyak elmozdulnak a helyükről. A fiú úgy gondolja, párja csak képzelődik. Ezt bebizonyítandó videokamerát szerel a hálószobába, hogy rögzítse az éjjel, álmuk során történő eseményeket. Eleinte nem látni semmit, aztán lábdobogást lehet hallani – és így tovább. Telnek a napok, próbálkoznak mindenféle dologgal, de eredménytelenül. A helyzet viszont egyre durvul és a „szellem” is egyre pofátlanabb… A felvételek leleplezik a Katie-t zaklató hangok forrását – s mint kiderül, korábban már dolga akadt ilyesmivel, hiszen kiskorában egy „szellem” vagy egy „démon” (vagy micsoda) kísértette, aki így nem az új lakáshoz, hanem hozzá kötődik.

Peli a hagyományos „démon-horror” műfaját javította fel a borzalmak a „real world”-szerű feldolgozásával, amikor is a rémület a barkácsolt videó előtt esik meg egy szimpatikusan átlagos párossal (íme, a „velünk is megtörténhet” effektus), ezzel igazolva annak „valódiságát”. Már amennyit látni enged a rémület forrásából. Mert az áldokumentumos ábrázolás inkább sejtet, mint tényfeltár. Az igazi ijedelem bennünk lakozik és belülről fakad – a film jól bizonyítja-szemlélteti, hogy elsősorban a félelmeinktől félünk, nem valami külső kísértettől, démontól, zombitól és így tovább. A kézi kamerás, homályos horror-kirakós célja éppen ez, a zsigeri félelemkeltés. Az első óra finomabban adagolt felvezetése után – amit egyesek akár unalmasnak is találhatnak – az utolsó húsz percben találkozhatunk a nyers ijedelemmel (és természetesen nem áruljuk el a „poént”) is, önmagunk félelmeivel. Az biztos: meg fogjuk emlegetni.

Amikor 13 újhold van egy évben

Igazán örvendetesnek tarjuk, hogy a forgalmazónak (a Cirko Film – Másképp Alapítványnak) köszönhetően filmklasszikusokkal találkozhatunk a mozikban, ránk bízva a döntést, hogy az adott opus vajon ma is élő, eleven és ható, vagy beporosodott, a filmintézetek tárába való.

Ezúttal a német (NSZK-s) Rainer Werner Fassbinder harmincéves darabjához lehet szerencsénk, és ugyan Fassbindernek az időrendi felosztás szerinti utolsó, a hetvenes évek végi, nyolcvanas évek elejei (a rendező-forgatókönyvíró 1982-ben hunyt el) alkotói periódusából számunkra nem az Amikor 13 újhold van egy évben a legbecsesebb darab, le kell szögezzük: eleven és ható. Nyers, nyomasztó – és leginkább: kíméletlenül őszinte.

Ebben a drámájában a transzszexuális Elvira – eredetileg Erwinként élő családos férfi – tragikus életének utolsó öt napját követjük nyomon. A házas ember egy nagy szerelem hatására operáltatta át magát nővé, azonban szerelme faképnél hagyta, így prostituáltként élt, majd mindenki félredobta.

Fassbinder klasszikusa olyan, a mai napig aktuális témákat feszeget, mint a magány, a ridegség, az emberi kegyetlenség. Úgy érezzük, nem ez a művész legjobb alkotása – viszont kétségtelenül a legőszintébb. A néző sem tudja kivonni magát a nyomorultság gyomorszorító érzése alól, sem a vágóhídi üvöltés képei alatt, sem pláne akkor, amikor a főhős/főhősnőt a férfi-szerelme olyan „beszólásokkal” alázza, mint hogy „undorító vagy, mint egy leprás…, hájas, fölösleges húsdarab…, nincs akaratod…, tárgy vagy, vacak tárgy…”…

Az Amikor 13 újhold van egy évben szerkezete szaggatott, darabokból áll, s a filmidő előre haladtával egyre inkább úgy hat, hogy pont úgy hullik a szilánkjaira, mint a főszereplő élete. A különböző helyszínek-szituációk és az azokban felbukkanó karakterek csak egészen a végén állnak össze valami felkavaró egésszé – menetközben alkalmasint kis „performance-ok” sorozatának hatnak –, és Erwin/Elvira jelleme ezalatt mit sem fejlődik-változik, mi több: csak nevetségessége, hiábavalósága és fölöslegessége válik egyre nyilvánvalóbbá, és ugyan végezetül eljutunk az egykori nagy szeretőhöz, a főhős már nem kell senkinek, se férfinak, se nőnek.
A német legenda filmjeit nézve az ember feszeng, kellemetlenül érzi magát, hiszen figurái lelkileg megnyomorított, megalázott, kifacsart alakok. Az élmények javarészt sajátok. A saját neméhez vonzódó, kezdetben nős Fassbinder szexuális orientációjának későbbi nyílt felvállalását követően elsődlegesen ezen a témán keresztül ábrázol félresiklott sorsokat. Ennek dacára a filmjei nem „melegfilmek”. Mint ahogy ez sem.

Az irányítás határai

Mielőtt az ínyenc közönség felhúzná a szemöldökét, hogy hő, nocsak, hát itt egy új Jim Jarmusch-film, le kell hogy lohasszuk. A Florida, a paradicsom, a Törvénytől sújtva, a Mystery Train, az Éjszaka a Földön, a Halott ember, a Szellemkutya, a Kávé és cigaretta és a Broken Flowers – Hervadó virágok rendezője mintegy sajátos filmkísérletet teljesítve létrehozta a történet-, bonyodalom-, konfliktus- és igazi színészijáték-nélküli filmet.

Nem tudjuk leírni a sztorit, csak valami olyasmit tudunk mondani, hogy Az irányítás határai egy rejtélyes idegen története, aki egy titkos megbízás teljesítésére készül. Tettei a törvényen kívülre vezetnek, nem bízik senkiben, és céljait teljes homály fedi. Utazása paradoxon, egyszerre fókuszált és álomszerű: egy út, amely nemcsak Spanyolországon, hanem saját tudatán keresztül is vezet.

A magányos férfi találkozik mindenféle emberekkel – a Tilda Swinton, John Hurt, Gael García Bernal stb. elővezette „informátorokkal”; mellékszereplői bónuszként megjelenik Bill Murray is –, rituális szertartással sokat kávézik, hülyeségekről beszél a többiekkel (akik között sok a hülye), azonban sem az indítékaira (semelyik szereplő indítékára), sem a film eseményeire nem kapunk magyarázatot.

Egyáltalán nem értjük, mi volt a szándéka-mondanivalója Jarmuschnak ezzel az öncélú filmjével. Még ha megdöglünk sem. Márpedig megdöglünk – az unalomtól.

Alkonyat – Újhold

A megszokott magyar csütörtöki mozipremier-dátumhoz képest sajátosan egy nappal későbben, november 20-án indul – elsősorban a tinédzserlányok szívének – ostromára Stephenie Meyer Alkonyat-bestsellerfolyamának második mozis felvonása, a Chris Weitz rendezte Alkonyat – Újhold című fantasy film. A Meyer-féle vérszívó sagában a szerelem a meghatározó, így az első részben – Alkonyat (2008) – kezdődött románc halandó és vámpír között tovább szárnyal: Bella Swan egyre mélyebbre merül a természetfeletti lények világában, így aztán még nagyobb veszélyben találja magát, mint korábban. Bella majdnem tragikus végkimenetelű tizennyolcadik születésnapja utána Edward Cullen és jámbor (vegetariánus) vámpírcsaládja úgy dönt, hogy a lány biztonsága érdekében elhagyja a nyirkos Forks városkáját. Ahogy az összetört szívű, magányos Bella kóborol az iskola folyosóin, rájön, szerelmét csak akkor érzi igazán közel magához, amikor dolgozik benne az adrenalin. Gyerekkori barátja, Jacob Black segítségével felújít egy régi motort, amivel szabadon kalandozhat. A közösen eltöltött idő meglágyítja a lány fagyott szívét, fokozatosan egyre közelebb kerül az új fiúhoz, a titokzatos Quileute törzs tagjához, akinek szintén megvan a saját, féltve őrzött titka.

Igen, a titokra hamarosan fény derül: a törzstagok vérfarkasok, és bizony elkél a természetfeletti segítségük, amikor a gonosz (olasz) vámpírok megjelennek a színen, élükön a tininek látszó, de ős-öreg vérlénnyel, Jane-nel (Dakota Fanning).

A közelítő tél mágikus tinédzser-szerelmi története az Alkonyat – Újhold. Ehhez mérten termeli a sikert, az emocionálisan kiéhezett kamaszlányok (az első rész nézőinek háromnegyedét alkották a nők, akik hetven és félmillió dollár bevételhez segítették a produkciót az amerikai nyitóhétvégén) tökéletes célközönségnek bizonyultak és bizonyulnak.

Tulajdonképpen bármit írunk a filmről, mindegy, hiszen ez a célközönség, a tini lányok itt is, most is tódulni fognak a második részre. Mert vonzó számukra a tiltott szerelem meséje, a titokzatosság, a kiválasztott „plakátfiú”, Robert Pattinson, aki színészi képességeit tekintve nem igazán számottevő, de James Deant idéző (maníros) hunyorgása, „rejtélyessége” a lányszobák falára predesztinálja. Meg hát ott van az első felvonás óta igencsak megizmosodott Lautner is.

Ezúttal a Weitz-brigád nagyobb hangsúlyt fektetett a mozgalmasságra, az akciószcénák kidolgozására – és a kívánatos ifjú fiútestek mutogatására. Utóbbi messzemenőkig kárpótolja a rajongókat amiatt, hogy a film elején Pattinson karaktere lelép, és csak a végén bukkan fel, illetve kárpótolja őket a vágyódó szerelem végigvonuló „kínja”. Azon hír pedig végképp kecsegtető a számukra, hogy már kiválasztatott a harmadik opus, az Eclipse című adaptáció (amit odaát jövő június 30-ától láthatnak a rajongók) dirigense: a Cukorfalat rendezője, David Slade. Sőt: Pattinson az idei Cannes-i fesztiválon elárulta, hogy bár egyéb filmes kötelezettségei miatt azt még nem tudja, hogy mikor kezdődnek a negyedik Alkonyat-film, a Breaking Dawn munkálatai, de annyi már biztos, hogy 2013-ban készülnek bemutatni. Szóval: nyugalom, hidegvér, folytatása következik.