A portugálok a futballnagyhatalmakhoz képest némileg későn intézményesítették labdarúgásukat, s a kezdeti nekirugaszkodások nem sok jót jósoltak. A spanyolok elleni első négy találkozón megannyi zakó jutott ki a szomszédoknak, akik első győzelmüket tizenegy évvel a labdarúgó szövetség megalakulását követően érték el. Az olaszok elleni sikert azonban inkább kudarcok követték, négy évvel a lisszaboni 1-0-s kudarc után az olaszok például 6-1-re vágtak vissza Milánóban, de lesújtó volt az osztrákok elleni 1953-as vb-selejtező is: Bécsben 9-1-es vereség, Lisszabonban sovány 0-0.
Euseebio – a fekete gyöngy
A portugál futballreneszánsz – ha a kezdet volt a „sötét középkor” – az 1960-as évek elejére tehető. Ekkorra nőtt fel egy generáció, amely sok sikerben részesítette a Selecção das Quinas sikeréért szorítókat. Az Eusébio, vagy Mário Coluna fémjelezte portugál válogatott 1966-os vb-sikere előtt a Benfica „vágott rendet” a kontinens élcsapatai között; a Guttmann Béla által irányított lisszaboniak 1961-ben valamint egy évvel később is megnyerték a Bajnokcsapatok Európa Kupáját. 1964-ben a Sporting a KEK-ben érté révbe, megnyerve az MTK elleni megismételt döntőt.
Eusebio, a portugál labdarúgás legnagyobb csillaga
Nem véletlen, hogy a brazil Gloria Otto vezetése alatt álló válogatott is nagyrészt a két fővárosi klub játékosaira épült. A magyar csapatot a manchesteri Old Traffordon jókora csatában 3-1-re legyőző portugálok támadósora például egy játékos kivételével az 1961-es és 1962-es BEK-győztest idézte: Simoes, Eusébio, Coluna és Augusto is pályára lépett (a sportingos Morais volt a „kakukktojás”), közülük utóbbi kétszer is betalált Szentmihályi kapujába. A brazilok ellen (3-1) viszont már Simoes volt eredményes a duplázó Eusébio mellett.
A portugál bronzéremmel végződő angliai torna után azonban véget ért a sikerek kora: a csapat az 1968-as Eb selejtezői során Bulgária mögött végzett a 2. selejtezőcsoportban, míg két esztendővel később kifejezetten siralmasra sikerült a kvalifikáció: Görögország ellen sima vereség (2-4), majd mindössze döntetlen odahaza (2-2) – nem új keletű tehát a portugálok görög-fóbiája – vereség Bukarestben (0-1), illetve Lisszabonban Svájc ellen (0-2). A négy évvel korábban vb-érmes portugálok végül szégyenszemre a negyedik (utolsó) helyen végeztek az első csoportban.
Hosszas böjt következett. A Szovjetunió elleni 1966. július 28-i bronzmeccset követően a portugálok legközelebb 1984. június 14-én, közel 18 év elteltével szerepeltek ismét nemzetközi tornán – a visszatérés parádésra sikerült, hisz a Benficára, és immár a Portóra épülő csapat az elődöntőig jutott a franciaországi Európa-bajnokságon. A dél-európai állam labdarúgásának előretörését mutatta az is, hogy az 1986-os, felemás szerepléssel zárult mexikói vb utáni évben a Porto megnyerte a BEK-et, alaposan megtréfálva a papírforma alapján jóval többre taksált Bayernt.
Ám a nekiveselkedést nem folytatta hasonló folytatás. A szövetség és a játékosok közötti anyagi disputa következtében Portugália az 1988-as Európa-bajnokság selejtezőinek jobbára a juniorokkal veselkedett neki – természetesen nem jutott ki annak dacára, hogy a sorozat végefelé Barros, Futre és Aguas visszatért a csapathoz . Ellenben a fiatalok – elsősorban a mélyvízbe vetett Joao Pinto és Paulo Sousa – nem vallottak szégyent, hisz az olaszok és a svédek mögött megszerezték a harmadik helyet.
Figóék semmit sem nyertek
A korosztályos csapatok ontották a tehetségeket – Portugália 1989-ben és 1991-ben is ifi-világbajnoki címnek örülhetett, s az „első aranygeneráció” tagjai lassan a válogatottba is „beszivárogva” letéteményesei lettek a későbbi sikereknek. A fent említettek mellett Figo, Rui Costa, Fernando Couto, a kapus Vítor Baía, Jorge Costa, Dimas, Domingos, Sérgio Conceição, Abel Xavier és Sá Pinto alkották az „újhullámot”, s bár 1996-ig Portugália továbbra is távolról figyelte a nagy tornákat, az angliai Európa-bajnokságon ismét tagja volt az elitnek.
A továbblépés azonban nem sikerült. Az „aranyos ifjakra” épülő válogatott sem tudott túllendülni a korábbi nehézségeken. Az egyénileg remek játékosokból álló társaság ritkán keltette összerázódott csapat benyomását, s ha mégis megvolt az összhang, akkor külső tényezők okoztak gondot. Mint 2000-ben. Úgy tűnt, megtörik a jég. A torna előtt még kevés sansszal induló Portugália a csoportmeccseket követően már a favoritok táborát erősítette, hisz az angolok elleni huszáros talpraállás, illetve a masszív Románia fölött aratott győzelem után a már továbbjutott, s így a folytatásra tartalékos csapat 3-0-ra verte a címvédő németeket.
A nyolc között a törököket sima 2-0-val elintéző Figóék meg sem álltak az elődöntőig, ott azonban a Franciaország elleni találkozót elbukták. Pedig számukra jól indult a mérkőzés: Nuno Gomes már a 19. percben vezetést szerzett, s bár a világbajnok Henry révén a második félidő elején egyenlített, a hármas sípszó után is 1-1-et mutatott az eredményjelző. A hosszabbítás is egyenlő felek küzdelmét hozta, három perccel a vége előtt azonban Abel Xavier (vétlen?) kezezése nyomán megítélt büntető után tumultuózus jelentet produkáltak a portugálok, s így nem csupán a döntőt szalasztották el (Zidane bevágta a tizenegyest), de megítélésük is csorbát szenvedett. Két évvel később a világbajnokságon rapszodikusan játszott a válogatott, s a Dél-Korea elleni fiaskó után már a csoportküzdelmek után csomagolhatott.
Megtorpantak a siker küszöbén
A válogatott okozta csalódásokra a Porto sikerei jelentik a konszolációt. A José Mourinho által vezetett csapat fennállása legnagyobb sikerét éri el azzal, hogy két egymás utáni esztendőben az UEFA-kupában és a Bajnokok Ligájában is a csúcsra jut. A Celtic elleni, hosszabbításban elért 3-2-es siker utáni évben az Olympique Marseille-t és a Partizan Belgrádot megelőző portugálok a Real Madrid mögött az F-csoport másodikjaként lépnek tovább, a tavaszi folytatásban viszont egy idegenben, az utolsó percben szerzett góllal kiejtik a Manchester Unitedet (2-1, 1-1), majd a folytatásban a Lyont és a Deportivót is. A döntőben a portugálok a harmadik francia csapatot kergetik kétségbeesésbe: a gelsenkircheni stadionban 3-0-ra győzik le a Monacót.
A Figo és Rui Costa-féle nemzedék számára a 2004-es Európa-bajnokság volt az utolsó esély. A Brazíliát 2002-ben világbajnoki címig kormányzó Luíz Felipe Scolari vezetésével a házigazda Portugália előtt komoly esély adódott, hisz a nagy futballnemzetek ezredfordulós kifáradása folytatódni látszott: a német válogatottnál „lasszóval keresték” a lehetséges jelölteket, a franciák a fiatalítás előtt álltak, az olaszok és az angolok is tempót vesztettek. Ám hiába a kedvező kontextus, a házigazda ugyan a végső siker küszöbére jutott, ott azonban megtorpant: a portugálok elleni remek mérlegüket tovább javító görögök voltak azok, akik a két első bálozós Eb-döntős csatáját megnyerték.
Scolari munkája valójában a 2006-os világbajnokságra ért be. A portugál válogatottnál a korábbi évekhez képest új taktikát honosított meg: a védekezést előtérbe helyező játékfelfogás uralta csapat elődeinél talán cinikusabb futballal szomorította a portugál játékosságot szeretőket, azonban a brazil szakember számítása bevált. A hollandok és az angolok ellen is alkalmazott csipkelődő, provokáló hozzáállás három kiállított ellenféllel járt, no meg két továbbjutással.
Bár a „második aranygeneráció” – immár ilyen is van – illetve a bevallottan utolsó tornájukat teljesítő Figoék alkotta csapat tetszetősebb futballra is képes lett volna, eredményesebbre aligha. Az elődöntőben ugyan ezúttal sem bírtak a franciákkal, s a bronzmeccsen a németek jól éreztek rá a Scolari által alkalmazott rendszer ellenszerére – mindhárom hazai gól átlövésből született – Portugália így is második legjobb eredményét érte el a világbajnokságon.
