Balanescu Quartet:
Alexander Balanescu, James Shenton, Andrew Parker, Nicholas Holland;
közreműködött: Steve Arguelles (ütőhangszerek), Klaus Obermaier (videoinstalláció).
Tudtuk, hogy Alexander Balanescu nem tud hibázni, hisz eddig bármihez nyúlt – legyen az filmzene, Kraftwerk átdolgozás, vagy éppen a Muzsikással közös Bartók-projekt – mindig egyedit és maradandót alkotott. Arra mégsem voltunk felkészülve, hogy a Nemzeti Hangversenyteremben az a bizonyos borzongás egész este makacsul futkározni fog a hátunkon.
A legújabb Balanescu-pojekt Maria Tanase-nak (1913-1963) állít emléket, akinek ellentmondásos élete összeforrott országa zaklatott történelmével is. Alexander Balanescu a román Edith Piaf-ként is emlegetett énekesnő dalait vette alapul, és ebből a sajátos kelet-európai dallamvilágból álmodott négy vonósra és időnként egy kisegítő ütősre félreismerhetetlen Balanescu-dalokat.
Manapság a zenében is egyre divatosabb kifejezés a „crossover”, amely stílusok, korok keveredését takarja egy műben. Alexander Balanescu korábban is keverte szerzeményeiben a jazz, a népzene, a klasszikus, és a pop elemeket, ezúttal ennél is tovább ment. A koncerten összefonódott a Tanase hangja a Balanescu Quartet zenéjével, a múlt a jelennel, a technika a természetességgel, a népzene a klasszikussal. A koncert egy videóinstallációval.
A hangversenyt az osztrák videóművész, Klaus Obermaier elég vegyes színvonalú videóperformansza egészítette ki, amely Maria Tanase koncertjeiből, archív felvételeiből, Románia történelméből és különböző animációkból, videotrükkökből építkezett. Néhol a hatalmas vásznon futó képek tényleg erősítették, kiegészítették a muzsikát, egy-egy pillanatot felfokozott a videó (például amikor a szomorú román dal, hirtelen átlendült fergeteg balkáni tánccá és a háttérben hirtelen előtűntek múltszázad-eleji táncoshölgyek), de legtöbbször inkább zavarta a produkciót. Olyan „eredeti ötleteket” hozott a videóművész például, hogy ivós-nóta alatt poharak meg borosüvegek úsztak el a vásznon… Az kissé dühítő, hogy a fantasztikus archív mozgóképeket mennyire nem használta ki a művész. (Hacsak az unalomig ismételgetést és az állandó videótrükközést nem tekintjük értelmes kihasználásnak.) 
Elől a kvertett, hátul az est ihletője, Maria Tanase.
Mindenesetre a múlt- és szellemidézést nem zavarta meg a videó. A hanganyag mesterien építkezett a forrást adó Tanase dalokra. A legérdekesebb pillanatokban a Balanescu Quartet a több mint negyven éve halott énekesnő odavarázsolt énekét kísérte élőben. (Tudjuk, hogy honi haknisztárjaink a zenekart varázsolják általában CD-ről a vidéki discókba, hogy arra bohóckodjanak, s mindezt félplayback technikának hívják. Így Balanescuék trükkjét hívhatnánk inverz-félplaybacknek. Micsoda különbség!) Sokszor beúszott az eredeti dal, annak lüktetését gondolták tovább Balanescuék és kápráztatták el a Művészetek Palotája közönségét.
Talán nem szentségtörés, ha nekem mindemellett azok a darabok tetszettek legjobban, ahol sem a videóprojektor sem a hangkeverő kezelőjének nem volt különösebb dolga. Amikor – bár nyilván ezek a számok is a Tanase dalokból és a kelet-európai életérzésből eredetek, de – „csak” a három hegedű és a gordonka (esetleg a dob) hangja töltötte be a teret. Ilyen volt a világ talán legszomorúbb altatódala, vagy jónéhány részeges-ének (vagy ahogy szebben hívják: bordal). Ez utóbbiakból akár rá is érezhettünk miért is e környékről ered a „sírva vígad” kifejezés. (A mester a számok között néha elmagyarázta, miről szólnak, hogy születtek a dalok. Az első ivós-nóta előtt elmondta, hogy Maria Tanasénak volt némi „problémája az alkohollal”, ezért számos ilyen témájú dal született.) Szerintem a legfelemelőbb, legszomorúbb tétel pedig egy sajátos békedal volt, aminek az eredetijében az anya könyörög a főkatonának, hogy vigyázzon az éppen besorozott fiára. Az este többször végigfutott valami borzongás a hátamon, ennél a dalnál gombóccá alakultak a borzongáshullámok és a torkomat támadták.
A két félidős koncert után természetesen nem akarta a közönség csak úgy elengedni Balanescuékat: kikövetelte a ráadást. Itt már semmi szomorúság nem volt, csak tüzes, lüktető balkáni-ritmus és virtuóz hegedűjáték.
/Balanescu Quartet, Nemzeti Hangversenyterem, január 12./
