Oka volt annak, hogy a szezon előtt vágtunk neki, most már harmadszor, Krétának.
Kárpótlásként kaptuk egy utazási irodától, mert egy évvel korábban bepaliztak Cipruson. Másodszor. Egyszer már eldöntöttük, hogy soha többé nem megyünk Ciprusra, mert ott a jó éppen kétszer annyiba kerül, mint amennyiért megszerezhető a közelebbi görög szigeteken, igaz, Cipruson még október végén is csodálatos az idő.
Az a csalóka, hogy Cipruson fejenként 70-80, esetleg 100 ezer forintért, azaz a hagyományos görög kirándulás áránál nem sokkal drágábban főhet az ember feje. Ám sokkal szerényebb körülmények között, mint ahogy Krétán, Santorinin vagy a közelebbi szigeteken (adrenalinmentes helyen!).
A szomszéd kertje mindig zöldebb
Cipruson az is megkeseríti az ember szája ízét, hogy a szomszédos hotel kertjében rendes uszoda, nagy terasz, félpanziós ellátás, svédasztalos szerviz van reggel és este, de napközben is folyamatosan kunkorodik a pálmák levelei között a frissen grillezett tengeri herkentyűk illata. 
Első alkalommal az apartmanunk ablaka egy 15 köbméteres tartályra nyílt. A strand, ahogy az utazási iroda ígérte, valóban csupán 200 méterre volt a szállásunktól – légvonalban, ám a szállásunk és a strand között magasodott még három méretes szálloda, valamint ott haladt egy nagy forgalmú út, és mire átvágtunk a hűsítő tengerhez, éppen 700 méter utat tettünk meg – akkor, még babakocsival…
Nagy nehezen kiharcoltuk, hogy közelebb kerülhessünk a parthoz, áthurcolkodtunk Larnacába, ahol kettő percre a reptértől, a harmadik emeleten kaptunk egy tengerre (és a főútra) néző apartmant. Hajnali háromkor rendszerint a Moszkvából érkező, négy hajtóműves orosz “Jumbo”-ra riadtunk, amely az épület előtt a fürdőszobánk magasságában húzott el Ezt is megtanultuk: reptér mellett nem jó lakni. Se nyaralni.
Újra ugyanabba a csapdába estünk
Legközelebb, amikor “szuperkedvezményes” úttal csábítottak, rákérdeztem, biztos nem a kifutópályán van a hotel? Á, dehogy, a város másik végén, csodálatos, a partnál. Nézzem meg a katalógusban a képet. Valóban…
Hajnali négykor landoltunk, és a taxi épp ugyanahhoz a hotelhez szállított bennünket, amelyben megfogadtuk, hogy Ciprusra többet nem jövünk. A szobánk a tengernek háttal, alattunk, az udvaron éppen a húsvágó tőkéről elektromos gyaluval marta le a séf a felső réteget, sivított a kemény fa, mint disznóvágáskor az áldozat. Már majdnem sírtam, amikor a fiam megszólalt: Papa nem is mondtátok, hogy megint ide jövünk, jaj, de jó!
Ha a gyereknek tetszik, inkább megszeretjük a repülőket, szorosan becsukjuk az ablakot. Itthon pedig a katalógusra hivatkozva kártérítést kértem, hiszen a kép átverés volt. 
Kréta – maga a tökély
A krétai úttal az összes sérelmem elpárolgott. Igaz, német utazási iroda által garantált helyre mentünk, a panziót mi választottuk, a kárpótlás úgyis csak az útiköltség töredékét jelentette. Előtte tisztáztuk, hogy van-e terasz, közvetlenül a parton van-e a szállás, látszik-e a teraszról a tenger, nincs-e út a tenger és a szállás között, mi van az apartmanban (járt már úgy barátunk, hogy csak egy bögrét és egy villát találtak a “jól felszerelt” helyen), mennyire van a legközelebbi bolt, buszmegálló?
A tökéletességhez szerencse is kell. Csodálatos időben, amikor itthon 34 fokos kánikulától és kormányválságtól szenvedtek az emberek, akkor mi a 209-es (!) szoba 25 négyzetméteres teraszáról figyeltük a leanderek és az öt méteres pálmafák ágai között, hogy a friss tengeri széltől üde, kellemes, 25 fokos melegben, a ragyogóan kék vízben hogyan pancsolnak a gyerekeink. A nap két tartópillére a tengerre néző étteremben eltöltött reggeli és vacsora, az állandó esti program pedig a napnyugta (sosem okozott csalódást).
Miért kell a szerencse? Két szobával arrébb már érződött a szomszéd szálló mögött csörgedező patak posvány szaga, a másik oldalon pedig egy közeli nagyszálló catering-frontja – kukások, hűtőkocsik, mosodás kamion. Innen, Magyarországról valószínűleg senki nem tudja megmondani, hogy milyen öregek a pálmafák, mennyire szélvédett az uszoda, hogy frissen meszeltek-e a falak, hogy minden a német higiénia szerint van-e karbantartva, és jó-e a szakács. 
Pazar látnivalók, hűs habok
Biztosan az is szerencse dolga, hogy Krétában még soha sem csalódtunk. Kipróbáltuk hátizsákkal, kempingezve, motort, mopedet bérelve, még a nyolcvanas évek végén. Aztán tíz évvel később egy körutazáson, hogy profik mutassák meg, mit érdemes látni. És most harmadszorra.
Számunkra Chania a leghangulatosabb görög kikötő, a parton karéjban az éttermekkel. Heraklionba, Kréta fővárosába a klasszikus görög kulturális túra akár több naposra is tervezhető. A knosszoszi palota vízöblítéses vécéje előtt megtorpannak az európaiak – ezek tudtak valamit, már akkor.
A hegyekben, a turistáktól kicsit távolabbi falvakban, a megtermett, fekete kendős férfiakat látva elhiszi az ember, hogy a krétai más, mint a görög. Rethimno közepén, az óvárosban a hangulat olyan, mint Rodosz óvárosában a várfalon belül, vagy Athénban az Akropolisz alatt, a Plaka sikátoraiban.
És a növényzet – az itthonról jól ismert szobanövények három méteresek, vagy nagyobbak. A fikusz valódi fa, csakúgy, mint a leander, amely mindenütt szegélyezi az utakat. Előszezonban virágzanak – mintha arborétumban járnánk… Negyven méter piros aztán ötven fehér sziromhab többméteres magasságban a hosszúkás szigetet kelet-nyugat irányban átszelő út mindkét oldalán.
Még nem voltunk a Samaria szurdokban – pici gyerekkel hosszú az út. Legalább van miért visszatérni. Majd ha megnőnek…
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
