Betlen vagy ugyan, de nem gróf. Sajnálod, hogy kimaradt a nevedből a „h” betű?
Hát, ma már nem sok előnnyel járna a grófi cím.
Édesapád Bettelheim néven született.
Tudod, mit jelent a szó? Koldusotthon. Az nagyon nem gróf. A Bettelheim egy felvidéki família, tagjai Galgócon éltek, aztán a XIX. század közepén, hogy a zsidók már beköltözhettek a királyi városokba, ők is áttették a székhelyüket Pozsonyba. A legenda szerint a Bethlenből ered a Bettelheim név. Az egyik verzió szerint Bethlen Gábor fejedelem udvarából származott el az ősünk, a másik szerint pedig egy galgóci zsidó kereskedő szépséges feleségét elrabolta egy Bethlen gróf, ám a zsidó a köztük lévő rendi különbség dacára szembeszállt vele, és a falu a bátorsága miatt elnevezte őt Bethlen-zsidónak, abból lett a Bettelheim. Állítólag valahol Galgócon létezik egy festmény a jelenetről, de annyira azért nem izgat a dolog, hogy utánajárjak.
Szabad kérdezni apádról, a kommunista csúcsvezetőről?
Persze. Miért ne? Nem titok.
Betlen Oszkár 115 éve született, a minap volt az évforduló. Hogyan emlékeztél? Kiballagtál hozzá a temetőbe?
Nem. Futólag eszembe jutott. Egyetemista koromban halt meg még 1969 elején.
Nem volt még hatvanéves.
Ötvenkilenc és negyed. Úgyhogy én már messze túléltem.
Volt rád ideje?
Miért ne lett volna?
Mert a kommunista eszmének élt.
Kiskoromban valóban keveset láttam, utóbb azért többet.
Egy rövid nacionálé, ha megengeded. Pozsonyban született, Budapesten nőtt fel, villanyszerelőnek tanult, huszonegy évesen a Kommunista Ifjúsági Internacionálé moszkvai iskolájában képezték, itthon agitpropos lett, vezette az Ifjú Proletár szerkesztőségét, 1931-ben kilenc hónapot ült, Pozsonyba toloncolták, bevonultatták a csehszlovák hadseregbe. 1934-től a szlovák munkásmozgalomban tevékenykedik, tagja a Szlovák Kommunista Párt vezetőségének. Szlovákia 1939. márciusi német megszállásakor elvtársait menekíti át a határon, de lebukik, koncentrációs táborba kerül, és ott is marad egészen a felszabadulásig. Túléli Dachaut, Buchenwaldot és túléli Auschwitzot is. Hazatérve a pártlaphoz, a Szabad Néphez kerül, aminek 1951 és 1954 között főszerkesztője, 1956-ig az Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének póttagja. Sztálint és Rákosit is túléli. Aztán a forradalmat is túléli. Mindent túlél. Viszont kegyvesztetté válik: 1957-ben az MSZMP Párttörténeti Intézetébe száműzik, tudományos munkatársként haláláig a Kommunista Internacionálé történetét kutatja. Úgy tűnik, hitte a kommunizmust.
Szentül. Tízéves volt, amikor a szülei Budapestről egy felvidéki faluba küldték föltáplálni, csakhogy a háború miatt hosszú időre ott rekedt. Amikor végre hazajött, hozott a batyujában egy kinőtt kabátkát, és úgy tartotta magánál, mint más a játékbabáját, szorongatta állandóan. A nagynéném azt mondta, azért mert ott, a faluban szerették őt.
A szülei nem szerették?
Nem gondolom, hogy ne szerették volna, csak nem tudták kimutatni a szeretetüket. A négy elemi és négy polgári osztály után beadták villanyszerelő-tanoncnak, a szakmában megismerkedett a szakszervezetiekkel, a szocdemekkel meg a kommunistákkal.
A mozgalom menekvést kínált neki a szűk zsidó világból. A párt lett a családja.
És mit szólt ehhez az „eredeti” családja?
Az apja a moszkvai tanulmányútról azt mondta, „Oszi járt a maga Mekkájában.” Ez elég pontos definíció, ugyanis kommunistának lenni vallás volt, ami vakhitet kívánt. A nagynéném egy, a háború után Amerikából írt levelében meg az áll, hogy „az Oszi foglalkozzon csak a maga álmaival”, vagyis hóbortnak tartotta a kommunistaságot.
Amerikából írt levél?
A nagynéném a Pázmány Péter tudományegyetemen angol szakon tanult, és néha figyelmeztették a barátai, hogy „holnap ne gyere be, mert zsidóverés lesz.” Aztán valamikor 1939-ben az a házuk falára meszelt felirat fogadta az utcára kilépve, hogy „zsidók kifelé”. Ezt már nem – gondolta, és kiment Amerikába nyomorogni.
Apád Szlovákiába toloncolásának mi a története?
Lebukott a moszkvai kommunista továbbképzéssel, pedig elvileg teljes konspirációban zajlott a dolog: hivatalosan Miskolctapolcára utazott, még az is meg volt szervezve, hogy képeslapok érkezzenek tőle onnan, csak pont a zsarukat nem sikerült átverni. Nyilván volt beépített emberük, aki mindent jelentett. Őt azonban nem akarták fölfedni, inkább teljesen törvénytelenül kitoloncolták. Persze Szlovákiában is volt kommunista párt, sőt, még inkább, mint itthon. A náci megszállás kezdetekor az akkor még pár hónapig szabad Lengyelországba mentett volna ki más kommunistákat, csakhogy a legelső úton felnyomta őt az a helyi lakos, aki azt ígérte, hogy átvezeti őket a hegyeken. Onnan kezdve hat év lágerekben. Buchenwald, Dachau, aztán a java: Auschwitz.
Amikor ’42-ben megérkezett Auschwitzba, a foglyok, akik tetoválták rá a számot és bevezették a nevét a nyilvántartásba, azt mondták, hogy két hét múlva halott lesz.
Kérdezte az apám, ugyan miért halna meg, ha kibírt három évet Dachauban és Buchenwaldban. A tetováló rab azt felelte büszkén: „Buchenwald szar volt, ha ott kibírtad három évig.” Kőtörőbe vezényelték apámat, sziklákat cipelt, tényleg meghalt volna, csakhogy a helyi kommunista hálózat kimentette, a rabkórházba helyezték, onnan irodára írnoknak.
Kommunista hálózat a náci haláltáborban?
Auschwitzban rendkívül hatékony kommunista hálózat működött. Valamint működött szocdem hálózat, lengyel hálózat, francia hálózat, bűnöző hálózat, mindenféle hálózat. Egyedül huzamos ideig nem lehetett életben maradni. Apám a lágerekről írt könyvében úgy fogalmaz, hogy az elvtársi szolidaritás mentette meg. Mást meg másfajta szolidaritás mentett meg. Nem mellesleg súlyos ára volt a szolidaritásnak: ha a hálózat kiemelt valakit, azzal valaki mást a halálba küldött. Apám helyére is került valaki a kőbányába, aki nyilván nem sokkal később meghalt, már ha őt is ki nem mentette valamelyik hálózat, és ez addig ment, míg olyan nem került be, akinek nem volt hálózata. Apám már írnokként szintén csinált olyat, hogyha meglátta egy-egy elvtársa számát valamelyik halállistán, akkor akár az SS-tiszttel a háta mögött, mondjuk, egy hármast kijavított nyolcasra a papíron. Amivel megmentette az elvtársát, mást valakit pedig megölt, már ha az illető élt még.
Ezt hogy magyarázta meg magának?
Úgy, hogy ő olyasvalakit ment meg, aki majd másokat ment. Rettenetes etikai probléma. Sok egykori rab utólag pusztán azért öngyilkos lett, mert nem tudta feldolgozni, hogy ő túlélte a túlélhetetlent, míg mások nem. Apám könyvében is olvasható az az esetet, hogy a rabtársaikkal kegyetlenkedő kápók számát ilyen belefirkálásos módszerrel rácsempészték a gázkamrába küldendő haldoklók listájára. Jöttek érte, és hiába szabadkozott, hogy jó egészségnek örvend, föl volt írva a száma, úgyhogy indulás. Nem volt olyan nagy dolog a halál.
Hat évet így kibírni – felfoghatatlan.
A túléléshez a hálózaton túl kellett a kommunista vakhit és a szerencse is. Egyszer kitört a tífusz, a betegeket egy altáborban különítették el, és apám hősiességi rohamában jelentkezett ápolónak. Ám, amikor hírét vette, hogy hamarosan megsemmisítik a komplett altábort – a németek ezt ítélték a legbiztosabb módszernek a járvány megfékezésére –, apám fogott egy vödröt, és elindult a főtábor felé. Épp jelentést tettek a kápók az SS-tiszteknek, a kápók felé nem kanyarodhatott, mert visszaküldték volna, elsétált hát a tisztek mögött, azok meg nem foglalkoztak vele, így elért a kórházig, ott a haverjai leborotválták, fertőtlenítették és eldugták, míg az altábort megsemmisítette az SS. Egy másik történetet nemcsak apámtól, hanem egy lengyel rabtársától is meghallgattam, amikor a nyolcvanas évek elején meglátogattam őt Varsóban. Már nem jártak messze a szovjet csapatok, amikor egy SS-tiszt meglátta, ahogy egy idős rab kiköp. Ráordított, hogy hasaljon le és nyalja föl a földről a saját nyálát. Az öreg fölnyalta. Az írnoki karszalagot viselő apám ott járt a közelben, és a tiszt utasította, hogy üsse meg az öreget. Mire apám azt mondta:
alázatosan jelentem, írnok vagyok, nem hóhér.
A tiszt előkapta a pisztolyát: lelőlek, mit képzelsz?! Ha SS-katonához szóltál, le kellett kapni a sapkádat, és vigyázzállásban a combodhoz szorítani a kezedet, fater viszont zsebre vágta a kezét, és letegezte: „Lőj! Hatodik éve vagyok a táborban. Azt hiszed, félek a haláltól?” Mire a tiszt a remegő pisztolyt visszadugta az övtáskájába és elviharzott.
Hogyan szabadult apád?
Az oroszok közeledtével a németek evakuálták a tábort, nyitott vagonba terelték a rabokat, és apám két társával megpattant egy kanyarban, ahol lassított a szerelvény. Volt úgy harmincöt kiló.
És kábé annyi éves is. Ifjú aggastyán.
Ja. És azon nyomban jelentkezett az oroszoknál azzal, hogy adjanak neki fegyvert, megy harcolni a nácik ellen. Azok meg halálra röhögték magukat rajta, hiszen járni alig tudott, hogyan akar ez harcolni. Hiába hajtogatta, hogy őneki mindene a Szovjetunió. Márciusban ért haza Magyarországra, bement a pártközpontba Farkas Mihály későbbi honvédelmi miniszterhez. A kitoloncolásos éveiből ismerték egymást Kassáról. Apám mondta, hogy a rendőrséghez szeretne kerülni, már megint harcolni akart a reakció, a fasiszták vagy mit tudom én, ki ellen, de itt sem járt sikerrel. Utóbb azt mesélte nekem, hogy Farkas Mihály egy állat, de sokat köszönhet neki, mert ha felveteti a rendőrségre, valószínűleg ő is elkövetett volna disznóságokat.
Mármint részt vett volna kínzásokban, agyonverésekben?
Nem részletezte. Tán maga se gondolta végig, mi mindent nem csinált. Mondjuk így meg más dolgokat követett el. Azt hitte, jó úton jár.
Hogyan lett belőle a pártlap főszerkesztője?
Úgy, hogy amikor Farkas Mihály nem engedte rendőrként harcolni a reakció ellen, azt mondta neki: „Te újságíró voltál, és nekünk szükségünk van kommunista újságírókra, a Szabad Néphez mész!” És ment.
Apád értett az újságíráshoz?
Nem. Attól még nem válik újságíróvá az ember, hogy írt a Kassai Munkásban meg az Ifjú Proletárban, egyik sem volt komoly kiadvány, nem kellett ahhoz tudni. De beletanult. A Szabad Népnél persze nem rögtön főszerkesztő lett, „csupán” külpolitikai rovatvezető.
Mindig azt írta, azt szerkesztette, amit a párt elvárt? Semmi elhajlás?
Eszébe sem jutott. Amikor Csehszlovákiában kollektíve háborús bűnössé nyilvánították a magyarságot, apám harcisan megírta, hogy ez nem felel meg a sztálini nemzetiségi politikának – mint nekem jóval később bevallotta, idővel rájött, hogy bizony megfelel, de ezt akkor még nem tudta. Szóval akkoriban írt a csehszlovák elvtársainak, megvan a levelek indigós másolata, hogy ezt nem szabad, milyen dolog nemzetiségek szerint különbségeket tenni, hát bolondok vagytok, nem emlékeztek, hogy a háború előtt közös kommunista cél volt védeni a szlovákiai magyar nemzetiség jogait, és akkor ebben mindenki egyetértett, most meg mi történt. Hát kisvártatva nem kitelepítettek Magyarországról kétszázötvenezer svábot?!
