A kormányfő lépést vált

Várhegyi Éva: A Quaestor-piramis árnyékában

A Quaestor-piramis árnyékában meghúzódó politikusok közül kimagasodik Szijjártó Péter, akinek a mai napig meghatározó szerepe van országunk irányításában. A külügyi tárcához tartozó Magyar Nemzeti Kereskedőház a Quaestornál befektetett 3,8 milliárd forintját még a brókercég bedőlése előtti utolsó pillanatban kivette, éppen aznap, amely nap estéjén – az MNB vizsgálódása nyomán – a cég fizetésképtelenséget jelentett be. Mi volt ez, ha nem visszaélés a bennfentes információval – értelemszerűen a többi befektető kárára? A külügyi tárca persze azt állította (és maga Orbán Viktor kormányfő is megerősítette), hogy a pénz kivételéről a Buda-Cash tíz nappal korábbi bedőlése miatt döntöttek, és ezt a többi befektető is megtehette volna.

Ám az időzítés pillanata kétkedésre készteti a külső szemlélőt, hiszen – a kormánnyal szemben – az egyszerű halandóknak nem lehetett tudomásuk a pénzügyi hatóság vizsgálódásáról. A korabeli sajtóból ismert volt a külügyminiszter jó viszonya Tarsollyal, aki még az utolsó pillanatban is bízott Szijjártó segítségében. Kapcsolatuk szorosságát jelezte, hogy a Quaestornak a moszkvai és az isztambuli kereskedőházakban is közvetlen érdekeltsége volt, és ennek köszönhetően 2013-ban még parlamenti belépőt is kapott Tarsoly. Az (akkor még független) Index azt is kiderítette, hogy saját magánmegtakarítását Szijjártó nem a Quaestornál, hanem a K&H bankban fektette be (Index, 2015. márc. 27. és 28.).

„Számos kapcsolódás van a Quaestor, annak tulajdonos-vezére és a Fidesz-kormány ideje alatt pozícióba emelt politikusok-üzletemberek között: üzletek, képek, mosolygó és egy cél érdekében együttműködő emberek” – írta a botrány kirobbanásakor a HVG. „Együtt pózolt Szijjártó Péterrel, valamint a Fazekas Sándor agrárminiszter által kitüntetett, de nemrég letartóztatott Kiss Szilárd moszkvai lobbistával, tolta a kormány szekerét kereskedőház és vízumközpont ügyében, öntötte a fociba a pénzt, Győrben pár tízmilliárdos ingatlanfejlesztésbe fogott az a Tarsoly Csaba, milliárdos vállalkozó, akinek az érdekeltsége a Quaestor-csoport” – hozta fel bizonyítékul a lap. Az állami részvétellel 2013-ban megalapított moszkvai és az isztambuli kereskedőházak vezetője Tarsoly Csaba lett (az utóbbinál maga Orbán Viktor bábáskodott), és a vezetők többsége is quaestoros volt. A külügyi tárca segédletével létrehozott moszkvai magyar vízumközpont egyik főtulajdonosa is Tarsoly egyik cége volt.

Széky János: Pangeának vége

Orbán mindenesetre gyorsan reagált. Ennek egyik könnyen észrevehető jele volt az, hogy Kötcsén hosszú szünet után szóba állt újságírókkal – hogy nem mondott semmi értelmeset, az már kérdés, de a normális viselkedéshez való közeledés nála önmagában is válságtünet. De most egy másik érdekes változásról szeretnék beszélni. Már július végén, a tusnádfürdői előadásában szóba hozta, hogy „ha békeköltségvetést tudunk csinálni, és nem háborúst 2025-re, akkor nagy programot indítunk a kis- és középvállalkozók (a továbbiakban kkv-k) számára”. Hogy mi a fene az a békeköltségvetés, a mostani meg mért „háborús”, annak megválaszolására nem pocsékolom a karakterszámot. A lényeg az, hogy a magyar miniszterelnöknek tizennégy év folyamatos „kormányzás” – családi vagyonszerzés, az ezt megalapozó hatalomkoncentráció meg vízágyú-intenzitású népbutítás után – eszébe jutott a kkv-k létezése.

Vajon eddig miért nem? Ne ringassuk ábrándokba magunkat – ahogyan eddig nem a köz érdekének, vagy akár, szűkebben, a magánvállalkozásokból élők érdekének szolgálata volt a cél, most sem az. Hanem nagy valószínűséggel addigra már végeztek olyan, nyilvánosságra hozott felméréseket (közpénzből), amikből kiderült, hogy a jelenlegi helyzetben jobb, ha nem dobják ki az ablakon azt a 2,2 millió szavazatot (vagy amennyi 2026-ig megmenthető belőle).

Kenesei István: A zárt társadalomtól a zártkörű részvénytársaságig

Újra fiatalnak érzem magam: vagy ötven évvel ezelőtt már megszoktam, hogy hazánk csodálatos eredményeket ér el, mind gazdaságilag, mind életszínvonalban, kultúrában, oktatásban – miközben aki nyitott szemmel járt, sőt eljutott nyugatra, az láthatta, hogy ezek a teljesítmények poros nyomában sincsenek annak, amit a szigorúan őrzött határokon túl láthattunk. Az állampárt mai rádiójából, tévéjéből ugyanaz a kiolthatatlan optimizmus sugárzik, amit az akkori, Sir Karl Popper szavával, zárt társadalomban megtapasztaltunk. Amire a kormányfő még rá is tesz egy lapáttal, miszerint Lázár János a leghatékonyabb miniszter, mert bevezette az országbérletet. (Talán, ha mindenki ingyen utazhatna, akkor még ennél is hatékonyabb lehetne, de ne adjunk ötleteket a gazdaság és azon belül a MÁV további tönkretételére, a miniszter egyedül is elboldogul a feladattal.)

Orbán Viktor láthatólag újabb korszakot készül nyitni. Eddig választásról választásra váltogatta prioritásait. 2014-ig – főleg Simicskára támaszkodva – a gazdaságra koncentrált, az EU-támogatások megszerzésére és a megfelelő irányokba való becsatornázásukra, 2014 után Simicskától megszabadulván kiépítette azt a feudális rendszert, amelyben a „nemességet” személyes audienciákon a NER-hez közel álló hazai családfőknek osztogatta, így mintegy megalapítva a familiárisok rendjét, akik (a nem csekély juttatásokért cserébe) tűzön-vízen át támogatják, és hozzák a latifundiumaik szavazatait is. Ezzel párhuzamosan bekebelezte az összes korábban (többé-kevésbé) független intézményt a számvevőszéktől az alkotmánybíróságig, sőt a sajtót is csaknem teljesen gleichschaltolta. 2018-tól a tudomány és a kultúra került sorra: az engedelmes országurak elüldözték a CEU-t, megfosztották az Akadémiát a kutatóhálózatától, és beültették a hűbéreseiket a magánosított egyetemek kuratóriumaiba. A 2022-es választás után pedig Orbán a világpolitikai hírnév meghódítására törekedett, már csak egy-két, mondjuk Nagy Márton vagy Demeter Szilárd kaliberű csúcsvezető kiválasztása kedvéért fordította tekintetét a hazai mezőkre.

Interjú: Kőszeg Ferenccel beszélget Majtényi László

A mai magyarországi politikai nyomorúság kapcsán, felidézve Kéthly Anna és Slachta Margit alakját, gondolkodtam ezen én is. Hogy mennyivel előrébb tartanánk, ha nem a maiak, hanem az egyik póluson Kéthly Anna, a másik oldalon Slachta Margit inkarnációi vitáznának a mai magyar parlamentben.

Hát igen, olyannyira, hogy amikor Solt Ottilia meghalt, a nekrológban Slachta Margitot idéztem, és azt mondtam, hogy Ottilia titkolt vallásossága, katolicizmusa engem Slachta Margitéra emlékeztet. És akkor a kollégáimtól a Beszélő szerkesztőségében szemrehányást kaptam, hogy miért dicsérem annyira Slachta Margitot, hiszen ő helyeselte 1920-ban a botbüntetést. Ami tény, de azt gondolom, hogy ez nem elegendő indoklás ahhoz, hogy egy ilyen összehasonlítás tilalmas legyen. Szerintem evidens lenne a liberális gondolkodásban Slachta Margitot pozitív hősként emlegetni.

Én nyilván Kéthly Anna híve lennék, de ahhoz kellene Slachta Margit is.

Kétségtelen. Faludy György a Pokolbéli víg napjaim című könyvében nagyon szépen ír Kéthly Annáról.