A Tanoda most még üres. Majd csak egy jó óra múlva, délután három táján kezdenek érkezni a gyerekek. Hozzák az iskolatáskájukat, a könyveiket, a másnapi házijukat, a rajzaikat, a játékaikat, hozzák a sorsukat. Jó helyük van itt. Csaba bácsival – aki maga is művész – festenek, verseket írnak, szavalnak. Imádják Józsi bácsit, a fejlesztő pedagógusukat, aki mindig meglátja, hol van eldugva bennük valami különleges képesség, amit aztán együtt is felfedezhetnek, Edit nénivel meg mindent meg lehet beszélni, ami a lelküket nyomja. Julietta néni szerető figyelemmel kíséri őket, Edina néni pedig olyan izgalmasan tud mesélni a történelemről! És hát Karolina mama, mindannyiuk nagymamája – tőle érkeznek a legnagyobb ölelések, a finom falatok meg a citromos tea. A legkülönbözőbb kecskeméti városrészekből jönnek erre a melegséggel, egy szebb jövőképpel, tudással és személyre szóló figyelemmel kibélelt helyre minden áldott délután. A többségük cigánygyerek.
Van most még egy jó óránk, hogy egy pici raktárhelyiségben nyugodtan leüljünk beszélgetni a Hajnalcsillag Tanoda egyik megálmodójával és alapítójával, Somogyi Tímeával.
Édesanyámtól mindig azt hallottam: cigánynak születni a legnagyobb szerencsétlenség a földön. Meg milyen borzasztó, hogy mi, a gyerekei, barna bőrt örököltünk tőle. Az anyám tele volt megtapasztalt, mély traumákkal. És ezeket sulykolta belénk is. Annyira féltett engem, hogy, miután elköltöztünk a Tatársorról, ahol csupa cigány család élt, megtiltotta, hogy visszamenjek meglátogatni a régi játszótársaimat, vagy egyáltalán, hogy cigány közösségekbe járjak, mert az csak bajt hozhat rám, hiszen a cigányok rosszak. Talán ezért alakult úgy, hogy ő maga is fehér bőrű, magyar emberhez ment férjhez, egy burkolóhoz. Az apám építette és burkolta a cigánysor legelső fürdőszobáját. Sorban álltak a romák, hogy megbámulják, csodájára járt mindenki. Amellett rengeteget olvasott, én is azért lettem Tímea, mert engem Jókai Az arany ember című regényének a főhősnőjéről neveztek el. Hatalmas szerelem volt a szüleimé, aminek a korai haláluk vetett véget.
Tímea tudomásul vette ugyan az anyja szavait, de egyáltalán nem érezte magát rosszul a barna bőrében. Kivételesen okos kislány volt, kiváló tanuló, aki már pici korában alig várta, hogy megtanuljon olvasni, és aztán csak úgy falta a könyvtár köteteit. Már tízévesen az atomfizika és annak törvényei érdekelték, de az irodalom és a matematika is az erőssége volt. Nem akart tudatosan kitörni, ez igazából eszébe se jutott. Csak egyszerűen és spontán dörömbölt benne a tudásvágy, a megérteni akarás. Talán éppen ezért az iskolában soha senki nem szólt be neki a cigánysága miatt, a tanárai büszkék voltak rá, elfogadták, hogy ez a gyerek atomfizikusnak készül.
Aztán mégsem az lett. Nagyon nem.
Tizennégy évesen járni kezdett egy fiúval, és azonnal teherbe esett. Morálisan kizártnak tartotta, hogy megölje azt a magzatot. Épphogy elvégezte a középiskola első osztályát, amikor kimaradt, és tizenöt éves korában megszülte az első fiát. „Gyereke született a gyereknek” – jelentette ki megvetően a szülésznő. Ami ugyan igaz volt, mégis fájt neki ez a megbélyegző hang. A szülészorvosnak viszont a mai napig hálás, ő emberszámba vette. A következő években pedig sorban érkezett a többi gyerek. Öt fiú, meg jóval később két lány. A férje, aki nem cigányember volt, tradicionális gazdálkodó családból jött, éjjel-nappal a földeken meg az állatokkal dolgozott. Egy Kecskemét széli, nagy tanyán élt a család – szerény, de elfogadható szinten.
Hogy hová lett belőle az égő tudásvágy? Az atomfizika meg a többi?
Azok egy másik világba kerültek, félretettem őket, mert szerelmes lettem ebbe az új hivatásba.
Mármint a gyerekeibe, egytől-egyig. A tudomány iránti vágyát felváltotta a mindennapi élet kemény szervezése, a kicsik gondozása, a sokirányú törődés, az anyaság újból és újból való megélésének élménye. Ha úgy nézzük, ez is egy tudás. Elfogadta, gyarapította az új világát és – úgy nézett ki – visszafordíthatatlanná tette. Fokozatosan együtt vált felnőtté a gyerekeivel.
„Kitört rajta a vére” – mondták egyesek, akik nagyot csalódtak benne. Ezt se tudta igazán hová tenni, és ez is fájt. De lassan megtanult nem törődni azzal, hogy mások mit gondolnak róla. „Mindig is öntörvényű voltam, amit a fejembe vettem, azt végigvittem. Nem érdekelt, hogy se az anyám, se más nem tart normálisnak. Ilyen volt nekem a családalapítás, és később az a döntés is, amivel megfordítottam az egész életünket.”
Közel húsz év telt el így.
Kopognak az ajtón. Karolina mama érkezik, egy nagy csésze gőzölgő teával. Bizony, jól fog esni ebben a hűvös időben. Miközben óvatosan leteszi elém az asztalra, szigorú pillantást vet Timire: „Vegyél fel magadra egy kardigánt, meg fogsz így fázni.” Mikor kimegy, Tímeától megtudom, hogy Karolina, ez a bölcs, roma asszony a Tanoda egyik legrégebbi támogatója, és éppen az ő lányunokája volt a legelső gyerek, aki hét évvel ezelőtt, az indulás pillanatában beiratkozott ebbe az intézménybe.
Mondtam, hogy engem nem ért megkülönböztetés a gyerekközösségekben, de az első három fiamat annál inkább. Többször is megverték, csúfolták, alázták őket. Hát, én elmentem mindenhová: beszéltem tanárral, igazgatóval, szülőkkel, osztálytársakkal, bárkivel,csak hogy ne bántsák őket. Mert ennél kiszolgáltatottabb, tehetetlenebb, gyötrőbb érzése egy anyának nem lehet. Nem igazán lett eredménye. És akkor jött egy fordulópont.
Tímea egy alkalommal észrevette, hogy az akkor nagycsoportos óvodás fia – egyébként sorban a harmadik – egy durva kefével súrolja magát a kádban. Az egész testét, kétségbeesetten, és közben sír: anya, én addig nem jövök ki, amíg le nem kaparom ezt a barnaságot. „Akkor döbbentem rá, hogy én, aki mindent megtettem, hogy megvédjem az enyéimet, a világon mindenkivel beszéltem, csupán a gyerekeimmel nem. Mármint arról, hogy ismerniük kell a saját értékünket. Hogy okuk van az önbecsülésre.”
„És akkor rendet teremtett a fia fejében?” – kérdezem. „Nem. Először a saját fejemben kellett rendbe rakni ezt a dolgot. Mert addig túl sokat magam se gondolkoztam azon, mit is jelent az igazán, hogy mi cigányok vagyunk. Ettől kezdve, tudatosan úgy kommunikáltam velük, úgy viselkedtem, hogy tényleg megtanulják becsülni és értékelni önmagukat. Emlékszem, a másik fiam, aki már szakiskolás volt, egyszer busszal jött haza. Meséli, hogy amikor éppen csak felszállt, két idősebb nő végigmérte, és elkezdte hangosan szidni a cigányokat. Odament hozzájuk, és nagyon csendesen azt mondta nekik: »Lehet, hogy én cigány vagyok, de nem akkora bunkó, hogy beszóljak másoknak.« A két néni torkán akadt a szó. Akkor én azt mondtam magamban: egész jó munkát végeztél, Timi! És láss csodát, soha többet nem érte bántódás egyik gyerekemet se. Mintha elfeledkeztek volna róluk. Mert akkora ők már belülről stabilizálódtak.”
Úgy néz ki, az a bizonyos kádas jelenet mindent megalapozott. Hogy még mi mindenre volt jó, az igazándiból csak jó néhány év elteltével derült ki. De ne szaladjunk előre.
Amikor Timi hatodik gyereke, egyben az első lánya hároméves lett, kezdett erőt venni rajta valamiféle nyugtalanság. A kert, amiben egyébként mindent megtermelt, a háztartás verklije, az élet állandó szervezése nem igazán elégítette már ki. Na de mihez kezdhetne a nyolc általánosával? Mihez kezdjen magával? Főzni, sütni, kertészkedni nagyon szeretett, gondolkozott is képzéseken, de azt is tudta, hogy teljes állást az ő helyzetében nem vállalhat el. És akkor eszébe jutott a gimnázium, amit húsz éve otthagyott. Újra tanulni! Őrültségnek tűnt, még a gondolat is. Mégis belefogott. A régi iskolájában, amit az elsős gimnazista éve után otthagyott, tárt karokkal fogadták. Néhány idősebb tanár, aki régről ismerte őt, megölelte. Még az elsős bizonyítványa is megvolt, amit be is számítottak neki! Rögtön a második osztállyal kezdhette újra.
És nekiállt. Nagy hasznát vette az addigra megszerzett szervezési készségének, így a család továbbra is hibátlanul működött. És az a heti háromszor fél nap, amikor az esti tagozat óráin részt vett, élete csodájának bizonyult. Húsz év után is jól működött az agya! Mint a szivacs, úgy szívta magába a matekot, az irodalmat és a többit.
Úgy gondolta, ezzel vége ennek a szép korszaknak, de a sors közbeszólt. „Miért nem folytatod egyetemen? Minden képességed megvan hozzá” – buzdította a történelemtanára. Ez azért már neki is abszurdnak tűnt. 38 éves volt, hat gyermek édesanyja. „Majd biztos találsz ott magadnak nálam okosabbat” – vágta a fejéhez dühösen a férje, akinek már a gimnázium sem tetszett. Ő maga is bizonytalan maradt, végül is az esélytelenek nyugalmával adta be a felvételi kérelmét Pécsre, szociológia szakra. Második helyen a matematikát jelölte be.
Iszonyúan megdöbbent, amikor megkapta az értesítést. „Először nem is esett jól, mert az oké, hogy jelentkeztem a szociológia szakra, de hogy fel is vegyenek! Most mi lesz? Mi a fenét akarok én ezzel?”
Elég hamar kiderült, mi keresni valója van ott.
Mikor járni kezdett az egyetemre, persze levelező tagozatra, még eszébe sem jutott, hogy a cigánysággal szeretne foglalkozni. Őt a teljes társadalom működése és törvényszerűségei érdekelték. Ugyanúgy, mint sok-sok évvel korábban az atomfizika törvényei. Csak idővel merültek benne fel olyan égető kérdések, amelyekre mindenáron és szenvedélyesen kereste a válaszokat. Hogyan lehet az, hogy megszületik egy cigány csecsemő, és előre tudjuk róla, hogy a várható élettartama kevesebb, mint a vele egykorú nem cigány gyerekeké?
Az én anyám is korán elment, elhasználta az alacsony életminőség, hatvan se volt, mikor meghalt. Vajon miért eleve meghatározott dolog ez? Miért működnek másképp ennek az etnikai csoportnak a tagjai? Mi van ott? Meg egyáltalán: hogyan határoz meg egy embert az, ha cigánynak született? És vajon hogyan határozhatná meg saját magát?
Ezek izgatták módfelett.
És ez lett a szakmai területe. Nem elégedett meg semmiféle kézenfekvő magyarázattal. Például azzal, hogy cigánynak születni ebben az országban mindenképpen és tényszerűen hátrány. Tanulmányai és kutatásai során rájött, hogy a roma kultúra és a szegénység kultúrája két különböző dolog, semmiképpen sem mosható össze, sőt, ez a keveredés a fejekben kifejezetten tévútra vezet. Sokat foglalkozott az előítéletes sztereotípiákkal is, de egészen más megközelítésben, mint ahogy azt megszokhattuk. Egyik tabudöntögető módszertani kiadványában, amelyet gyakorlati kézikönyvnek szánt a romákkal foglalkozó szolgálatok számára, például ilyen kérdéseket írt le:
- Miért adnak a cigányok szappanoperából vett, giccses neveket a gyerekeiknek, mint például Ricardo vagy Pamela?
- Miért szülnek olyan korán, és miért van olyan sok gyerekük?
- Miért hangosak és agresszívek?
- Miért követelőznek, amikor szolgáltatásokat, ellátásokat vesznek igénybe?
- Miért kell félni a cigányoktól?
És ezekre a provokatív kérdésekre minden elfogultság nélküli válaszokat adott.
„Ahhoz, hogy változtassunk valamin, meg kell érteni a jelenség működését. Én nem elméleti kutatónak születtem, azonnal arra gondoltam, hogy ezekbe a látszólagos törvényszerűségekbe gyakorlatilag is bele lehet, sőt, bele is kell nyúlni. Már, ha valaki egy kicsit is jobbá akarja tenni a világot. Kizárt, hogy tétlenül nézzük és megváltozhatatlannak tartsuk azt a nyomorúságot, ami pusztít!”
Innen kezdve nem volt megállás. A Hajnalcsillag Tanoda, ahová 75 kecskeméti cigánygyerek jár, eredetileg játszóházból nőtte ki magát hét évvel ezelőtt. Ezek a gyerekek komoly esélyt kapnak itt.
Néhány gyerekünk ma már gimnáziumban vagy szakiskolában tanul. Motiváltak a tanulásra, és meg is állják a helyüket. Akad olyan, aki többé-kevésbé konszolidált körülmények között él otthon, de olyan is, aki a családjával együtt egy ólfélében vagy fűtetlen garázsban lakik, onnan érkezik hozzánk naponta. És itt könnyen kiderülhet, hogy esetleg ragyogó rajzkészsége vagy matematikai érzéke van. Vagy többet tud a földről, az életről, mint egy felnőtt. Vagy hogy jó humora van. Az iskolában ez nem feltétlenül derül ki. Nincs rá annyi idő. Nekünk meg a személyre szabott fejlesztés a dolgunk. Elsősorban az önismereti hátrányok kompenzálása. A nyomort, a sokszor vele járó droghasználatot csak megelőzni lehet – tudással, megtartó közösséggel. Egy tanodás jó eséllyel soha nem lesz drogos, mert más céljai vannak. Nem csak hiszem, hanem tudom, hogy ez működik
– mondja Tímea.
Meg van győződve arról, hogy felnőttekre hatni sokkal nehezebb. Ők már más túlélési stratégiákat rögzítettek, azok működtetik őket a közegben, ahol élnek.
Időközben megtelik a két terem, megérkeznek a pedagógusok is.
Nézzen csak körül. Állítom, hogy ezen a helyen több szeretet van, mint bárhol az egész városban. Higgye el, ez fontosabb, mint bármi más. Ha én éppen valami okból, olykor szeretethiányban szenvedek, csak bejövök ide. A srácok a nyakamba ugranak, a felnőttek átölelnek.
Timi pénzt is keres, mert azt is kell egy családfenntartó anyának. Főállásban egy állami fenntartású gyerekotthonban dolgozik Kecskemét másik végén. Azt a munkát is nagyon szereti. Itt havonta háromszáztízezer forint a fizetése. Élete során megszokta, hogyan kell beosztania a jövedelmét.
Legidősebb fia ma 31 éves, a kicsi lánya, aki éppen a válása előtt és a diplomaszerzése után született, pedig hat. Már csak a két legfiatalabbal, a lányaival él egy fedél alatt. Mind az öt fiú talpraesett, életrevaló felnőtté vált. Szakács, ápoló, felvonó-kivitelező, térkövekkel foglalkozó cég tulajdonosa, egyikük egyetemre is ment. Az idősebbik, 18 éves lánya szobrászművész lesz. „A pici pedig diktátornak készül” – teszi hozzá Timi nem kis iróniával. „Eszméletlen önérvényesítő akarata van. Szerintem ez a kis hatéves a legbüszkébb cigány a városban, majd meglátjuk, mi lesz belőle.”
Timi azt mondja, sokan azt hiszik, könnyű neki, mert egyfolytában mosolyog.
„Pedig olykor bitang nehéz nekem. Előfordul, hogy sírok is, amikor úgy érzem, hogy nem bírom tovább, hogy fel kéne adni. Vagy legalább egyszer kialudni magam. Vagy, mit tudom én, nem akarni semmit, csak nézni kifelé a fejemből. Előfordult, hogy este, a sötétben beültem a parkoló kocsiba, hogy senki se lásson, és ott bőgtem ki magam, mielőtt hazaindultam a lányaimhoz. De tudom, hogy meg lehet csinálni, ezért valahogy mindig felállok.”
Timit sokan tartják hősnek. Talán ezért is kapta meg az idén a Civil Kollégium Alapítványtól a legjobbaknak járó kitüntetést, a Roma Civil Női díjat. Amire nagyon büszke, persze.
Olvastam valahol, hogyan keletkeznek a hősök. Hát úgy, hogy a szerencsétlen belepottyan egy helyzetbe, és mivel olyan, amilyen, nincs is más választása, mint az, hogy megpróbálja megnyerni a csatát.
