Széky János: Az ész sikere (vagy kudarca?) Henry Kissinger (1923–2023)
1945. április 10., Ahlem, Németország. Egy fiatal amerikai őrmester, Henry Kissinger részt vesz az ottani kis koncentrációs tábor – Neuengamme hatvanöt fióktábora közül az egyik – felszabadításában. A munkaképes foglyokat a németek pár nappal korábban továbbhurcolták Bergen-Belsenbe, az istállókból átalakított barakkokban csak a halottak és a haldoklók maradtak. Kissinger nem sokkal később leírta párbeszédét egy csontvázzá fogyott rabszolgamunkással, akit negyvennek nézett, holott csak tizennégy volt, és amikor az amerikai megkérdezte a nevét – vélhetően németül –, ő lekapta a sapkáját, ütésre várva. „Ne vedd le a sapkád, most már szabad vagy” – feleli a katona, s így folytatja a történetet: „Itt vagyok én a vasalt egyenruhámban, nem éltem szennyben és mocsokban, engem nem ütöttek és rúgtak. Miféle szabadságot ajánlhatnék?”
Nem egészen hét évvel korábban Kissinger még ebben a Németországban élt, és alighanem ilyen sors várt volna rá, ha szüleinek nem sikerül idejében kivándorolniuk. Tizenhárom közeli rokona lett a holokauszt áldozata. Sokáig nem beszélt az ahlemi tapasztalatáról, és általában is csak gúnyolódni tudott, ha valaki személyes pszichológiai magyarázatot akart adni taktikai döntésekre – főleg az övéire –, de akkor is, azon kevesek egyike volt a nyugati politika csillogó felvilágában, akik szemtől szemben látták a gonoszt.
Döbbenetes mennyiségű írott szöveget dolgozott fel életében, de arról, hogy milyen erővel működik a világban a Rossz, és milyen esélyei vannak vele szemben a jóakaratnak, eleven, vegetatív idegrendszerbe hatoló élményei voltak, nem lehettek illúziói.
Nem lehetett oka arra sem, hogy – mint megannyi kritikus értelmiségi – lebecsülje saját amerikaiságát. Menekült, vagyontalan, német anyanyelvű zsidó kamaszként, 1938-ban szó szerint a nulláról kezdte, aztán egy borotvaecset-gyártó üzemben dolgozott, és esti tagozaton fejezte be a középiskolát. Innen lett rövid időn belül a Harvard csillaga – 1950-ben minden idők leghosszabb politikatudományi szakdolgozatát írta potom 388 oldalra rövidített kantiánus tanulmányával, A történelem értelme címen.
Odze György: Érdekli-e Orbán Viktort a nép helyzete?
Tudom, hogy populista a kérdés, talán egyenesen populista-demagóg, de az biztos, hogy legalább tükrözi a kort, amiben élünk. Ma ilyen a politikai és a köznyelv is. A címben feltett kérdésre a válasz röviden az, hogy nem érdekli, ami teljesen nyilvánvaló, hiszen egy autokrata vezető számára a nép és általában az alattvalók sorsa teljesen mellékes, néhol pedig egyenesen teher. Mert az viszont nem lehet kérdés, hogy igenis, autokráciában élünk, mondjuk, finomítva, nem „abszolút”, hanem választási autokráciában. Ne szépítsük a dolgot, mert ezzel az örökös szépítgetéssel, meg önmagunk felmentésével, hogy azért a dolgok nem olyan rosszak, mint amilyenek lehetnének, most már nem megyünk semmire. Tudjuk, hogy a hatalom egyetlen ember, mégpedig a miniszterelnök kezében összpontosul, és miután ez a folyamat lényegében kiteljesedett, a népjólétnek vagy népakaratnak megszűnt a jelentősége. Az autokrata hatalom kiépítésének nincsenek felső határai, sőt, pont az a lényege, hogy a mostani évtizedeket „Orbán-korszak”-nak nevezzék majd el az utódok, egyértelmű, hogy a mi mostani vezetőnknek ez a nagy vágya. Mondjuk mániája. Ezért folyik a folytonos, látszólag értelmetlen, valójában tudatos maga alá gyűrés. Mindent irányítani, mindent kézben tartani, mindent figyelni. Óvodai vallásoktatás, kötelező tornaóra, az iparkamara bedarálása. És ennek a sornak nincs vége, mindig vannak új jelentkezők, akik szeretnének behódolni, mert abból ők maguk is jól járnak.
Hogyan kezdődött? Miért hagytuk, hogy így történjen? Kis dolgokkal kezdődött, látszólag értelemszerűen. „A dolgok másképpen fognak menni ezentúl” – ezt ő maga mondta 2010-ben, de ez is milyen magától értetődően hangzott. Minden újonnan megválasztott kormányfő ezt mondja. Persze mondott ő sokfélét. Az „Előre megyünk, nem hátra” jelmondatát egyenesen a Simpsons című idétlen amerikai rajzfilmsorozatból lopta – vagy „cserkészte”, majdnem mindegy. Ennyit az eredetiségről.
Egy személyes emlék. 2002-ben, a Medgyessy–Orbán tv-vitában, amit kormányfőként ő kezdeményezett, mintha nem találta volna a helyét. Nem volt szenvedélyes, nem akart vitázni, nem akart kockáztatni, úgy érezte, vagy a tanácsadói azt érzékeltették vele, hogy simán meglesz az újabb győzelem. Ez a Medgyessy, ez ért ugyan a pénzügyekhez, de elitista, nem jelent veszélyt rá. A vita után felhívott egy, a kommunikációs szakmában jártas ismerősöm, és azt mondta: „Orbán veszíteni fog. És ha veszít, az ő habitusával azt nagyon nehezen fogja kiheverni. Mi meg pláne.
Váncsa István: Rend, fegyelem, körlettisztaság
Megjelent a Magyar Közlönyben a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság jövő évi költségvetése, érdemes böngészgetni, igen jó szöveg, békebeli hangulatot áraszt, olvasójának egész napját, sőt talán az egész hetét bearanyozza. Megtudjuk például, hogy a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap nem kevesebb mint 142 milliárd forintból gazdálkodhat, vagyis azt a sok szépet és jót, amit a közmédia az éterben szertesugároz, a jövőben se kell nélkülöznünk, sőt: ez az összeg a tavalyit tizenötmilliárd forinttal meghaladja. Nem tévedés, a publikum tizenötmilliárd forintnyi szellemi kinccsel kap többet idén, mint tavaly, noha már attól is minden ház ablakán a szellem napvilága ragyog. Jövőre tehát olyan vakító fényözön lesz itt, hogy attól koldulunk, de szó szerint. És ez csak egy jó hír a sok közül, további hasonlókkal Dunát rekeszthetünk. Például a paksi projektért felelős Paks II. Zrt. ezekben a mostani, nehéz időkben is ki tudott pengetni negyedmilliárd forintot kommunikációs és rendezvényszervezési feladatok ellátására, az pedig nyilvánvaló, hogy szakszerűen organizált bálok, bankettek, estélyek, fogadások hiányában atomerőművet építeni nem lehet, vagy ha mégis, köszönet abban nem lesz. Az ilyen atomerőműben a láncreakció be se indul.
Kovács Zoltán: A nagy átverés
Mielőtt Magyarország még az unió határán kívül találja magát, idézzük fel, honnét indult Orbán, és milyen utat járt be, mígnem lépésnyire került attól, hogy az országot nyugatról visszavezesse keletre, ahol nyilván tárt karokkal várják a neki már régóta szimpatikus utódállami féldiktátorok, a csodált török és belarusz elnök, nemkülönben az általa korrekt vezetőnek nevezett Vlagyimir Putyin.
2009-et írunk, a Fidesz még ellenzékben, de már készül az uniós választásokra. Programja egyik fejezete ezt mondja: „Sokszor kerültünk abba a helyzetbe, hogy a magyar polgárok érdekeit éppen Brüsszel képviselte a magyar kormánnyal szemben (…) A Fidesznek ugyanakkor meggyőződése, hogy közös értékeink és elveink érvényre juttatását nem lehet mérlegelés tárgyává tenni. Fel kell tehát ruházni az Európai Uniót eszközökkel. (…) Ha elvárjuk az uniótól, hogy vegye rá a normakövetésre a tagállamok kormányait, ne vonakodjunk attól, hogy ehhez a szuverenitásunkat esetleg csorbító felhatalmazást adjunk” (A Fidesz európai választási programja, 2009, 28. és 35. oldal). Vagyis ahhoz, hogy Európa erősödjék, nem szabad vonakodni a nemzeti szuverenitást esetleg csorbító felhatalmazástól.
Aztán 2010-ben a Fidesz–KDNP-pártszövetség megnyerte a választásokat, és az Orbán vezette kormány energikusan nekilátott az általa két évvel korábban még védelmezett értékek fölszámolásához: a médiaszabadságot, véleménypluralizmust, bírói függetlenséget érintő, kétharmados parlamenti többséggel meghozott törvények nemcsak a jogbiztonságot, de a jó ízlést is sértették.
Dobozi István: Félelem az öregek politikai uralmától
A nyolcvanas években George H. W. Bush, Ronald Reagan alelnöke amiatt panaszkodott, hogy „csak temetni járok Moszkvába”, miután három pártfőtitkárt is (Brezsnyev, Csernyenko, Andropov) elkísért utolsó útjára. Akkoriban a kivénhedt – és vitriolos amerikai irónia tárgyát képező – szovjet Politbüró átlagos életkora hetvenegy év volt.
Ma Amerikában sokan nem az orosz, hanem a hazai politikai elit elöregedése miatt siránkoznak. Nem alaptalanul, mert az idős korosztály politikai túlreprezentáltsága tekintetében az USA messze veri a gazdaságilag fejlett országokat, ahol például az államfők átlagkora csupán ötvennégy év. A legfelsőbb politikai osztály magas kora a viszonylag fiatalnak tekintett Amerikával van ellentmondásban, ahol az átlagkor harminckilenc év, jóval alacsonyabb, mint például Japánban (49) vagy Németországban (48).
A napokban töltötte be nyolcvanegyedik évét Joe Biden, aki már 2021-ben is az Egyesült Államok történelmének legöregebb elnökeként költözött be a Fehér Házba. Előtte Donald Trump volt a legidősebb államfő. Közismert a Kongresszus minden korábbinál magasabb átlagos életkora is. A szövetségi törvényhozásról mondta Nikki Haley, a Republikánus Párt gyorsan emelkedő elnökjelölt-aspiránsa: „A Kongresszus az ország legkiváltságosabb idősotthona lett.” Mitt Romney Utah állambeli szenátor és volt republikánus elnökjelölt valósággal kilógott a sorból, amikor nemrég bejelentette, hogy hetvenhat éves kora miatt már nem akar indulni a jövő évi szenátusi választáson: „Ideje átadni a stafétabotot az új nemzedéknek.
Szponzorált tartalom
A cikk az Élet és Irodalom támogatásával készült.
