Ukrajnában egy egész nemzedék nyomorodik meg?
Dr. Hárdi Lilla: Igen.
Mészáros Márta: Egy háborúban mindenki sérül. Az viszont egyénenként nagyon eltérő, hogy milyen az egyén lelki ellenálló képessége, és mit tud egy ilyen sérüléssel kezdeni. Azon is sok múlik, hogy valaki meddig marad a háborús környezetben, legalábbis mi ezt látjuk a munkánk során.
Ami többek között ukrajnai menekültekkel végeznek. Mik a tapasztalataik?
Dr. Hárdi Lilla: Érdekes, hogy amikor kitört a háború, az Ukrajnából menekülők első hullámában nem nagyon diagnosztizáltunk poszttraumás stressz-szindrómát (PTSD-t). Most, a háború második évének a végén már a menekültek háromnegyede mutat tüneteket.
Nyilván, akik megtehették, hogy elmenjenek, nem élték át a háborút.
Mészáros Márta: Nem feladatunk ilyen fejtegetésekbe bocsátkozni, mindemellett az tény, hogy ahogyan múlt az idő, emelkedett a PTSD-s betegek száma a menekültek között. Nyilván van összefüggés a háború ukrajnai kiszélesedésével.
Mit jelent egyáltalán a poszttraumás stressz-szindróma?
Dr. Hárdi Lilla: Traumának nevezzük azt az élményt, amit egy borzalmas esemény vált ki az emberből. Ez nem feltétlenül háborúhoz kötött. A családon belüli erőszakot elszenvedőknél például ugyanúgy megjelenik. Sokan nem tudják, hogy traumatizáltak, mert a panaszaik testi rendellenességként jelentkeznek, például a nőknek menstruációs ciklus zavara van, de a leggyakoribb panasz a fej- és hátfájás. Nagyon sokan érkeznek úgy mentális szakemberhez, hogy előtte az egész egészségügyet bejárták, mire kiderült: nincs szervi bajuk.
Mészáros Márta: PTSD-re utalhat az is, amikor valakinek a megszokotthoz képest nagyon megváltozik a viselkedése, gyerekeknél gyakran látni, hogy agresszívvá vagy épp ellenkezőleg, nagyon visszahúzódóvá válnak, de az sem ritka, ha visszaesés történik egy korábbi fejlődési szintre, például a szobatiszta gyerek újra bepisil. Gyakoriak az alvászavarok és a beilleszkedés is problémássá válik. Állandó készenléti állapot és nagyon magas éberségi szint jellemzi ezeket az embereket, amihez szégyen és gyakran bűntudat is társul. A világ elvesztette a biztonságosságát, ezt a hitüket kell újjáépíteni.
Ez azoknál lehetséges, akik eljutnak szakemberhez.
Mészáros Márta: Nyilván nincs két egyforma trauma, az egészen súlyosan traumatizáltak akár teljesen diszfunkcionálissá is válhatnak. Önmagában a trauma következtében kialakuló tartósan magas kortizolszint is rengeteg problémát okozhat: megzavarja az anyagcserét és az immunrendszer működésére is kedvezőtlen hatással van, krónikus gyulladást, cukorbetegséget, daganatos-betegségeket okozhat.
2022 februárjában, amikor az oroszok ostrom alá vették Kijevet, általános probléma volt, hogy elment a szoptatós nők teje. Ez összefügg a megemelkedett stressz-hormonszinttel?
Dr. Hárdi Lilla: Igen. Egyéntől nagyban függően, de valószínűleg ezek az anyák a trauma miatt nem tudtak szoptatni. Ezt a traumát pedig át is örökíthették a gyermekeiknek.
Átörökítették?
Dr. Hárdi Lilla: Hetediziglen is átadható, ahogyan a Biblia mondja. Ezt nevezzük transzgenerációs traumának. Annak a problémája, hogy a kórházban a nők nem tudtak szoptatni, ez az ő közös, kollektív traumájuk. Úgy adják át az újszülöttjeiknek a traumát, amely nemzedékivé válik, hogy a csecsemők stressz-szintje is magas lesz, és másképpen fejlődik az idegrendszerük. Egy ilyen helyzetben nagyon kevés figyelem jut a gyerekek érzelmi szükségleteire, sérül a kötődés kialakulása is.
Ennek mi a hosszú távú hatása?
Mészáros Márta: Ez akkor derül majd ki pontosan, ha felnőnek a gyerekek Ukrajnában.
Dr. Hárdi Lilla: Mindemellett vannak kutatások a témában. Megfigyelhető, hogy a trauma megjelenhet akár a negyedik-ötödik generációban is. Holokauszt-túlélő családoknál látható, hogy a leszármazottaknak lesznek például pánikrohamai, súlyos pszichoszomatikus tünetei, egy olyan traumától, aminek a direkt elszenvedői a szülők és a nagyszülők voltak. Ez főleg olyan családokra jellemző, ahol elhallgatták, hogy mi történt velük.
Elhallgatták?
Mészáros Márta: Persze. A traumához sok esetben bűntudat és szégyenérzet kapcsolódik. A trauma a megtörténteken túl úgy is rombol, hogy sokan úgy érzik, nem lehet beszélni róla. Vannak olyan zsidó családok, amelyekben sem a gyerekek, sem az unokák nem tudták, mi történt a családjukkal a második világháború alatt, akár még a zsidóságukat is elhallgatták a felmenők. Mindezt ne rossz szándékként képzeljük el, egyszerűen meg akarták kímélni a leszármazottjaikat. A trauma azonban mindvégig ott volt, ezt érzékelte mindenki a családjukban. A transzgenerációs traumát tovább nehezíti, ha nem lehet beszélni sem róla és titok övezi a történteket.
Mitől függ, hogy ki mennyire sérül?
Mészáros Márta: Ezt a szakma rezilienciának nevezi. Lelki ellenállóképességnek. Azt jelenti, hogy egy személy hogyan tud egy szélsőséges helyzethez alkalmazkodni és milyen könnyen tud felépülni az őt ért traumából. Ez egy sokfaktoros dolog, nagy szerepet játszik benne a családi háttér, hogy gyerekként érte-e a trauma az érintettet, egyszeri vagy folyamatos trauma történik, van-e támogató közeg.
Dr. Hárdi Lilla: Érdemes úgy elképzelni a rezilienciát, mint egy egyenest, amelyen a nulla a teljes sérülékenység és a tízes a tökéletes ellenállás. Mindannyian eközött a két érték között mozgunk, amit számtalan tényező meghatároz, beleértve a génállományunkat is. Nagyon érdekes kutatások folynak a rezilienciával kapcsolatban szerte a világon.
A háború traumatizálja az egész ukrán társadalmat?
Mészáros Márta: A háború az egyéneken keresztül a társadalom egészére hatással van, ez egy egész nemzedékkel történik, ettől válik az egyéni trauma mellett kollektív traumává is. Akkor fog kiderülni, hogy milyen mentális-pszichés következményei lesznek az ukrán társadalomra a háborúnak, ha véget ér.
Dr. Hárdi Lilla: Ha csak a délszláv háborúk tanulságából indulunk ki, szinte biztosra vehetjük, hogy sérül az egész ukrán társadalom. A statisztikák azt mutatják, hogy a háború után sokkal elnézőbb a társadalmi megítélése az olyan patológiás megoldási módoknak, mint például az alkoholizmus. A háborús tapasztalat mindenkit érint úgy is, hogy azóta generációk nőttek fel. Tudja, én is egy háború utáni generációhoz tartozom, a szüleim tapasztalata a második világháború. Felnőttként tudom, hogy a cselekedeteiket, az életüket meghatározta az általuk átélt trauma, és ezáltal az én gyerekkoromat is.
Mit lehet kezdeni ennyi traumatizált emberrel?
Dr. Hárdi Lilla: Nincs az az ellátórendszer, ami egy háború utáni teljes társadalmat kezelni tudna. Erre lehetetlen felkészülni. Mindemellett a közösségeknek mindig van öngyógyító funkciójuk. Boszniában például létrejöttek olyan asszonycsoportok, amelyek a csoportos nemi erőszak traumájának feldolgozásában nagyon fontos szerepet töltöttek be. Érdemes hangsúlyozni, hogy létezik a poszttraumás növekedés is: fel lehet épülni, sőt gazdagabban fel lehet épülni belőle. Ez, ugye, az egyén rezilienciájától és a közösségének a nyitottságától/elfogadásától függ. Minél elfogadóbb, támogatóbb egy társadalom, annál nagyobb eséllyel dolgozzák fel tagjai a traumájukat.
A Cordelia Alapítvánnyal lassan harminc éve foglalkoznak Magyarországon PTSD-sekkel. Mennyire elfogadó a magyar társadalom?
Dr. Hárdi Lilla: Alapvetően a pszichológiai problémák még mindig tabunak számítanak. Ez nemcsak Magyarországra jellemző, hanem általános tapasztalat. Bármelyik befogadó szálláshelyre megyünk, amikor elmondjuk, hogy pszichológusok vagyunk, nagyon nagyfokú elutasítást látunk: az emberek félnek, hogy bolondnak tartják majd őket. Mindemellett azt gondolom, hogy lassan, de van valamilyen közeledés.
Önöknél általában azok jelentkeznek, akik tudják, hogy baj van.
Dr. Hárdi Lilla: Igen. Általában a pácienseink életére olyan erősen hat a trauma, hogy jelentősen romlik az életminőségük. Nagyon sok formában jelentkezhet a poszttraumás stressz-szindróma, ahogyan korábban említettük, megjelenhet a pszichoszomatikus fájdalmaktól a pánikrohamon át sokféleképpen. Ha valakinek voltak korábbi mentális problémái, azokat mindenképpen fel is erősíti. Minden PTSD-sben közös, hogy van egy inger, ami kiváltja a reakciót. A trauma ördögi természete, hogy időtlen. Egy PTSD-ben szenvedő számára gyakran két párhuzamos valóság létezik: amikor a trauma történik, tehát például akkor, amikor megkínozzák, bántalmazzák, és a most, ami akár harminc évvel a trauma után is lehet. Mindkét valóság jelen idejű, egyik sem a múlt. Mondok egy példát: egy veterán katonát egy szag a bevásárlóközpontban, mondjuk, a harctéren érzett vérszagra emlékeztet. Egy PTSD-ben szenvedő ilyenkor újra éli a traumát. Nem visszaemlékezik, hanem jelen időben történik vele, ott van a fronton. A betegség súlyosságától függően ez akár teljes kontrollvesztést is jelenthet: agressziót, kényszermozgásokat, érzelemkitöréseket.
Mészáros Márta: Nagyon jellemző a szégyen és a harag miatti kontrollvesztéstől való rettegés is. Sokan szociálisan visszahúzódóvá válnak, inkább nem mennek társaságba, nehogy valami baj történjen. Próbálják gyógyítani magukat alkohollal, kábítószerekkel, de ettől nem lesznek jobban. Előfordul, hogy egy PTSD-s spontán meggyógyul, de ez nagyon ritka eset. Sokan úgy gondolják, hogy ami velük történt megtörtént, nem gyógyítható. Ilyenkor elmondjuk, hogy nem a múlttal foglalkozunk, hanem az ember érzelmi- és pszichés válaszaival arra az eseményre a múltban. Azért kell foglalkoznunk vele, hogy lehessen jövő.
