A hazánkba érkező menekültek az ideiglenes védelmi státusznak köszönhetően jogosultak száz magyar nyelvórára. Csakhogy nem létezik olyan kormányzati szerv, amely megszervezné ezeket az órákat. Megteszi helyettük a Mira Ház.
A Mira egyike azon kevés helynek az országban, ahol a menekültek és a bevándorlók ingyenesen tanulhatnak magyarul, a gyermekeik különféle korrepetálásokra járhatnak, ráadásul számos közösségi és integrációjukat segítő programon vehetnek részt – a júliusi palettán szerepelt például origami workshop, relaxációs koncert és szíriai est is.
Másfél évvel ezelőtt kezdtem itt dolgozni, az előző munkahelyemen épp az orosz–ukrán háború kitörése előtti napon mondtam fel
– meséli Kisgyura Eszter, a ház koordinátora. Hozzáteszi: kicsit más érzés volt így kezdeni, hiszen érezték, nagyon össze kell kapniuk magukat, mert rengetegen érkezhetnek majd, akiknek szükségük lesz a Mirára.
Korábban ő maga is számos helyen tanult és dolgozott külföldön, Indiától kezdve Ugandán és Ruandán át Amszterdamot is megjárta. Pontosan át tudja élni, milyen nehéz egy új országba ismeretlenként megérkezni. Mindegyik élményéből sokat okult, és hisz abban, hogy egymástól is rengeteget tanulhatunk.
A közösségi házat is működtető Artemisszió Alapítvány egyébként már 25 éve létezik, ám a ház ötlete csak 2016-ban fogalmazódott meg, „miután a menekültekkel és bevándorlókkal kapcsolatos narratíva elkezdett negatívvá válni”, mondja meglehetősen diplomatikus megfogalmazással Eszter. A cél az volt, hogy létrehozzanak egy közösséget, amelynek magyarok, menekültek és bevándorlók egyaránt a részei lehetnek.
Eleinte nem rendelkeztek közösségi térrel, csak a szervezet irodájába szerveztek programokat, ám a bővülés következtében néhány év múlva saját helyet kaptak a programjaik. Az előző helyiséget éppen kinőtték, nemrég költöztek át egy kerülettel arrébb a Lujza utcába – itt kicsit nagyobb a hely, több magyaróra, korrepetálás, workshop – felnőtteknek, gyerekeknek, illetve nőknek külön is – folyhat itt párhuzamosan.
Hivatalosan öten dolgozunk itt, de nem mindent mi találunk ki, azért vagyunk közösség, hogy a tagokat is bevonjuk. Valaki kínai meditációt szeretne tartani, egy ukrán tagunk például üvegfestést, egy indiai pedig kötő workshopot
– hangsúlyozza Eszter. Szerveznek információs esteket például a magyar oktatási vagy egészségügyi rendszer működéséről, de a ház különféle interkulturális esteknek is otthont ad – ezeken egy-egy ország mutatkozik be.
Ukrajnával kezdték, aztán jött Mexikó, Sierra Leone, Venezuela, de sorra került Szíria, Lengyelország és Magyarország is. Mi most egy indiai estre érkeztünk, a kezdésig azonban még van egy kis időnk.
Az aktív tagok számát – akik rendszeresen járnak eseményekre, szervezést is vállalnak, valamint önkénteskednek is – háromszázra becsülik, a szélesebb kört nagyjából ötszázra. Van egy ukrán és egy afgán munkatársuk is, előbbi Natalia, aki a mai este egyik levezénylője is, így ő maga mesélheti el történetét.
Utóbbi Musti, azaz Reza Sayed Mustafa, aki ma este sajnos nincs jelen, de mint kiderült, 2014-ben érkezett Magyarországra, és szinte azonnal el is kezdett magyarul tanulni, ma már büszke a nyelvtudására, saját bevallása szerint sokat használja. Önkéntesként kezdett a Miránál, 2016 óta pedig a dolgozói csapat tagja, programokat szervez, és ő a focicsapatuk koordinátora is. A ház egyik polcán díszelgő kupák árulkodnak arról, hogy a Mira focicsapata rendszeresen megfordul versenyeken – sokszor ők az egyetlen nem magyar csapat.
A háború kitörése az ő munkájukra is komoly hatást gyakorolt, hirtelen sokkal több családi programra lett igény, majdnem minden hétvégén volt valami esemény. A koronavírus-járvány ráadásul náluk is leállásokkal járt, így újult erővel kellett önkénteseket toborozni, hogy több nyelvórát tarthassanak, valamint a korrepetálások is flottul menjenek a magyar iskolába készülő ukrán gyerekeknek.
Vannak, akik azóta is rendszeresen járnak, a nyári tábor résztvevőinek fele is ukrán volt.
Sokan először a magyar nyelvóra miatt jönnek, és nem feltétlenül járnak el a programokra. De aztán szeretik, hogy ide mindig visszajöhetnek, és egy közösséghez tudnak tartozni.
A magyarórákkal kapcsolatos lelkesedés persze változó, nem lehet azt mondani, hogy mindenki kitart, de vannak órák, amik online formában már négy-öt éve is mennek. Az óraadók között akad, aki civilben is tanár, más csak lelkes laikusként segít, egyeseknél előny, hogy például oroszul is beszélnek, ezáltal van egy közvetítő nyelv az ukrán tanulók felé.
Az egyik legnagyobb probléma az alapszintű nyelvoktatás hiányán kívül, hogy nagy az információhiány – csomó mindenhez hozzáférhetnének az itt élő külföldiek, csak nem tudnak róla. Itt beszélgethetnek sokféle emberrel, már azzal is információt szerezhetnek, ezáltal pedig még komfortosabban érezhetik magukat. És közben egy közösséghez tartozhatnak, ahol megvalósíthatnak valamit, amit szeretnek, amiben jók, és azt átadhatják másoknak.
A magyarok külföldiekkel kapcsolatos hozzáállását az idejárók jobbára pozitívan értékelik, azt mondják, a helyiek kedvesek velük, csak nagy nehézséget jelent, hogy sokan nem beszélnek angolul, így nincs közös nyelv a kommunikációra. Azért sajnos előfordult már olyan is, hogy azt hallották valakitől: „miért tanuljam meg a magyar nyelvet, ha ez az ország nem lát engem itt szívesen.”
A Mirában az ünnepeknek is helye van. Húsvétkor voltak előadások Magyarországról, Ukrajnáról – a legtöbb résztvevő ukrán volt –, de jelen voltak afgánok, pakisztániak is, ugyanígy egy muszlim ünnepen megjelennek ukrajnai arcok is. Nemrég egy jordán anyuka tartott sütő foglalkozást – többnyire ukrán gyerekeknek. A cél, hogy teljesen másmilyen országokból érkezők együtt lehessenek, egymástól tanulhassanak.
A karácsonyi eseményen megkértük a résztvevőket, hogy kis cetlikre írják fel, nekik mit jelent a Mira. Nagyon megható válaszokat kaptunk, olyanokat, mint hogy »ez a második otthonunk«. Olyan közösség ez, ahol ők is tudnak magukból adni, miközben másoktól kaphatnak is.
A mostani est másik szervezője, Natalia másfél éve érkezett Magyarországra Ukrajnából, azóta pedig az Artemisszió Alapítvány egyik interkulturális mediátora lett – a feladata a maihoz hasonló programok szervezése és lebonyolítása. A háború kitörése után nem vártak sokat az indulásra, meséli, március 2-án útra keltek.
„Nekem ez a háború már 2014-ben elkezdődött, de akkor még nem volt gyermekem. Most már vannak, két ikerlány, úgyhogy jöttem, amilyen gyorsan csak tudtam” – emlékszik vissza. A férje Magyarországon dolgozott, így nem volt kérdés, merre indulnak. Eredeti szakmája tanár, úgyhogy egy ideig még online tanított, de ez később nehézkessé vált, majd vissza is álltak a hagyományos oktatásra az intézményben, úgyhogy nem tudta folytatni.
Eleinte Mátrafüreden laktak, ami egyébként sem egy nagy hely, pláne, ha valaki egy ukrán nagyvárosból érkezik, úgyhogy Natalia azt mondja, kicsit sokként érték az új körülmények az erdővel és az állatokkal, de aztán próbálta elképzelni, hogy valójában csak egy vakáción van, nem örökre szól mindez. És működött.
Csak néhány hete költöztek Budapestre, lakást bérelnek, immár több helyen is dolgozik egyszerre. „Jól érzem itt magam, de még messze nem beilleszkedve.” A nyelvtudás jelenti számára is a legnagyobb gondot, próbálja tanulni a magyart a Miránál – ahogy a gyermekei is –, de meggyűlik vele a baja.
Szereti nézni, ahogy a szabadidejüket töltik a magyar családok, azt mondja, Ukrajnában gyakran csak anyukákat látni a gyerekekkel, itt pedig az egész családot. Hiányzik azonban a saját lakásuk, a barátai – fél közeli barátokat szerezni, mert nem tudja, mi lesz velük, ha újra el kell költözniük. A gyerekeknek hiányzik az egyik nagymama is, aki kint maradt, ahogy a macskájuk, ami 17 éves, úgyhogy túl öreg volt ahhoz, hogy útnak induljon velük.
Ám a Mira jó néhány űrt betölt.
Az a legjobb ebben a helyben, hogy nemcsak ukránoknak, nemcsak afgánoknak szól, hanem mindenkinek. Itt kapcsolódhatunk egymáshoz, kommunikálhatunk. Ez az integráció kulcsa. Sok külföldi 15 éve itt lakik Magyarországon, de a saját világukban élnek. Úgy nem fog menni. Csak ha valaki tesz is érte.
Mire végzünk a beszélgetéssel, kezd megtelni a Lujza utcai helyiség érdeklődőkkel, nem venném a bátorságot arra, hogy megsaccoljam, hányféle nemzetiség gyűlhetett össze ezen a kis helyen, egy biztos: szép számban. Mint kiderül, sokan először vannak itt, jobbára barátoktól értesültek a lehetőségről.
Ha már indiai est, a szervezők először is szeretnék tesztelni a jelenlévők tudását, úgyhogy egy Kahoot-teszten bizonyíthat mindenki. Hányan laknak Indiában, mi a hivatalos pénznem, hány állam alkotja az országot – ilyen és ehhez hasonló kérdésekre kell tudni a választ. Illetve például arra is, mi számít szent állatnak Indiában, ez az egyetlen, amire mindenki helyes választ ad. Az első helyezett végül egy csokival gazdagodik.
Az est egyik előadója Kalpita, a fiatal indiai lány jelenleg PhD-hallgató Budapesten. Az előadásában kitér mindenféle érdekességre, amit az országáról szeretne megosztani a sokszínű hallgatósággal, szóba kerülnek a hivatalos nyelvek, az ünnepek és persze az indiai konyha is, „az étel hoz össze minket”, mondja.
A közönségben leginkább a családokkal kapcsolatos történetek váltanak ki megütközést, hiszen sokaknak távolról sem szokványos ez a fajta együttélés, pláne nem az, hogy Kalpitáék családjából sokan egy fedél alatt, 95-en pedig ugyanabban az utcában élnek. Ezzel kapcsolatban csak annyit mond, hogy számukra a nagy család együttélése a megszokott, mindig természetesnek vette, hogy vele vannak.
Most, hogy idejöttem, érzem igazán, milyen egyedül lenni.
Egy másik indiai résztvevő a közönség soraiból csak annyival egészíti ki mindezt, hogy az együttélésnek megvannak az előnyei és hátrányai is – utóbbi a magánszféra hiánya, előbbi a kiváló és ingyenes gyermekfelügyelet. Az előadások után az est fókusza áthelyeződik a kulináris élvezetekre, az egyik szakács éppen ő volt, mint mondja, vegetáriánus ételeket készített, „csak azért, mert azokat jobban főzöm”.
Az egyik asztal rogyásig telik a különböző fogásokkal, az édességet egy másik indiai résztvevő garantálta. Van köztük ránézésre piskótaszerű édességre emlékeztető, ám közben meglepetésre meglehetősen csípős étel is, a szép számmal megjelent résztvevők mindent gyorsan elfogyasztanak az improvizált svédasztalról. A sokféle nyelven, párhuzamosan folyó beszélgetések alapján pedig úgy fest, ma is sok új interkulturális ismeretség köttetett a Lujza utcában.
