Bauer Tamás: Az önkényúr dicsekszik
A kommentátorok szerint Orbán idei tusnádfürdői előadásában nem volt olyan botránykő, mint a tavalyiban a fajkeveredés emlegetése. Más volt a botránykő, de botránykő bizony volt.
Hogy nem sikerült az előadást a Marcel Ciolacu román miniszterelnökkel való bukaresti megegyezéshez igazodva indítani, annak Románia kigúnyolása, az orbáni Magyarország magasabbrendűségének hirdetése volt az üzenete. Orbán nem egyszerűen Romániával állította szembe a maga Magyarországát, hanem azzal a Romániával, amelynek immár a huszadik miniszterelnöke lépett hivatalba egy hónapja, amióta ő miniszterelnök Magyarországon. Orbán ezt alighanem dicsekvésnek szánta, szembeállítva korszakos uralkodását a zavaros romániai viszonyokkal, s akként fogadta előadásának tusnádfürdői hallgatósága is. Mások azonban alighanem másképp veszik ezt le.
Az elmúlt hetekben a magyar nyilvánosságnak az tűnt fel, hogy Romániában a pedagógusok tiltakozása országos tömegmozgalommá szélesedhetett, és kivívta a bérek radikális emelését, mégpedig EU-s források nélkül, miközben Magyarországon a tiltakozás szűk körben maradt, az Orbán-kormány pedig megteheti, hogy az uniós támogatások utalásához kösse a tanárok béremelését.
Egy másik összefüggés pedig az, hogy miközben negyven vagy ötven éve még a csehszlovákok, lengyelek és keletnémetek jártak bevásárolni Magyarországra, a románok még át sem jöhettek a határon, ma a magyarok járnak át bevásárolni Romániába, mert ott minden olcsóbb. Ugyanarról szólnak ezek a különbségek, mint az, hogy Romániában váltják egymást a miniszterelnökök, Magyarországon pedig nem: Romániában szabadság van, Magyarországon pedig nincs. Amivel Orbán előadásának elején dicsekedett, amiatt mi, többiek csak szégyenkezhetünk. Nem véletlenül mondta el nekünk Tamás Gáspár Miklós annyiszor, hogy milyen izgalmas, pezsgő szellemi élet látható Romániában, szemben a magyar nyomorúsággal.
Darvas Béla: Jelölés
A géntechnológia már a baromfiudvarban tesz-vesz, vagyis a növények után az állatokat is célba vette. Egy 2020-as izraeli fejlesztés a génmódosított hím csirkeembriók pusztulásával jár. Ha az embriót kék fénnyel megvilágítják, az aktiválja a hím ivari kromoszómába bevitt transzgént, ami toxint termelve megöli a szerveződő életet. Ezek a GM-tyúkok az EU-ban mindenképpen GMO-nak minősülnek. A hím egyedeket pusztító eljárást egyébként etikai okból is tiltani kellene.
Ma az európai adatbázisban 57 génszerkesztett növény- és állatfajtát találunk, amelyek egyikének sincs még EU-engedélye. Közöttük olyan is van, amely nálunk nem termeszthető (avokádó, banán, manióka, cukornád, narancs stb.). Kedvencem a génszerkesztett tigrisgömbhal (japánok fogyasztják), ami – genomjának módosítása miatt – a kétszeresére nő, mint vad társai, mert a módosítás miatt folyamatos éhségérzet kínozza. Ezek követése megszűnne? Egyáltalán, hány valóban termesztett/tenyésztett, génszerkesztett megoldás van jelen a piacon, és azokat hogyan ellenőrzik ma az Európai Unió határainál? Mi erre egyáltalán a lehetőség? Csak nem az önbevallás, ami például az Egyesült Államokban szükségtelen?
Marosán György: A végső játszma
A világ egyre több országában engedélyezik az eutanáziát, bár ma még az államok többsége korlátozza az emberek jogát, hogy maguk választhassák meg életük méltó, szenvedésmentes befejezésének időpontját. A gyógyíthatatlan betegségben szenvedők számára kínálkozó lehetőségre egy – kicsit morbid – vicc emlékeztet. A képen egy kórházi ágy, benne egy súlyos beteg és a mellette ülő orvosa látható, aki így szól a betegéhez:
„Van egy jó hírem és egy rossz hírem. Melyikkel kezdjem?” „A jó hírrel” – kéri a beteg. „A parlament most engedélyezte az eutanáziát” – mondja az orvos. Mintha csak erre reagálna: az interneten felbukkant egy svájci „találmány”, a „halálkapszula”, amely „csábítóan” könnyűvé tenné a „tervezett távozást”. Elegendő csak belefeküdni, kényelmesen elhelyezkedni, majd megnyomni egy gombot: és a pici kabint elárasztja a nitrogéngáz, ami percek alatt, fájdalom nélkül „átsegít” az örökkévalóságba.
A kérdésről – „Mi baj lehet abból, ha egyre később halunk meg?” – nekem a Hat hét, hat tánc színdarab főszereplőjének, a tánctanárt alakító Kulka Jánosnak a megjegyzése jut az eszembe: a többségében öregek által lakott Miamit Múmia-citynek csúfolta. Ebből a szemszögből ijesztő, ha a minket körülvevők többsége 80 év feletti! De ez semmi ahhoz képest, amit Saramago Halálszünet című különös sci-fi novellája villantott fel. A Halál, „megunva”, hogy az emberek egyfolytában szidják – és folyton arról álmodoznak, milyen szép is volna egy halál nélküli világban élni –, egy országban beszünteti tevékenységét, ami kiszámíthatóan katasztrofális gazdasági összeomláshoz vezet. A társadalom elkerülhetetlenül szembesül azzal, hogy egyre többen – „leépülve”, betegségekkel küszködve – az időskori elmagányosodás körülményei között élik életüket. Ezért azután beindul a „halálturizmus”, vagyis a haldoklók más országokba csempészése, hogy végre meghalhassanak öregek. Az örök élet tehát kevésbé örömhír, mint inkább sorscsapás.
Kardos András: Nem nekrológ Lator Lászlóról
Lator László már elmúlt kilencvenéves, mikor Benkő Attila költő barátom jóvoltából felkereshettem rózsadombi otthonában, nem messze Weöres Sándor lakhelyétől. A látogatás oka végtelenül kínos volt számomra, de tudtam, hogy egyszer sor fog kerülni erre.
Latort mindig is tiszteltem, sőt Szigligeten, még egyetemistaként együtt is voltunk az alkotóházban, de nem beszéltünk. Én olvastam őt, később a Lyukasórában néztem is, ő persze nem tudta, ki vagyok. De én még azzal is tisztában voltam, hogy Latort 1949-ben apám, Pándi Pál vezetésével a Rajk-ügy mellékszálaként kidobták az Eötvös Collegiumból. Amikor hozzáfogtam apám dokumentumkötetének, a Teherpróbának az elkészítéséhet nem lehetett tovább húzni a dolgot: újra elolvastam Szász Imre dokuregényét, Fodor András naplóját, és amit addig is tudtam, de elnyomtam magamban: világos volt, hogy Pándi Pál nem egyike volt azoknak, akik többek között Latort is eltávolíttatták a Collegiumból, hanem bizony főszereplője ennek a rémületes eljárásnak.
De még ez sem lett volna oka annak, hogy felkeressem Lator Lászlót, hanem amikor újraolvastam apám 1986-os életútinterjúját, abban bizony Pándi nagyon is önmegértőn idézi fel a ’49-es kirúgásokat. A könyvben benne van az interjú, bevezetőmben idéztem is ezt a részt. Csak két mondat most Pánditól: „Hozzáteszem, hogy az akkori időszak politikai viszonyainak (’48-’49-ben vagyunk) keményebb huzata, nyersebb hangulata bizonyára a mi stílusunkban is jelen volt. De nem arról volt szó, hogy olyanokat bíráltunk, akiket nem kellene bírálni, akiket nem lehetne bírálni.”
Ezekben a mondatokban bizony nincs sem önkritika, sem megbánás. 1986-ban apám, aki fél év múlva már nem él, nem gondolta, hogy Lator Lászlóval, Németh G. Bélával és másokkal szemben pokoli módon jártak el.
Szponzorált tartalom
A cikk az Élet és Irodalom támogatásával készült.
