Az ENSZ közgyűlése 2006-ban fogadta el a Fogyatékossággal Élő Személyek Jogairól szóló Egyezményt (CRPD), amelyet a magyar országgyűlés egy éven belül, ellenszavazat nélkül ratifikált. Az egyezmény azért született, hogy garantálja a fogyatékossággal élő emberek autonómiáját és szabad akaratát. Ennek érdekében felszámolta az úgynevezett helyettes döntéshozatal intézményét, vagyis azt a gyakorlatot, hogy az érintetteket kötelező jelleggel gondnokság alá helyezték, elvonva tőlük döntési szabadságukat.
A CRPD egyúttal létrehozta a támogatott döntéshozatal jogintézményét, melynek célja, hogy segítse az egyéneket saját döntéseik meghozatalában, különösen akkor, ha betegség vagy értelmi fogyatékosság miatt valamilyen támogatásra szorulnak. A támogatott döntéshozatal fókuszában az áll, hogy az érintettek hozzájussanak a szükséges információkhoz és segítséghez annak érdekében, hogy megértsék a rendelkezésükre álló lehetőségeket, mérlegeljék a lehetséges következményeket, és végül megalapozott döntéseket hozzanak.
Az egyezmény alapján a jogintézményt minden érintett számára elérhetővé kell tenni, függetlenül attól, hogy az illető milyen mértékű segítségre szorul. Bár a 2013-as Polgári Törvénykönyv is megteremtette a lehetőségét, a magyar állam és különösen az igazságszolgáltatás mindmáig szembemegy az egyezményben vállaltakkal: 2021-ben csupán 242 érintett esetében tették lehetővé a támogatott döntéshozatalt. A helyzetet súlyosbítja, hogy 2013 és 2018 között átlagosan 3750 embert helyeztek cselekvőképességet érintő gondnokság alá, tehát a bírósági gyakorlat továbbra is fenntartja a helyettes döntéshozatali rendszert.
Az érintettek jogfosztása lényegében élethosszig tart, hiszen az egyes korlátozásokat csak sokéves pereskedéssel lehet megszüntetni. Az elmúlt években – az új Ptk. hatására – mindössze annyi változás történt, hogy az igazságszolgáltatás a teljes korlátozástól az ügycsoportos korlátozások felé mozdult el (ez látható az ábrán). Tehát nem az önrendelkezés egészét vonják el, „csupán” részterületenként korlátozzák azt.
Bírói döntések a gyártósorról
A tapasztalatok alapján a gondnoksági eljárás megindítását elsősorban rokonok szokták kezdeményezni a gyámhivatalnál. Ezt követően az utóbbi összegyűjti az érintett személyek adatait és szükséges iratait, illetve papírforma szerint a gyámhivatal az érintettet is beidézi és tájékoztatja a helyzetről. Ezután a gyámhivatal köteles pszichológiai szakvéleményt kérni, aminek keretében felmérik az illető úgynevezett „belátási képességét”. Ha megállapítják annak hiányát vagy csökkent voltát, akkor elindul a bírósági eljárás. Igazságügyi elmeorvos-szakértőt már a bíróság szokott kijelölni, akinek szakvéleménye rendszerint perdöntő – ezt a bírák az esetek elsöprő többségében készpénznek veszik, nem próbálják felülvizsgálni.
Amellett, hogy a gondnoksági per gyakran az érintettek és családtagjaik számára is megalázó folyamat, egyfajta rutinszerűség is jellemzi az eljárást, érdemi jogvita pedig csak kivételes esetekben fordul elő. Az ügyek többsége már első fokon eldől, ha pedig mégis fellebbvitelre kerülne sor, nagyon kevés kivételtől eltekintve helyben hagyják az első fokon hozott ítéletet.
Az Egyensúly Intézet és az Értelmi Fogyatékossággal Élők és Segítőik Országos Érdekvédelmi Szövetségével (ÉFOÉSZ) győri és miskolci törvényszéken végzett aktakutatásának eredményei alapján a perek rendkívül rövid idő, átlagosan 4,9 hónap alatt zajlanak le. A bíróság az esetek 37 százalékában nem megfelelően vagy egyáltalán nem vizsgálta az alperes egyéni körülményeit, családi és társadalmi kapcsolatait, ami élesen szembemegy a hatályos jogszabályokkal. A választójogból való kizárás sokszor a cselekvőképesség korlátozásának „csomagjába” kerül – tízből kilenc érintettől a szavazati jogát is elvették, olykor indoklás nélkül.
Ráadásul az ügyek során az eljáró szakértők kapcsán a legkevésbé sem lehet sokszínűségről beszélni: az általunk vizsgált ügyek majdnem háromnegyedét ugyanannak az orvosszakértőnek a véleménye alapján bírálták el. Ez összefoglalva azt jelenti, hogy az érintett személyek önrendelkezéséről szóló, a CRPD-vel vállalt normák által megkérdőjelezhető eljárásokat és ítéleteket egy összeszokott csapat mintegy futószalagon gyártja.
A vizsgált ügyek egyikében sem merült fel a támogatott döntéshozatal mint a gondnokság alá helyezés lehetséges alternatívája. Ennek két oka lehet: egyrészt sokan nem is tudnak a jogintézményről (gyakran még a szakemberek sem), másrészt arra az érintett csak a „belátási képesség” kisebb mértékű csökkenése mellett formálhat igényt. Utóbbival az a probléma, hogy a fogalom nincs hivatalosan definiálva, vagyis semmilyen jogszabály vagy rendelkezés nem határozza meg, hogy pontosan milyen szempontok alapján kellene ítélni a belátási képesség csökkenésének pontos mértékéről.
Szakmai módszertani útmutató híján így az eljárás önkényes és nehezen felülvizsgálható, ezért az igazságügyi elmeorvos-szakértők saját maguk alkothatnak tartalmat a belátási képesség” fogalma mögé. Emellett a CRPD szellemiségével is ellenkezik, mert a hazai gyakorlat továbbra is orvosi szemüvegen keresztül tekint az érintettekre, ahelyett, hogy kliensként vagy támogatottként kezelné őket. Az Országos Bírósági Hivatal részlegesen korlátozott gondnokoltakról szóló adatbázisa is arról tanúskodik, hogy a cselekvőképesség korlátozása nem a fogyatékossággal élő személyek jóllétét, hanem a vagyon, illetve a jövedelem védelmét célozza elsősorban: az érintettek több mint 80 százalékától vonták el ingó- és ingatlan vagyonnal kapcsolatos, illetve a jövedelem feletti rendelkezés jogát.
A gondnoksági rendszer a másik oldalról sem működik megfelelően
Amennyiben a rokonság nem vállalja a gondnoki tisztséget, a bíróság hivatásos gondnokot rendel ki az érintett mellé. Egy hivatásos gondnokoknak egyszerre 30–45 gondnokoltja lehet, attól függően, hogy milyen munkarendben és jogviszonyban végzi a tevékenységet. Arról nincs hivatalos adat, hogy pontosan hányan kerülnek hivatásos gondnok mellé. A beszámolók szerint ugyanakkor már a jogszabályi maximum is jóval meghaladja az ideális helyzetet: részmunkaidős jogviszonyban 5–6, teljes munkaidős jogviszonyban pedig 10–15 fő feladatait lehetne ellátni. 2013 óta 700-ról 809 fősre duzzadt a hivatásos gondnoki állomány, de ez a szám még mindig aggasztóan kicsi. A regionális adatokból az látszik, hogy ha a rendszerben nem vennének részt rokonok, mindössze két vármegye tudná teljesíteni a törvényben foglaltakat, miközben más vármegyékben egy hivatásos gondnokra akár több mint 120 fő is esne.
Súlyosbítja a helyzetet, hogy kétharmaduk valamilyen egyéb munka mellett, keresetkiegészítésként űzi a hivatásos gondnokságot, így aligha marad idejük az érintettek érdemi támogatására.
A legtöbb hivatásos gondnok azért választja ezt a szakmát, mert segíteni szeretne az rászorulókon, de a társadalom és az állam részéről nem kapnak kellő megbecsülést. Az általános leterheltség mellett rendszeresen bürokratikus akadályokba ütköznek, melyek többsége abból fakad, hogy egyes intézmények nincsenek tisztában a gondnok szerepével és jogkörével. A munkához szükséges eszközöket (például írószer, telefon) nem biztosítják megfelelően a számukra. A szociális ellátórendszer hiányosságai rendszerint a gondnokokon csapódnak le, így gyakran nekik kell megoldania a gondnokolt bevásárlását vagy például a tűzifa beszerzését. Adminisztratív terheik egyre nőnek, a hivatás pedig egyre több ügyintézői feladattal párosul. A jelenlegi rendszer ebben a formában jól láthatóan nem életképes – sem a gondnokok sem pedig a gondnokoltak oldaláról nézve.
Az Egyensúly Intézet és az ÉFOÉSZ kutatása három fő forrásra támaszkodik:
● 87 érintett gondnokság alá helyezésének törvényszéki aktáira,
● az Országos Bírósági Hivatal által elküldött, a cselekvőképességükben részlegesen korlátozottak adatbázisára (22 706 fő),
● valamint hivatásos gondnokok kérdőíves vizsgálatára (320 fő).
Mit tehetünk?
Döntéseink nagy része valamilyen segítséggel és különböző impulzusok nyomán születik meg. Ha például befektetési vagy banki tanácsra van szükségünk, pénzügyi szakértőhöz fordulunk. Az is biztos, hogy sokunk vásárolt már olyan terméket, amelyet már a következő pillanatban megbánt. Erre a logikára épít a támogatott döntéshozatal jogintézménye: néha segítségre szorulunk, olykor pedig hibázunk – mert a hibázás lehetősége elválaszthatatlan a szabadságunktól.
Az értelmi fogyatékossággal élő személyek esetében a védelem fontos cél – de csak addig a pontig, amíg nem korlátozza a szükségesnél nagyobb mértékben az önrendelkezés elvét. Ennek érdekében első lépésben radikálisan vissza kell a szorítanunk a teljesen korlátozó gondnokság intézményének alkalmazását, miközben mindenki számára elérhetővé kell tennünk a támogatott döntéshozatalt. A hivatásos gondnokok átképzése mellett hozzunk létre támogatói hálózatokat, amelyek konkrét ügyekben tudnák segíteni az érintetteket. Indítsunk szemléletformáló kampányt a támogatott döntéshozatal népszerűsítésére és tegyük lehetővé a cselekvőképesség korlátozásának egyszerűsített felülvizsgálatát. És ami a legfontosabb: mindig kérdezzük meg az érintetteket, hogy mit szeretnének!
A szerző az Egyensúly Intézet elemzője. Az intézet kutatása az Értelmi Fogyatékossággal Élők és Segítőik Országos Érdekvédelmi Szövetségével (ÉFOÉSZ) folytatott együttműködés keretében készült.
