A rendszerváltás hajnalán az Amerikai Ügyvédi Kamara (ABA) képviseletében ügyvédek egy csoportja Magyarországon járt – egyfelől tájékozódni a kontinentális jogrendszer sajátosságairól, másfelől az itthoni jogászokat megismertetni az angolszász jogrendszerrel. Akkor még sem ők, sem mi nem tudtuk, vajon a „Harmadik Magyar Köztársaság” jogalkotása milyen irányba fog változni. Ennek a kapcsolatnak volt az egyik gyümölcse, hogy néhány magyar bíró a helyszínen tanulmányozhatta az amerikai bíróságok munkáját.
Én az amerikai „tárgyalásos” filmek nagy kedvelőjeként izgatottan vártam, mikor ülünk be egy esküdtszéki tárgyalásra. Nem is nagyon értettem, miért kaptam azt a választ, hogy nem valószínű, hogy ilyenre sor kerülne ottlétünk alatt. Később néztem utána, hogy az amerikai tárgyalásoknak kevesebb mint tíz százaléka zajlik esküdtszék előtt, az ügyek több mint kilencven százalékát vádalkuval zárják le. Egyes kutatók szerint
ha nem létezne a vádalku, az amúgy is örökös problémákkal küzdő igazságszolgáltatás csődöt mondana. Ha csupán harmadára csökkenne a vádalkuk száma, az nagyjából 400 százalékkal emelné meg az esküdtszéki tárgyalásokat, és ez szétzúzná az állandóan nehézségekkel küzdő igazságszolgáltatási rendszert.
Nálunk nem létezik az amerikai vádalkunak az a legismertebb fajtája, amely szerint a terhelt egy kevésbé súlyos bűncselekményben ismeri el a bűnösségét, és az ügyész csak emiatt emel vádat. A magyar jogban az nem lehet alku tárgya, hogy mondjuk emberölés helyett csak súlyos testi sértés legyen a vád.
Az úgynevezett vádalku kérdése nem véletlenül került most ismét terítékre. Az ok a Schadl-Völner korrupciós ügy, amelyben a vád szerint Schadl György, a végrehajtói kar elnöke százmilliókat kért és kapott azoktól a végrehajtóktól, akiket Völner Pál volt igazságügyi államtitkár segítségével neveztek ki. Míg a két fővádlott – akikre az ügyész tíz-, illetve nyolcévi börtönt kért – tagadja a bűnösségét, a hét meghallgatott végrehajtó közül hat – az enyhébb büntetés fejében – beismert.
- Mit jelent akkor a magyar hatályos jogban az úgynevezett vádalku,
- miért megy bele a vádlott,
- miért ajánlja fel az ügyész,
- vagy kezdeményezi bármelyik érintett fél,
- kinek jó,
- mik az előnyei és mik a hátrányai,
- mi a célja egyáltalán?
Az utolsó kérdésre a legegyszerűbb a válasz. A cél kétségtelenül a büntetőeljárások gyorsítása – csakúgy, mint Amerikában.
A Büntetőeljárási törvény (Be.) részletesen szabályozza az úgynevezett „vádalku” lehetőségét és módját. Ennek hivatalos neve:
Ezt az egyezséget mind az ügyész, mind pedig a terhelt és a védő kezdeményezheti. Az alapfeltétel az, hogy a gyanúsított a bűncselekmény elkövetését beismeri. Ha a vádlott vagy a védő ajánlja fel az egyezséget, az ügyész dönthet: elfogadja-e az ajánlatot vagy sem. Ez persze fordítva is igaz.
Ha az egyezség létrejön, megállapodnak abban, hogy milyen büntetésre/intézkedésre tesz majd az ügyész indítványt. Amiről viszont nem lehet alkudozni, az az úgynevezett tényállás, vagyis hogy mi és hogyan történt, továbbá a bűncselekmény törvény szerinti minősítése. Ha megkötötték az egyezséget, azt mindhárman – ügyész, terhelt és védő – együtt írják alá. Garanciális elv ugyanis, hogy egyezség esetén mindig részt kell vennie védőnek az eljárásban. Nyilvánvaló, ő tudja leginkább eldönteni, hogy mi szolgálja legjobban a terhelt érdekét. Egy másik fontos elv, hogy amennyiben mégsem jön létre az egyezség, erről a bíróság nem szerezhet tudomást, az erről szóló iratokat a bíró nem láthatja.
Az egyezségben a terhelt vállalhatja, hogy „az ügy (…) bizonyításához hozzájárulva az ügyészséggel, illetve a nyomozó hatósággal jelentős mértékben együttműködik.” Ez nem kötelező, nem is feltétele az egyezség megkötésének, ennek a majdani tárgyaláson lesz jelentősége. Ha ugyanis tett ilyen vállalást, és a tárgyalásra tanúként idézik, nem tagadhatja meg a vallomást azon a címen, hogy tanúként nem köteles magát bűncselekménnyel vádolni.
De válaszoljunk az imént feltett többi kérdésre is. Miért és kinek jó egy bűnösség beismeréséről szóló egyezség?
A Schadl-Völner ügyben mind a hat – egyezséget kötött – végrehajtóra az ügyészség felfüggesztett börtönt és pénzbüntetést indítványozott, vagyis nem kell börtönbe vonulniuk. Nézzük például V. Levente esetét, aki több mint 100 millió forintot adott Schadlnak, hogy elintézzék a végrehajtói kinevezését. A törvény szerint 1–5 évig terjedő szabadságvesztés lenne kiszabható rá. Ehhez képest az ügyészi indítvány 3 évre felfüggesztett, 1 év 10 hónapi szabadságvesztés. És ami szintén nem mellékes: legfeljebb öt évre tilthatják el jogi egyetemi végzettséghez kötött foglalkozástól. Ráadásul megszabadul egy hosszú, feltehetően évekig tartó tárgyalássorozattól, ami alatt végig a büntetőeljárás hatálya alatt állna annak minden hátrányos következményével.
De miért jó egy ilyen egyezség az ügyésznek? Nem csak azért, mert ilyenkor ítélettel lezárulnak ezek az ügyek méghozzá úgy, hogy az ügyészség számára ez eredményes vádemelést jelent. Nem kell többet ezzel az üggyel foglalkoznia és az ügyészség statisztikája is javul. De ami ennél még fontosabb, alátámasztja a vádat a bűnösségüket tagadók – így például Schadl György és Völner Pál – esetében is, hiszen ezekről a tényekről – ha a bíró jóváhagyta az egyezséget – jogerős ítélet született. Ráadásul az érintett végrehajtókat tanúként is meg lehet hallgatni, ha szükséges, és ha nem tagadják/tagadhatják meg a tanúvallomást.
Egyezség esetén a bírónak csak azt kell vizsgálnia, hogy
a vádlott megértette nyilatkozatának következményeit, beszámítási képessége és beismerésének önkéntessége iránt észszerű kétely nem mutatkozik, továbbá a bűnösséget beismerő nyilatkozata egyértelmű és azt az eljárás ügyiratai alátámasztják.
Ha ezek a feltételek fennállnak „a bíróság a vádlott bűnösséget beismerő nyilatkozatát végzésével elfogadja. E végzés ellen nincs helye fellebbezésnek”. Ugyanakkor az is garanciális szabály, hogy a bíróság a vádlott bűnösséget beismerő nyilatkozatának elfogadása után nem szabhat ki hátrányosabb büntetést, illetve nem alkalmazhat hátrányosabb intézkedést, mint amelyet a vádirat, illetőleg az előkészítő ülésen előterjesztett ügyészi indítvány tartalmazott.
A Schadl-Völner-ügyben a bíróság eredetileg február 27-re tűzte ki a következő előkészítő ülést, amelyen döntött volna a bűnösségüket elismerő vádlottak nyilatkozatainak elfogadásáról. Mint azt a Fővárosi Törvényszék közleményéből megtudtuk, ezt az ülést a bíró május 4-re elhalasztotta. Ennek oka, hogy rengeteg észrevétel hangzott el az eddigiek során, ezeket a bírónak meg kell vizsgálnia, ehhez pedig idő kell. Ha csak arra gondolunk, hogy hány bizonyítási indítványt terjesztettek elő, hogy Pap Gábor, Völner Pál védője vitatta a lehallgatások egy részének jogszerűségét, van miről gondolkodnia az alaposságáról és lelkiismeretességéről ismert Tóth Erzsébet tanácsvezető bírónak.
Anélkül, hogy nagyon előre szaladnék a most még előkészítő szakaszban lévő ügyben, egy dolgot még érdemes megjegyezni. Az ülésen elhangzott bizonyítási indítványokat a bíróság vagy elfogadja, vagy elutasítja. A közvéleményt és persze a sajtót is foglalkoztatja az a kérdés, vajon Varga Judit igazságügyi miniszter, Völner Pál egykori közvetlen főnöke vagy a kormány más tagjai – például Rogán Antal és az ő titkára – érintettek-e valamilyen módon ebben a korrupciós láncolatban. Mindenkit el kell keserítenem: ezekre a kérdésekre ez az eljárás nem fog választ adni. A bíró ugyanis csak a vád keretei között ítélkezhet, méghozzá csak azon személyekkel kapcsolatban, akiket az ügyészség megvádolt és azon tényekkel kapcsolatban, amelyeket az ügyészség a vád tárgyává tett.
A bírónak – a törvény szerint – egyetlen lehetőség áll rendelkezésére, amit úgy hívnak, hogy szignalizáció:
ha a bíróság, az ügyészség vagy a nyomozó hatóság az eljárása során olyan tényt állapít meg, vagy körülményt észlel, amely miatt hivatalból további bírósági vagy közigazgatási eljárás, illetve más eljárás kezdeményezésének vagy lefolytatásának van helye, e célból az eljárás kezdeményezésére, illetve lefolytatására jogosult szervet tájékoztatja.
Vagyis, ha felmerülne más személy büntetőjogi felelősségének gyanúja, a bíró erről tájékoztathatja az ügyészséget. A kör bezárult.
A politikai felelősség kérdése pedig nem a bíróság dolga.
