Megérte újságíróként végigdolgozni egy életet?
Meg. Persze. Már kisiskolásként újságíró akartam lenni, igaz, felszínes vágyak alapján. Viszont szerettem írni, és nagyon érdekeltek az emberek.
Mi a dolga egy újságírónak? Mi volt a válaszod erre, amikor kezdted a pályát, s mi a válaszod ma?
Pofonegyszerű: az újságíró dolga az, hogy lehetősége és jó lelkiismerete szerint föltárja a valóságot. Ezt gondoltam régen, és ezt gondolom ma is. Különösen ezt gondoltam a rendszerváltás idején, hiszen ebbe óhatatlanul beletartozna a regnáló hatalom valamiféle kontrollja. Mára az illúzió és a lehetőség alaposan megcsappant.
Kövér László mondta nekünk nyolc éve a rendszerváltás óta eltelt időszakról, hogy „nem sikerült meghaladni a régi kocsmát, el lett ez fuserálva”.
El, és neki nem kis része volt ebben. Az utóbbi nyolc évben tovább romlott a helyzet, méghozzá drámaian. Ahová jutottunk, az számomra is fájdalmas csalódás.
A sajtó mikor és mit szúrt el?
A magyar médiapolitikát mindig a hatalmon lévők különböző súlyú és mértékű helyfoglalásai jellemezték, a módszerek egyre durvultak, s nyilván az erre adott válaszok sem voltak mindig körültekintők, okosak, előítélettől, indulattól mentesek. Ráadásul azt sem ismerte fel a szakma, hogy politikai beállítódástól függetlenül bizonyos esetekben létfontosságú a szolidaritás. Már a demokrácia első hónapjait belengte a kölcsönös gyanakvás, ami automatikusan vezetett a politika, s vele az újságírók táborának totális polarizálódásához. Mindenkinek volt múltja, ebbe belemerülni, szétszálazni kínos, nehézkes meló, de ettől még válhatott valaki konzervatívvá, liberálissá, baloldalivá; de a vita sokak számára hamar kíméletlen, a másikat megalázó ütközetté fajult. A hatalomra kerülő MDF nem a világnézetet és az értékrendet kérte számon, hanem a feltétlen lojalitást a kormányhoz. A sajtónak ez a szegmense pontosan igazodásában vált harci eszközzé, kevéssé árnyaltan, agresszív sértettséggel és szuper elfogultsággal próbált azonosulni azzal, ami történik. Köztük még az én riporteri példaképem, Kristóf Attila is.
A rendszerváltás újságírói úgy érezték, a sajtó erősebb a hatalomnál.
Akkoriban nem egészen alaptalanul, ugyanis a sajtó hitele sokkal erősebb volt, mint a mai, és a politika-hatalmi hátország lényegesen gyöngébb volt, mint a mostani. Toltuk a szekeret, de mire fölnéztünk, már mindenki félt mindenkitől: a sajtó a politikától, a politika a sajtótól, a jobbosok a balosoktól, a balosok a jobbosoktól. Mi úgy voltunk vele, hogy bármit teszünk, a szemükben komenisták vagyunk, és alig várják, hogy földbe álljunk.
Az úgynevezett liberális sajtó, ami akkoriban tényleg jóval nagyobb teret foglalt el, mint a másik, ítészi szerepben osztotta az észt.
Klasszikus történet, hogy miután a Fidesz kimaradt az 1990-es taxisblokádból, és ezzel kivívta a többi ellenzéki párt haragját, Gádor Iván liberális újságíró azt írta egy publijában Orbánnak, hogy „a szemétkosárból emeltünk ki, oda is kerültök vissza”. Gádor Iván huszonéve halott, de a Fideszben a mai napig fölemlegetik ezt az egyetlen sort, igazolva, hogy „ezek már akkor ilyen megátalkodottak voltak”.
A megátalkodottságról azóta volna mit mondani. De azokban az években némiképp tényleg politikacsinálók lettünk, holott még bőven viselhettük volna hátunkon a „T” betűt. De azt, hogy idehaza a sajtószabadság mára mivé fajult, nem lehet automatikusan, magától értetődő folyamatként pusztán ebből levezetni. És ne felejtsük el, az értelmiség bizonyos halmazának szereptévesztése, majd kiszorítása hasonlóan ment végbe.
Portrézni jöttem hozzád. Menjünk vissza egészen odáig, hogy honnan jön az az ember, aki két évtizeden át a Kádár-rendszerben írt újságot, a rendszerváltás a párt lapjánál érte, majd jobbos és balos politikusok közelében, némelyiknek állítólag a bizalmasaként végigkísérte a Népszabadságot lényegében annak megszűnéséig.
Mennyi időd van?
Mennyi teád van?
Van bőven.
A kapucsöngőn az áll, hogy Breuer Tamás Ervin.
Mert ez a nevem.
Mindig is Tamás Ervinként publikáltál. Újságíróként miért hagytad el a Breuert?
Volt egy méltán tekintélyes zenekritikus, akit Breuer Jánosnak hívtak, de folyton nekem kézbesítették a Postás Szimfónikus Zenekar koncertmeghívóit. Ennél persze fontosabb ok is előjött. Úgy éreztem, egyszerűsíteni kellene a Breuert, a harmadik keresztnevem pedig Ervin volt, így kezdtem a Tamás Ervint használni. Kispolgári zsidó, kispolgár famíliába születtem. Az anyai nagyszüleim fuvarosok voltak a Petneházy utcában, és miután a nagypapa megvakult, nagyanyám maga mellé vette társnak az addigra a családba beházasodó apukámat.
Földszintes ház, mellette istálló, az udvaron széna. Megéltek belőle egészen a felszabadulásig, pontosabban az államosításig.
Felszabadulás?
Az. Nekem. Másnak meg más. Nincs ezzel baj. A minősítések az egyén életében plasztikusan idomulnak helyzetéhez. Apáméknak ’56 forradalom volt, egyik jó barátom apja számára ellenforradalom, mert ami történt, mélyütés volt addigi életének. Szüleimnek 1945 tavasza igazi felszabadulás, hiszen az oroszok bejövetele véget vetett a közvetlen életveszélynek. Mármint azon családtagjaink számára, akik túlélték a vészkorszakot. Apám mostohatestvére elment a táborba, és nem tért vissza. Apám apja is elment, ő sem. Apám anyja pedig nem sokkal a háború után halt meg. Édesapám úgymond szerencsés alkat, nem nézett ki zsidónak, ráadásul borzasztó vagány volt, sokáig birkózott, erős, nagydarab férfi, és anyanyelvi szinten beszélt németül. Szerzett magának valahonnét pecséteket meg egy német egyenruhát, abban grasszált Pesten, pontosabban Angyalföldön, mert beljebb nem merészkedett, és ezzel kihúzta a felszabadulásig.
Honnan szerezte azt az egyenruhát?
Nem tudom.
Hogy nem mószerolta be senki a nyilasoknak?
Ezt sem tudom.
Nem kérdezted?
Nem szívesen beszélt róla, én meg sajnos nem faggattam. Az emberek felejteni akartak, nem emlékezni, a mocskot, vagy a szenvedést fölidézni.
Annyit tudok, hogy az igazolványait egy barátja intézte. És néhány mozaik azért összeállt innen-onnan.
Például?
Éjszaka, köd, kihalt utca, apám a snájdig uniformisában gyalogol hazafelé, a semmiből feltűnik egy lovon ülő nyilas, apám vacillál, mit tegyen, elfusson-e, vagy kockáztassa, hogy a nyilas gyanút fog, de már túl közel vannak egymáshoz, apám rákészül, hogy lerántja a fickót a lóról. Pár méter csak a távolság, tekintetük összeér, és a lovas elhaló hangon odaszól: „Te vagy az, Oszi?” Mert a nyilas is egy zsidó volt, csak ő nem német, hanem szálasista egyenruhát viselt, és sikerült szereznie hozzá egy lovat is a drámaibb hatás érdekében.
Van még egy atyai mozaikod?
Persze. Koncentrációs táborba ugyan nem került apám, de a munkaszolgálatot nem úszta meg. A később kétszeres Kossuth-díjas Székely Mihály operaénekessel osztották be közös századba. Gyakran énekeltették őket. Egy zeneileg kevéssé képzett keretlegény egyszer odaszólt Székelynek, hogy „az a mély hangú ne bömböljön, mert kirí a kórusból”. Utóbb mindketten megszöktek, apámat a német egyenruha védte, Székelyt egy pap barátja bújtatta. De ezeket a mára színes sztorikat persze nem úgy élték meg, mint ahogy hosszú évek után meséltek róluk.
Említetted, hogy apád a háború után betársult édesanyád édesanyja mellé fuvarosnak. Apád vagánysága nem csorbult ki a főfuvaros nagyin?
Nagyanyám eredeti figura volt, Adyt meg József Attilát olvasott, és fantasztikusan írt. Államosították, de tovább vezethette a céget, irányította a kocsisokat, ám péntek este kiöltözött, és irány a Nagyszálló. A portástól a pincérig mindenkit lefizetett, hogy elegáns nagys’asszony lehessen, majd visszatért a lovak közé. Apám fiatalon rengeteg tervet dédelgetett, állítólag belekezdett az orvosi egyetembe, de onnan a zsidótörvények miatt kizamekolták. Az államosítás után pedig elment teherautó-sofőrnek. Mai fejjel azt gondolom, hogy a világháború alatt megélt borzalom elporlasztotta a kockázatviselési képességét, a fuvarosság meg az említett okoknál fogva sem tartott sokáig.
Ötvenhatot hogyan éltétek meg?
Szerintem egy lakáscserén múlt a disszidálás. Mindössze hétéves voltam, de emlékszem rá, milyen vehemensen tervezte a család, hogy nyugatnak vesszük az irányt. Csakhogy fél évvel korábban költöztünk egy normális lakásba: egy szoba, hall, személyzeti szoba a Kavics utcában, a Császárfürdő mellett, hatalmas ugrás, apámnak akkor maga az életmű. Pedig a forradalom kitörése után naponta dudáltak be a sofőrkollégák, hogy „mikor jöttök már?”, és apám mindig azt felelte, hogy „majd holnap”. Egyik este hozott haza valahonnan egy fél libát, s amikor a nagymamám meglátta a „zsákmányt”, elege lett: „Fiam, aki fél libával állít haza, az nem megy el innen. Én viszont igen.” És ment is. Brazíliáig meg sem állt, mert ott két lánya, anyám testvérei várták, akik még 1949-ben disszidáltak. Apu később baleseti helyszínelő volt a Közlekedési és Postaügyi Minisztériumnál, karambolos állami autókhoz járt ki helyszínelni, anyukám fodrászpénztáros lett Angyalföldön, a ruhatár is hozzá tartozott, abból származott némi borravalója. Anyám a haláláig emlegette, hogy kedvenc és híres kuncsaftja, Dajka Margit az akkor még kezdő Törőcsik Marira azt mondta neki: „Ágika, figyelje ezt a lányt! Ebből lesz Magyarország legnagyobb színésznője.”
Milyen gyerek voltál?
Nehéz. Felvettek az elitgimnázium Bolyaiba, ahol olyanok jártak fölöttem, mint Spiró György, vagy a Ki mit tud?-on akkoriban berobbanó Kern Andris, aki úgy parodizálta a pedagógusainkat az iskolarádióban, hogy a gyomorbajos matektanár is ott röhögött velünk az osztályteremben. A tanerők zömét egyetemi katedráról rúgták egészen a gimnáziumunkig. Nagy tudásúak, de pedagógiai szempontból nem tudtak mit kezdeni egy magamfajta infantilis gyerekkel, szóval nem az én fölzárkóztatásommal foglalkoztak. Ami érdekelt, az irodalom, a történelem, abból jó voltam, ami nem, arra tettem magasról. Már akkor sem volt sitzfleischem.
Hogy micsodád?
Sitzfleisch. Ülőgumó. Nem volt türelmem magolni, a nyelvhez meg az is kell. Az angoltanárom, Bíró Lajos Pál, aki arról volt híres, hogy ő szerkesztette a nagyszótárt, meg arról, hogy az órán keményen szivarozott, meg arról, hogy kizárólag angolul szólalt meg, elcipelt ugyan harmadikig, de ott már megbuktatott. Másokkal együtt. Utólag mondva, szerencsémre pont a harmadik végére megszűnt a gimnázium, szakközép lett a Bolyai. Én pedig átkerültem a Kilián, ma Németh László gimnáziumba, Újpest és Angyalföld határára, ahol végre pedagógusok foglalkoztak velem, meg persze magamhoz tértem a bukás sokkjából. Ott magyarból tanulmányi versenyt nyertem, az iskola megismerte a nevemet, jelesre érettségiztem.
Zseniségem tudatában felvételiztem a színművészetire színházrendezőnek. A végére elvéreztem. Máshová nem is adtam be a papírt. Arra gondoltam, ha valami csoda folytán mégsem vesznek fel, teljesülhet a régi vágyam, beállok egy újsághoz gyakornoknak. Az első rosta után a velem együtt felvételiző Ascher Tamással sétáltunk a Rákóczi úton, és nagyképűen előadtam neki a Csehov-ismereteimet. Ascher is előadta a magáét. Mire az Astoriához értünk, összeomlottam. Mert
egy szempillantás alatt nyilvánvalóvá vált számomra, hogy Ascher előtt komoly pálya nyílik, én meg esetleg Békéscsabán rendezem majd a Luxemburg grófját.
Aschert természetesen felvették, ahogy Kornis Mihályt is, aki abbahagyta a rendezést: úgy tudom, Szolnokon egy próba végén hazaküldte a színészeit, hogy „holnap folytatjuk”, és azóta várják. Engem alighanem egy ilyen kálváriától mentett meg a vizsgabizottság. Évtizedekkel később felemlegettem Tamásnak az esetet, aki annyit jegyzett meg, hogy „pedig akkor még alig ismertem Csehovot”.
Mit szimbolizál Békéscsaba? A vidéket?
Földrajzilag vidék volt Kaposvár, Kecskemét, Szolnok is, de Békéscsaba a vidék vidéke. És a vidék vidékén rendezni, na, az könnyen elégeti az embert.
Mit szúrtál el a felvételin?
Kevés voltam, ennyi. Illetve annyit azért mutattam, hogy Kazán István hívott a Pinceszínházba asszisztens-segédnek, mondván, gyakoroljam a szakmát, és esetleg majd felvesznek a következő alkalommal. De részemről be volt fejezve a dolog.
A Pest Megyei Hírlapnál kezdtél.
A szerkesztőség olyan volt, mint hajdanán a Bolyai tanári kara: tele ötvenhatosokkal. Egy darabig csak nagyon eldugva, a periférián dolgozhattak, de a hatvanas évek második felében már visszaengedték őket a hírlapírás szélére. Suha Andor főszerkesztő pedig hozzáértéssel, tehetségeket és fiatalokat keresve válogatta össze a csapatát. Nádas Péterrel, Berkovits Györggyel, a rádiós Tóth Györggyel, Alacs B. Tamással, Ősz Ferivel és más kiválóságokkal iskolázhattam. Dobálták elém a telexből kieső híreket, hogy „na, húzd meg, adj címet, gyorsabban, jobbat”. A többi gyakornokkal együtt éjjel-nappal dolgoztunk, ha úgy tetszik játszottunk, mindenesetre folyamatosan tanultam.
Mi volt életed legjobb címe?
Fogalmam sincs, melyik a legjobb, de nem voltam egy Hegyi Iván. Arra azonban emlékszem, hogy melyikből lett balhé. Ebből: Megjelent a pomázi folyósirón! A történet röviden annyi, hogy piacra került a Parker toll magyar utánzata, a PAX, csakhogy míg a Parker gyönyörűen írt, a Pax folyt, pacázott. Ráadásul a nyomdászok folyósirónra szedték a golyósirónt. Ha viszont én hibáztam valamit, a kollégák azonnal nekem estek. Emlékszem egy karácsonyi riportra egy mézeskalács-készítőről, csupa gyönyörű, barokkos mondat, jelzőtömeg, büszke voltam magamra. Másnap vártam a dicséreteket, erre rám kiabáltak, hogy „mi ez a sziruptömeg? semmit nem tudunk meg az emberről!”. Volt politikai ügyem is. Egy Fodor László nevű megyei KISZ-titkár kért, hogy az úgynevezett Forradalmi Ifjúsági Napok megnyitójára írjam meg helyette a beszédét. Megírtam, „dagálygézásan”, de nem futottam le a számára kötelező politikai köröket. Úgy alakult, hogy magára az eseményre, Vácra engem küldött ki a lap Urbán Tamás fotóriporterrel. Fodor elkezdte felolvasni, amit megírtam neki, én meg odaszóltam Urbánnak, hogy „Tomikám, én ezt a szöveget ismerem, gyerünk csajozni”. Mentünk, majd szépen megírtam a cikket. Csakhogy másnap Fodor följelentett a főszerkesztőnél, hogy ő tök mást mondott, mint ami a tudósításban szerepel. Suha leordította a fejemet, hogy „nem voltál ott, mi?!”. Bevallottam az igazat, mire tárcsázta a megyei első titkárt, Cservenkánét, hogy micsoda alak ez a Fodor, hogy megírat egy beszédet a gyerekkel, aztán mást mond, és ahelyett, hogy megköszönné a munkát, ki akarja nyírni a srácot.
Következmény?
Cservenkáné lehordta a Fodort, Suha engem. És soha többé nem küldtek KISZ-es eseményre. Kibírtam.
Öt év után leléptél a Pest Megyei Hírlaptól.
Mehetnékem volt. És nemcsak azért, mert egy szervilis főnököt ültettek Suha Andor helyére. Szerencsémre hívtak a Tükörhöz, művelt, széles látókörű újságírók és komoly szerkesztők közé, egy kényelmes hetilaphoz. Járhattam a vidéket, és ez nekem mindennél többet ért, mert a fejembe vettem, hogy meg kell ismernem az országot. Itt két év telt el, mire szóltak a Népszabadságtól, hogy ha érdekel, mehetnék vidéki tudósítónak. Ez különleges előny volt: úgy lehettem más városban, hogy maradtam Pesten. A kitűnő Pünkösti Árpád utódjaként kerültem Szegedre. Ehhez is mázli kellett, mert Szeged jó hely volt, ilyen állásra más évekig várt.
Mert?
Mert az újságírók már akkor is rengeteget dolgoztak, keveset tartózkodtak otthon, következésképp gyakran váltak. És ha váltak, az újságíró pedig mehetett albérletbe. Kivéve, ha kapott egy jó kis tudósítói státuszt vidéken, pláne külföldön, mert azzal járt kégli és kocsi.
Szóval Szegedre kerültem, ahol három évet nyomtam le, azután öt év Pécs következett. Ezekhez a városokhoz három-három megye tartozott, rengeteg sajátossággal, érdekes témával, emberrel. Elsajátítottam az ismerkedés fogásait, mert mélyebb beszélgetéshez, kapcsolatteremtéshez azért nem elég a puszta kíváncsiság. Ez, ugye, mobillal nem megy. Voltak bejáratott útvonalaim, vártak, dumáltunk, ittunk, s mire búcsúztam, fel voltam szerelkezve témákkal, sok helyi botrányról, konfliktusról képbe kerültem. Szót tudtam érteni azokkal, akik érdekeltek, akikben volt spiritusz, legyen az téesztag vagy egyetemi oktató, színész vagy vezérigazgató. Nem voltam rovatba kényszerítve. Olyan fiatalon kezdtem a szakmát, kis híján lebácsiztam az első alanyaimat. Megtanultam, hogy figyelni a másikra kötelező, az érdektelenség hamar lelepleződik, és bizonyos esetekben önmagunkról is őszintén kell beszélni a partnerrel. És a helyzetet nem kihasználni kell és nem visszaélni az alany őszinteségével, mert amit írsz, az ő életére csapódik vissza. Meg kell próbálni belehelyezkedni abba a klímába, ahol él, dolgozik, boldogul. Ugyanakkor tilos félősnek mutatkozni, zavarba jönni, még inkább tilos pimaszkodni. Ha jó vagy, belefuthatsz olyan helyzetbe, hogy két egymáshoz közeli nagyüzem vezére közül az egyik még ÁVH-sként bebörtönözte a másikat. Vagy a kötöttárugyárba frissen kinevezett, középkorú, egyedülálló hölgy az interjútok végén elárulja, mennyire magányos, hiszen nagyfőnökként képtelenség normálisan ismerkedni a kisvárosban, mert mindenkinek ő a vezérigazgató asszony.
1984-ben, harmincöt évesen elhagytad a magyar vidéket, költöztél Budapestre, a Népszabadság központi szerkesztőségébe. Izgalmas időszak ez az ország történetében is: repedezik a működő szocializmus, a pártban erősödnek a reformisták, a gazdaságban terjed a maszek, a gebin, a gmk.
És a sajtó is valamelyest szabadabb. Én például a tudósítói időszakom vége felé írhattam tanmeséket vidéki kiskirályokról, igaz, jobbára még a szereplők neve nélkül. Csakhogy amin a budapesti szerkesztők átfutottak, az vidéken robbant, mert ott konkrét töltetet kapott a történet. Az utolsó pécsi cikkem egyike arról szólt, hogy Kiss István szobrászművész, az MSZMP Központi Bizottságának tagja készített egy emlékművet Szekszárdon. A mű egy domboldalon állt, rajta szőlőlevelek, melyek mindegyikén nevek szerepeltek, a megye neves szülöttei. De nemcsak például Illyés Gyuláé, hanem élő helyi notabilitásokéi is: tanácselnöké, párttitkáré, satöbbi. A Nevek a szőlőlevélen című publicisztika persze elhallgatta, hogy ki az alkotó. Megjelenése után egy órával rám telefonált a rettentően vaskalapos megyei első titkár, és nekiállt szabadkozni. Nyilván azt hitte, hogy valahonnan Kádár János szintjéről érkezett a téma, magyarán a cikk rendelt. Csakhogy Kiss István hamar megtudta, hogy szó sincs erről, s valamiféle jóvátétel fejében terjedelmes interjúban küldött el a bánatba, mondván: szítom a feszültséget a vezetők és a vezetettek között. Őrjöngtem, mert nekem senki sem szólt erről. Első indulatból írtam egy levelet a főszerkesztőmnek, másolatban a lap párttitkárának, a harmadikat az újságíró-szövetség etikai bizottságának küldtem. Másnapra persze lehiggadtam, gondoltam, kicsit sok a levelekből, de vártam a becsapódást. Semmi sehonnan. Illetve a MÚOSZ-tól visszajeleztek, hogy ők ezzel most mit kezdjenek, mondtam, amit akarnak. Másfél hónap múlva hivatott a főszerkesztő. Gondoltam, hogy „no, akkor most!”, ehhez képest azt közölte, hogy kineveztek főmunkatársnak. Nagy, amolyan „kádári” trükk.
Magamnak primitíven úgy fogalmaztam, kavics lehettél, azt elbírta a rendszer. Jelenségeket támadhatsz, de ne úgy, hogy az mélyebb rétegekbe hatoljon, rendszerré álljon össze.
Mi minősült kőnek?
Konrád György és a többiek. Például Haraszti Miklós Darabbére. Könyv bevonva, Haraszti szilenciumra ítélve. Az én riportjaimból kisebb-nagyobb botrányok lettek ugyan, helyi potentátok panaszkodtak rám, és kaptam vissza sok írást, de azok mentek tovább máshová. Kilincseltem szociográfiákkal a Világosságnál, a kecskeméti Forrásnál, gyakran jelent meg riportom az Élet és Irodalom utolsó oldalán, vagyis a nyilvánosság működő szelepein. Mondhatod, hogy ez is trükk. De mi akkor diadalként értékeltük.
A kavicsokat miért hagyta a rendszer?
Mert erősnek érezte magát, és a riportokban feltárt gazemberségeket nem rendszerszintű problémaként, nem magának a rendszernek a kritikájaként dekódolta, hanem csak egy helyi elvtárs visszaélésének, hatalmaskodásának, aki lám, megkapta a magáét. Ilyen megjelenések után néha barátságosan azt kérdezte tőlem a megyei korifeus, miért nem neki szóltam. „Miért kell ezt rögtön megírni?”, szerinte, ha szólok, cikk nélkül is megoldódott volna a dolog. Meg a fenét. De ebbe nem mentem bele, csak annyit feleltem: „Mert ez a dolgom.”
Az elvtársak között ki volt a legmagasabb rangú, akivel baráti viszonyt ápoltál? Például Kádárral beszélgettél valaha?
Soha.
A főkultúros Aczél Györggyel?
Baráti viszony? Ahhoz én kisfiú voltam, de ebben a térben sem akkor, sem ma nem a barátság dominál, mert az mást sugall, mint ami a viszony tartalma.
Mivel Pécsett voltam, találkoztam Aczéllal néhányszor. Komoly kaliber volt, nagyszerű előadó, iszonyúan olvasott, százszor műveltebb, mint a káderek bármelyike. Amikor bejött az országgyűlési választásoknál a kettős jelölés, nyilván nem véletlenül, kitették a pécsi belvárosi körzetből a zömmel bányászok lakta Meszesre. Berágott, de jellemző, hogy ahhoz kért akkor tőlem segítséget, adatokat, hogy alaposabban megismerje a környéket. Szisztematikusan felkészült, fórumokat tartott és győzött.
Kommunista voltál?
Baloldali. Arra is leginkább akkor döbbentem rá, amikor meghallottam a számomra poros, sokszor képmutató szövegeket, sorban találkoztam a Csurka-szózatokkal és a sebes „átöltözésekkel”, láttam a forgalmas damaszkuszi utat, meg a Horthy-újratemetést. Az MSZMP-be beléptem, noha elsőre, még a Tükörnél, a nagy pofám miatt nem vettek fel, de aztán ’73-ban igen.
Hitből, meggyőződésből léptél be?
Belpolitikával foglalkoztam. Arra jutottam, ne mondják rám, hogy kívülről köpködök a levesbe. Azzal pedig nem áltattam magam, hogy a munkámmal azért nem vagyok a rendszer része, mert nem vagyok párttag. Ugyan! Viszont elegen ámítottuk magunkat azzal, hogy belülről dolgunk reformálni, élhetőbbé, tisztességesebbé tenni a viszonyokat.
Amikor 1989-ben kiléptek a reformerek, és megalapítva az MSZP-t vitték a vagyont meg a hálózatot, velük tartottál?
Nem. Ott vége szakadt mindenféle párttagságomnak. Viszont magát az MSZP létrejöttét örömmel fogadtam. Volt bennük elhivatottság tudás és erő. Ha ránézel az 1990-es szoci frakció névsorára, Horn, Nyers, Békesi, Pozsgay, Jánosi, Pál László, Lendvai Ildikó, Bokros Lajos, Kósáné Kovács Magda, Bossányi Kati, Vitányi Iván, nem sorolom, aztán ránézel a mostani MSZP-frakcióra, sírni támad kedved.
A Népszabadság az MSZMP Központi Bizottságának lapja volt. Nem zavart ez téged?
Akkoriban eszébe sem jutott senkinek, hogy a mi életünkben, vagy akár a gyerekeinkében összeomolhat a rendszer, a Szovjetunió. A gondolataink és a reményeink mindig odáig merészkedtek, hogy reformokkal javítható a rendszer. Én ezek között a koordináták között maradva oda voltam minden reformért, és jóban voltam számos reformszocialistával. Többen közülük a semmiből tűntek föl. Például Jánosi György, a végtelenül vonalas Tolna megyei első titkár utódja. Bejelentkeztem hozzá. A szobájába lépve azt láttam, hogy az íróasztal mögötti szék üres, Jánosi a sarokban ült a földön, farmernadrágban, verseskötettel a kezében. Találd ki, mit éreztem.
Szóval nem zavart, hogy az egypárt szócsövénél dolgozol?
Most mondjam azt, hogy zavart?
Ha zavart, mondd.
Nem mondhatom, mert ez így nem működik, és nem igaz, mivel közben élveztem a kiváltságait.
A népszabadságos állásomnak köszönhetően volt egzisztenciám, érdekes munkám, zömmel jó főnökeim, s bejutottam bárkihez. Soha nem állítottam és soha nem is fogom állítani, hogy a rendszer ellensége voltam. Bizonyos esetekben merszem volt, mélyről jövő, komoly kockázatú ütközésekkel terhelt bátorságom nem.
De mivel jó újságíró, remélem legalábbis, többé-kevésbé az voltam, és sokat dolgoztam, megengedhettem magamnak, hogy némi tartásom legyen, megengedhettem magamnak, hogy bizonyos szituációkban kívülállóként viselkedhessem. Ezzel együtt nem vagyok hajlandó valamiféle politikai hangosbemondón elítélni azokat, akikkel együtt dolgoztam, akik teljes mellszélességgel beálltak a sorba, mert akkoriban sem szóltam nekik, vagy tiltakoztam ezért. Nincs tehát jogalapom ehhez.
Jól mutatnak az olyasfajta kiteregetések, hogy ez meg az milyen bigott volt, bezzeg én faszagyerekként viselkedtem?! Groteszk, hamis, nevetséges.
Van olyan tetted, mondatod azokból az évekből, amit ma már megmosolyogsz, szégyellsz?
Akad formalista, brigádnaplószerű írásom, de olyan nincs, ami súlyos mocsokság lett volna.
És olyan, ami csak kis mocsokság?
Úgy vélem, hogy talán olyan sem, de olyan számtalan, ami illeszkedett bizonyos elvárásokhoz, nem rítt ki a sorból. Meg olyan is, amit nagy dobásnak hittem, de hamar kiderült, hogy csak más, mint a megszokott. Május elsejékre lelkesítő publicisztikát kellett írni, én viszont úgy kezdtem a vezércikket, hogy „fáradtak vagyunk”. Aztán kibontottam, hogy fáradt a párt, fáradt az ország, a munkás, fáradt az értelmiség. A sorok között rejtettük el az „aknát”, ami az istennek se robbant.
A rendszerváltás közeledtével hatalmasat változott a sajtónyelv az ÉS riportjaival, glosszáival, Bodor Pali bácsi a Diurnusával, de különösen a Magyar Narancs lélegzetelállítóan friss, egyenes, szellemes, pikírt szövegeivel. És mindez átszivárgott úgy általában a köznyelvbe, s hatással volt mindannyiunk gondolkodására. Ez is volt akkora „forradalom”, mint ami a politikában zajlott. Egyetértesz?
Abszolút. Aminek van azért egy másik oldala is.
Amióta direkt, nyers és egyre durvább a sajtónyelv, híján vagyunk az árnyalt fogalmazásnak, a higgadt elemzésnek. Mert az hosszabb, szürkébb. Elborítanak mindent a jelzők. Tetejébe, mivel a hatalom nehezen viseli el a humort, az iróniát, a gúnyt, tényleg hatásosabb, néha fontosabb, mint az analízis. Nyugdíjasként, távol a frontvonaltól egyre gyakrabban érzem, hogy a bazmegek erdeiből ki sem találunk, hiányoznak a gondolati tisztások.
A „szóból ért a magyar” fontos mondás, de melyik szóból? Abból, ami csupa indulat? Főnököm mondta egykoron, hogy a hír legyen száraz, mint a teveszar, de ebből azért nem hagyható ki a háttér, az összefüggések bemutatása és a manipulált adatok, tények helyretétele. Az ugyanis nem vélemény, hanem valaminek lehetőség szerint a torzulás-, manipulációmentes bemutatása. És erre sokszor nincs idő, hely, energia, tehát akarva-akaratlanul közlésre kerül a megtévesztő, ma már egyre hajmeresztőbb, szimpla politikusi propaganda. Helyette jöhet a dolgok kertelés nélküli, nyílt kibeszélése. Egyébként súlyt próbáltunk helyezni arra, hogy az új nyelv létjogosultságot szerezzen a Népszabadságnál.
Úgymint?
Hosszan lehetne sorolni, hogy kik és milyen stílusarzenállal dolgoztak a lapnál. Büszke vagyok rá, hogy sokukat személyesen én invitáltam oda Tanács Istvántól Bächer Ivánig, Ungár Tamástól Kácsor Zsoltig. És arra is büszke vagyok, hogy kikkel dolgoztam együtt, kik publikáltak rendszeresen az újságban. És ne felejtsük a Kereszty Bandi szervezte Népszabadság-újságíróiskolát, hiszen onnan került ki Uj Péter, Bártfai Gergely, Tóth Ákos, Pócs Balázs és sokan mások.
A lapotok Szabad Nép címen indult 1942-ben, utóbb a Magyar Dolgozók Pártjának napilapja, 1956 novemberére lett belőle Népszabadság és az újjáalakuló kommunista párt, az MSZMP orgánuma. A Népszabadság név viszont az 1990-es rendszerváltást is túlélte.
Többször fölvetődött a névváltoztatás, de nekem az volt a véleményem, hogy ha a név Hófehérke lesz, akkor is a volt Népszabadságként fogják emlegetni. Nekünk a lapot így kell átvinnünk a túlpartra, ha nem sikerül, Hófehérként sem fog.
Naponta verték bele az orrotokat, hogy vérben fogant nevet őrizgettek.
Beleverték.
És abba is naponta verték bele az orrotokat, hogy miként az MSZMP átmentette a vagyonát és a hálózatát az új világba, úgy a Népszabadság is átmentette a kiprivatizált lapot és az előfizetői bázist a demokráciába.
Amit a privatizált lapért fizettek – félreértés ne essék, nem nekünk – részben abból költözhettünk a Bécsi úti panelba úgy, hogy a Blaháról egy íróasztalt sem vittünk el. Ma, ugye, ez a Mediaworks székhelye.
A rendszerváltás után benne volt a pakliban, hogy megszűnik a lap.
Bizonyára. Valamikor ’89-ben bejött hozzám Jakab Jóska kollégám, hogy „Ervin, hívnak máshová, de én szeretek itt dolgozni, szerinted mekkora az esélyünk túlélésre?”. Azt feleltem: „Harminc százalék. De én kivárom, mi lesz.” És Jakab Jóska és mások is maradtak. Na, az volt a csoda, és ez a csoda rengeteg mindenből állt össze, amelynek kielemzésére itt nincs hely. Mindenesetre napról napra nőtt a presztízsünk. Esterházy Péternek hónapokig fohászkodtam, hogy „írj már nekünk valamit, Péter”, eleinte azt válaszolta, hogy „olvasom a lapot, de írni bele sosem fogok”. Aztán, amikor Eötvös Pál főszerkesztő kitalálta az önreklámot, amihez közismert emberektől kérünk egy-egy mondatot a Népszabadságról, hív Péter, hogy „ Na, ehhez mégis adok egy sort”, ami körülbelül úgy hangzott, hogy „már csak a nevét utálom”. Szóval araszoltunk vissza a közéleti diskurzus terepére, időnként bevállaltunk olyan cikkeket is, amelyek finoman szólva nem illettek a profilunkba. Voltak helyes döntéseink, voltak megkérdőjelezhetőek és voltak rosszak, de a nyitottság felmutatása a túlélés egyik záloga volt.
A lap neve nem változott, a kolofon viszont igen: 1989. október nyolcadikán az MSZMP KB lapja helyére a szocialista napilap kifejezés került, ami 1994. május 31-én országos napilapra változott. Miért pont ezek a szövegek, s miért pont ezek a dátumok?
A Népszabadság gazdája a Hírlapkiadó Vállalat volt, amiről ’88-ra tudni lehetett, hogy hamarosan átalakul. Kétségbeesve kutatott a lapvezetés új tulajdonos után, és év végére, jobb híján, majdnem egy német tartományi kiadó lett a gazdánk. Azonban még ezelőtt Eötvös Pál találkozott a Bertelsmann egyik alelnökével, Gunter Thielennel, aki közölte, hogy imponálnak neki a számaink, megvásárolnák az újságot, de pártlapot nem vesznek. Hetekkel később, ahogy az események egyre gyorsuló ütemben haladtak előre, Eötvös meghívta a szerkesztőségbe Nyers Rezsőt és Pozsgay Imrét. Előadtuk, hogy le kéne mondaniuk a kolofonról. Gondterhelten bólogattak, valahogy úgy, hogy jó, jó, de hogyan adjuk el ezt odabent? Pozsgay emlékezetesen fogalmazott: „Nekünk az a fontos, hogy van a Nap, és vannak a bolygók, melyek körötte keringenek, hol egészen közel, hol végtelenül távol, ám sose szakadnak el tőle. Ti se szakadjatok el a baloldali világnézettől, értékrendtől.” Az akkori pártelnök, Nyers Rezső ehhez annyit tett hozzá, hogy legyen legalább „szocialista napilap”, mert ezzel kifoghatja a szelet a vitorlából. Eötvös Pali még a szászországi szerződés aláírása előtt felkereste Thielent, beparkolt ütött-kopott Ladájával a BMW-k, az Audik meg a Mercik közé, és közölte az alelnökkel, hogy már nem vagyunk pártlap. A teljes történet ennél nyilván jóval összetettebb, de kábé így zajlott. Mindenesetre a Bertelsmannak sem volt ez rossz üzlet.
És hogy lett a szocialista napilapból épp az 1994-es szocialista választási győzelem után országos napilap?
Úgy, hogy a főszerkesztő már az 1990-es választás után kijelentette az MSZP vezetőinek, ha valaha még ők alakíthatnak kormányt, azonmód politikai napilap leszünk. Négy év múlva győztek Horn Gyuláék, mi pedig az lettünk, ami szintén komoly felháborodást keltett. Én voltam az ügyeletes aznap, amikor kijött az első ilyen szám, csöngtek a telefonok, sok ősrégi olvasónk mondta le az előfizetést, „mert maguk engem elárultak”. Volt, aki ahhoz is ragaszkodott, hogy azonnal kapja vissza a pénzét; saját zsebből leperkáltam, sofőr vitte a címére. A lap nem rendült bele ebbe, olvasóink többsége elfogadta a váltást.
Folyamatosan esett a példányszám.
A teljes nyomtatott piac zsugorodott. A Népszabadság presztízse viszont nem csökkent.
Azt hogy nem ismertétek fel, hogy a neté a jövő? A későbbi Index ősét, Uj Péter Internettóját miért nem tartottátok a Népszabinál?
Én biztosan nem ismertem fel, s talán a vezetőség sem feküdt rá eléggé a témára. Megjegyezném: nem véletlen, hogy egyetlen országos napilap sem alakított ki magának ütőképes online-felületet. A késlekedésbe belejátszott, hogy közben folyt egy jól vagy rosszul értelmezett úgymond függetlenségi háború a tulajdonossal szemben. A Bertelsmann hol fővárosi lapot szeretett volna csinálni belőlünk, hol azt erőltette, hogy invesztáljunk a terjesztésbe, ami akkor szerencsére nem sikerült, később végül igen, s rengeteg pénz ment miatta a lefolyóba. Válaszként sokszor ők blokkolták a mi kezdeményezéseinket, például az Internettót. Cserébe, amit mi vetettünk fel, azt meg a Bertelsmann nyírta ki.
Zajlott akkoriban stratégiai tervezés az ország legnagyobb példányszámú lapjánál? Beszélgettetek arról, hogy vajon milyen lesz az ország meg a politika meg a sajtó tíz, húsz, harminc év múlva?
„Bizottság” erre nem alakult. Eötvös és a kiadói vezetés azonban gondolkodott távlatokban, de Pali sem a digitális kor gyermeke, az első komputere hónapig állt érintetlenül a szobájában, amíg vettem magamnak a bátorságot, hogy szóljak neki arról, hogy kerüljön már a kütyü valamelyik munkatárs asztalára.
És te?
Nekem sem a hosszú távú tervezéshez, sem pedig a komputerhez nincs érzékem, azt mondtam magamról, hogy hírlapfelsőrész-készítő vagyok, az érdekelt, hogy mi kerül be a másnapi lapszámba. Na, jó, ennél azért kicsit távolabbra láttam, de szemüveggel. Az informatikai forradalomhoz való viszonyomról sokat elmond, hogy amikor írógépről számítógépre álltunk át, rátelefonáltam Eötvösre, hogy fölállok, mert nem villanyszerelőnek szerződtem a laphoz.
Hiszti.
Annak soha nem voltam hiányában. Ha nem Eötvös a főszerkesztő, félévente kirúgnak.
A számítógépet végül elfogadtad?
Persze.
Mikor?
Amint nem két helyen készítettük a lapot. Mert a próbaidőszakban én ültem a Blahán, ott szedték ki hagyományosan az újságot, a Bécsin készült a korszerű verzió. Készült? Napokig a Blaha győzött. Ne tudd meg!
Te vitted a laphoz Bayer Zsoltot.
1992 volt az az év. Lángoltak a fáklyák a Fidesznél, botrány botrányt követett. Josip Tot, Kaya Ibrahim! Simicska Lajos az irodájában fegyverrel fogadta kollégánkat, Rádi Antóniát! Nem emlékszem, hogy Bayer vagy valaki más szólt, hogy jönne a Népszabihoz. Olvastam cikkeit a 168 Órában és a Kurírban, remekül írt. Most sem az írástudásával van bajom. Meg tudtam győzni Eötvös Palit, hogy legitimitásunk jelentős állomása volt, hogy hozzánk igazolt Bodor Pál a Magyar Nemzettől, és hatalmas marketingfogás volna, ha megszereznénk mellé Bayert.
Amúgy lehet, hogy Bayer pártfeladatként kapta ezt, mármint azt, hogy nézzen körül nálunk, lehet, hogy nem, de az ilyen gyanúsítgatásoknak utólag nincs sok értelmük.
Mit lehetett kikémkedni a Népszabadságnál?
A belvilágot. Ki, milyen beállítottságú a fontos posztokon. De ezekhez szükségtelen volt beépített ember.
Milyen volt Bayer a Népszabadságnál?
Kitűnő cikkeket írt, Eötvös is hamar megszerette.
És emberként? Jó srác?
Eredeti, sármos figura. Még a távozása is egyedire sikeredett. Kiküldtük Izraelbe karácsonyi riportot készíteni. Zsolt elköszönt, indult, a táskáját az asztalon hagyta. Azóta várnánk nemcsak a cikket, hanem magát a szerzőt is. Bächer Iván megírta a sztorit, az a címe, hogy A táska. Abból kábé megtudod, emberként milyen volt Bayer.
Te állítólag Simicskával is jóban voltál.
Ugyan, ezek népmesei túlzások. Először egy sörözőben találkoztam vele, kemény volt, mint a vídia, utána beszéltünk néhányszor, bemutatta például az adóhivatali utódját. Utoljára, még a G-nap előtt véletlenül futottunk össze a hidegkúti Sparban, bicegve tolta a kosarát, panaszkodott, hogy fáj a térde, majd kérdés nélkül kitört belőle a panasz, hogy ő nem erre szerződött, ezek visszahozzák az oroszokat, elege van, és higgyem el, hogy a botnak is vége van egyszer. Csak lestem a tejfölök, sajtok között.
Elhiszed, hogy az oroszokon kapott hajba Simicska Orbánnal?
Is. A fő ok az lehetett, hogy Orbán el akarta tőle venni a gazdaság spiritus rectorságát, ahol minden Simicskától függött. Fele királyság nem királyság, és mint látjuk, tudjuk, a gazdaság maga a politika.
Szerinted miért Orbán nyert a Simicska elleni háborúban?
Egyrészt, mert ami mint botrány másutt talán tényleg atombomba, idehaza csúzliként viselkedett. És Orbán összeszorított foggal állta az ütéseket, közben folyamatosan szeletelték le Simicska hátországát. Hiába tudott sokat, az ebben az országban kevés a győzelemhez. Annyit viszont bebizonyított, hogy egy újságot, stúdiót hamar át, meg vissza lehet állítani, és a mutatványhoz még rendszert sem kell váltani. De szó sem lehetett Orbán megbuktatásáról, Simicska hatalma pontosan akkora volt, amitől meg lett fosztva. Úgy vélem, ezt belátta, és Orbánnal elengedték egymást. A szabad elvonulás a kecskefarmmal, néhány egyéb ingó- és ingatlanvagyonnal azt jelenti, hogy befejezte a közéleti pályafutását.
Áder János tényleg a barátod?
Ez megint amolyan bulváros terminológia. Becsültem és a viszonyunk talán valamivel több volt munkakapcsolatnál, de például soha nem horgásztam vele.
Áder miatt kicsit haragszom rád. Úgy húsz éve.
Konkrétan miért is?
Annak idején álltam a Nap-kelte Kereszttűz című műsorában, középen tán Aczél Endre, a jobbján te, a rutinos főszerkesztő-helyettes, a balján én, a kezdő újságíró. Hárman kérdeztük Ádert. Jöttem az Ádernek kellemetlen témákkal, te pedig…
Leugattalak?
Le. Rám se pillantva olyanokkal mentetted ki, hogy „ez most nem is annyira érdekes, inkább arra válaszoljon, hogy…”, és behoztál valami neutrális marhaságot. Én meg néztem, mint hal a szatyorban, és csak az adás után fogtam fel, mekkora hülyét csináltál belőlem.
Bocsánatot kérek. Már csak azért is, mert ilyesmi végképp nem szokásom. Lehet, láttam, hogy merev, feszült. Sohasem volt egy szereplős típus.
Miért csináltad?
Mondom, úgymond ellenzékből, tényleg más kapcsolatom volt Áderrel.
Múlt idő?
Tőle kérdezd.
Találkoztam vele akkor is, amikor már államfő volt, én meg nyugdíjas, én fújtam az én nótámat, ő az övét. Joviális ebéd, meló nélkül. Én őt ebből a vircsaftból tényleg kiemeltem, és ahogy látható, valamelyest Orbán is. Kérdéseimre, szemrehányásaimra mindig kaptam tőle amolyan szakértői okfejtéseket, amelyek a hatáskörének értelmezéséről szóltak.
Számomra viszont, ahogy a rezsim és annak tisztjei a kétharmaddal visszaélve a joggal bánnak, az éppen a jog kificamítása, megcsúfolása.
A vezető politikai napilap egyik főnökeként megengedhető politikusokkal ebédelni, kvaterkázni?
Az ÉS-es Kovács Zoli mindig azt hangsúlyozza, hogy ő nem ül le politikussal. Szerintem viszont egy politikai újságíró esetében ilyen tilalom formalitás. Carl Bernstein kulisszatitkokat föllebbentő könyvei nem születtek volna meg bizonyos ebédek nélkül. Persze, a The Washington Posttal jobb nem összehasonlítani magunkat, de egy kapcsolat mindenütt több, mint egy megszerzett telefonszám. Pluszinformációt személyes ismeretség nélkül többnyire lehetetlen összekaparni, bár lehet, hogy ma már, a titkosítás és a Pegazus dzsungelében, az is kevés. Ráadásul nekem volt egy rögeszmém, miszerint meg kell próbálni megérteni a másik oldal döntéseit, viselkedését, nézetrendszerét. Ami nem jelent elfogadást! Alapja a kölcsönös tiszteletnek, az értelmes diskurzusnak, ami nem asztalborogatásokban ölt testet. Most már megérteni sem mindig akarom, ami az országban, az országgal történik. Nincs az a jól értesültség, amely megér ekkora keserűséget, csalódást.
Egy időben az terjedt rólad, hogy Gyurcsány tanácsadója vagy.
Soha senkinek nem voltam a tanácsadója. Ha kérdeztek, válaszoltam, de amit mondtam, azt általában nem fogadták meg, s valószínűleg jól is tették, mert én nem az ő szemükkel nézem a terepviszonyokat. Gyurcsány Ferenccel egyébként tényleg szorosabb volt a kapcsolatom, mert még Pécsről ismertem. De például hajdanán Lezsák Sándor is azt találta mondani valakinek, hogy az általa akkor már elhagyott MDF programalkotásában segédkezem a főnökségnek. Ezekre a felvetésekre válaszolni sem érdemes.
Gyurcsány kovász vagy dinamit az ellenzék cipójában?
Az „úgy kellenek egymásnak Orbánnal, mint egy falat kenyér” elmélet régóta dívik, de szerintem egyikük sem így gondolja. Ideálisabb volna a közélet nélkülük? Lehet, de ezzel az áruval ma hiába mész a politika valódi piacára.
Volt kapcsolatod Orbán Viktorral is?
A Fidesz első éveitől fogva ismertem és talán most sem fordítaná el a fejét, ha szembejönne. Azt is hallottam, hogy nála a liberálisnak vagy baloldalinak tartott újságírók közül az „elvisel” kategóriában szerepelek. Bár ez a kategória ma már mindenkire vonatkozik, aki nem ért egyet vele. A lap tulajdonosváltása idején fölajánlotta, hogy ha problémám van, szóljak neki. Meglepő gesztus volt, amit akkor értékeltem. Eltelt néhány év, majd kivégezte a Népszabadságot. Tanulság?
Most vajon merre tart? Kivinné az országot az EU-ból? Vagy csak rögtönöz, hogy bővítse a mozgásterét?
Bizonyos helyzetekben rögtönöz, alkalmazkodik, de van a realitásérzéke és van víziója. Hogy ez utóbbiak viszonylag működtek, amíg neki állt a zászló, azt bő tíz évig láttuk, hogy most mire megy velük, nagy kérdés. A „ne azt figyeljék, amit mondok, hanem amit teszek” mondása mindenesetre ma már nem érvényes: nagyjából azt mondja, amit tesz. Engem ez riaszt leginkább. A szélsőjobb, meg a Türk Tanács körében azokkal találja egy brancsban magát, akikkel számolni sajnos valóban kell, fotózkodni velük nem biztos, hogy okos dolog. Orbán a magyar történelem majd’ összes salakját, sérelmét és acsarkodását előhívta a nemzetből. Ezen lesz a legnehezebb túllépni. Sok, sok idő vagy trauma kell hozzá.
Márki-Zayhoz mit szólsz?
A történelem aranyszabálya, hogy a légüres teret előbb-utóbb betölti valaki, aki sokszor a semmiből bukkan elő. Márki-Zayra még Orbán sem számított, az ellenzék meg pláne nem. És én sem. Márki-Zay nyilván nem Orbán Viktor embere, de nem embere egyetlen ellenzéki pártnak sem.
Tetszik, ahogy mozog?
Nem mindig. De tudom, hogy nem nekem beszél.
Ideje bizonyos értelmiségi köröknek leszoknia arról, hogy egy közhatalomra aspiráló jelölt minden szavára örömujjongásban törjön ki, ha pedig nem, nekiessen.
Márki-Zaynak elsősorban nem a tudatos ellenzékieket kellene maga mögé állítania, hanem a bizonytalanokat, s azokat, akik csalódtak Orbán országlásában. Igaz, közben az eredeti bázist sem szabad elijeszteni. Ha libikókázik köztük, hol innen, hol onnan eshetnek a földre szavazói. Ha a szövetkező pártok erre rá is játszanak, a Fidesz alattomos zavarórepüléseire már különösebb szükség sem lesz.
Mit gondolsz a magyar közéleti újságírásról?
Onnan kezdem a választ, hogy Orbán Viktor nagyon régóta úgy érzi, hogy ő az újságírók céltáblája, rengeteg sérelem gyűlt össze benne, ezt jól mutatja, amit a sajtóban művel. Azt azonban csodálom, hogy kifejezetten kedvére van az a produktum, amit létrehozott. Mert ez az udvartartás és klíma elkényelmesít és előbb-utóbb hatalmi szempontból is a kárára lehet. A konzervatívnak, vagy jobboldalinak nevezhető oldalon is létrejött egy színvonalas hírlapírói társaság, amely pontosan ezért nem kellett nekik – kiűzettek, és elismerés illeti őket azért, hogy nagy erőfeszítések árán létrehozták autonóm fórumaikat. Ezzel akarva-akaratlanul ők is az ellenségpakk részeivé váltak, ami jelzi, hogy a kurzus mit képzel a tájékoztatásról, mint negyedik hatalmi ágról. Kortársaim közül sokan lemondóan rebegik, hogy leáldozóban a szakma, mindent elborít a celebvilág, meg az úgynevezett közösségi média. Én viszont abszolút tehetségesnek, ütőképesnek tartom az utánunk érkező generációt. Tény, hogy sokkal nehezebb a dolguk, mert mást és máshogyan kell csinálniuk, de egyre inkább szükség lesz minőségi eligazodásra, az információk felelős révkalauzaira.
A kétezres évek első évtizedében, a ti révkalauzkodásotok alatt kétszer is zátonyra futott a Népszabadság. Az egyik baleset 2007. október 8-án történt, amikor is Horn Gyula halálhírét keltettétek.
Tíz percig. És ez részben az én bűnöm.
Tőled származott az infó.
Kocsiban ültem késő este, amikor kaptam egy fülest, hogy meghalt a Horn Gyula. Betelefonáltam az ügyeletes szerkesztőnek, mondtam, amit hallottam. Az internet, látod, még akkor sem volt reflexszerűen a fejemben, csak annyi, hogy ha megerősítik a hírt, fórunk lesz a nekrológ megírásában, talán még a lapzárta előtt be lehet nyomni a lapba. Én is telefonálgatni kezdtem, s néhány perc múlva kiderült, hogy a hír nem igaz, Horn él. Azonnal szóltam az ügyeletesnek, aki leforrázva közölte, hogy késő. Először nem is értettem, hogy mi késő. Kiderült, hogy a portálra kitették. Képzavar, de „papíralapú” a fejem.
Téged ki hívott a halálhírrel?
Nem árulom el.
Ő honnan szedte a halálhírt?
Fogalmam sincs.
Direkt vezetett meg?
Dehogy! Ő is az első akart lenni! A baj, hogy pont nálam.
Horn ezután még hét évet élt. Az ügyeletes szerkesztőt, Nagy Csabát három nap múlva kirúgta a lap. Te viszont maradtál. Ha te is sáros voltál, miért hagytad kirúgni? És ha nem tudtad megakadályozni a kirúgást, miért nem mentél vele te is?
Másnap én is beadtam a lemondásomat, de a lapvezetés, miután lefolytatta a vizsgálatot, úgy ítélte meg, hogy alapvetően nem én hibáztam. A bűntudatom azért megmaradt, még akkor is, ha az érintettől nem csupán emiatt váltak meg. És az sem mentség, hogy egész pályafutásom alatt nem volt komoly helyreigazításom.
A másik zátony 2003-as, a hamis Teller-levél. Idekintről annyit lehetett tudni, hogy meghalt Teller Ede, de ő tényleg. Pár napra rá a Tellerrel jó nexust ápoló Zeley László újságíró küldött egy az Orbán-rendszert élesen kritizáló angol nyelvű szöveget, melyről azt állította, hogy Tellertől származik. A lap pedig lehozta. Csakhogy a levelet nem Teller írta, hanem tulajdonképpen Zeley, állítólag a korábbi beszélgetéseik zanzájaként. Nem tűnt fel nektek legalább az, hogy Teller aláírása külön, egy régi névjegykártyán érkezett a gépelt szöveg mellé?
Végre valami, ami nem közelről érintett, csak a lapban jött szembe velem! Annyit azonban tudok, hogy szó sem volt szándékos zavarkeltésről, tudatos manipulációról, azokról a drabális vádakról, amelyek az újsággal szemben megfogalmazódtak. Sokat és sokszor beszéltek már a megerősítési folyamat ügyetlenségéről, a szerencsétlen félreértésről, az elhunyt tudós közeli munkatársával folytatott levélváltásról. De akkor is, most is úgy vélem, hogy ebben a formában semmiképp nem szabadott volna lehozni az információt. Komoly kárt okozott, ártott a lap hitelének. Csak színezékként azért megemlítem, hogy később a Magyar Nemzet hasonló csapdába esett: kapott egy anyagot, amely az Egyesült Államokban élő olimpiai bajnok vízipólós kirohanását idézte a Gyurcsány-kormányról, aki ezt hamisnak nevezte és kategorikusan visszautasította. A két történet súlya persze nem azonos, de azért ez utóbbi se lett volna elintézhető mindössze egy sajnálkozó legyintéssel. Abba pedig jobb bele se menni, hogy az ellenfél lejáratásában mostanában meddig merészkedik a propagandamédia a maga teljes, a bulvártól a tévéhíradókig végigfutó tűzerejével.
Mondják, goromba, kiabálós, megalázós főnök voltál.
Írd inkább azt, hogy nem vagyok tipikusan rejtőzködő személyiség, úgy elegánsabb. Szóval, szenzitív vagyok, és hamar fölhúzom magam. Aktív koromban fanatikusan, erőszakosan törekedtem arra, hogy jó lapot csináljunk, legalábbis szerintem jót, s ehhez képes voltam ott is falat törni, ahol nem volt. Szégyellem a kirohanásaimat, ma már máshogy viselkednék. De bosszúálló nem voltam soha, és nekem mindig vissza lehetett kiabálni, meg képes voltam bocsánatot kérni. Ja, és a főnökeimmel sem voltam mézes-mázos.
Sok kollégát készítettél ki lelkileg, kirúgásilag?
Kirúgásilag nem. Lelkileg, elmenekülésileg viszont, gondolom, igen. Többségüket ma is sajnálom, különösen Farkas Zolit. Ő az ország legjobb, legmélyebben gondolkodó gazdasági újságíróinak egyike; szerintem nem igazán napilapos, de ezzel ő máig nem ért egyet. A vita persze ma már akadémikus, különösen, mert alapvetően neki volt igaza, ráadásul az a hírverseny, ami miatt akkoriban elvesztettem a fejemet, ma már egészen máshogy működik. Az exkluzív hír persze változatlanul érdekhuzalok mentén, kapcsolatokból születik. Azaz valakinek érdeke fűződik ahhoz, hogy fecsegjen, s annak szól, akiben bízik, aki valami miatt közelebb áll hozzá. Ez nem egy laboratórium. Mondtam sokszor a kollégáknak, hogy nálam mindenkinek van tíz, nem kozmás-, de szívességsora, ami, ismétlem, nem hazugság, hanem szívesség, csak tessék szólni előtte, hogy melyik az a tíz. Mert az nem jó, ha én szúrom ki. Ez is avulttá vált, amikor pr-cikkek garmada jelenik meg jelzés nélkül, és műsorvezetők kérdeznek olyanokat, akiknek hivatala fizet az interjúért.
A kétezres évek elején írtál Eötvösnek egy levelet, ami épp úgy minősíthető őszintének, mint ördöginek. Szépen végigvetted, hogy a munkatársak közül ki lusta, ki tehetségtelen, kitől kellene megszabadulni. A lapot kinyomtattad, hogy bevidd a főszerkesztőnek, de pechedre nem te értél elsőként a folyosó végén található printerhez, hanem pont egy oknyomozó kolléganőd, Rádi Antónia. És a bizalmasnak szánt leveled, amiben ekézed a komplett szerkesztőséget, kikerült a kollégák közé.
Valaki bejött a szobámba, én meg elfeledkeztem az egészről, ezért maradt a nyomtatón. Ne feledd, akkoriban már nagyon is naprendre került az úgynevezett áramvonalasítás, konkrétan az, hogy túl sokan vagyunk. Irományom bevezetését pedig elfelejtik idézni, amiben a főszerkesztőnek hangsúlyozom, hogy ez csak neki szóló, szélsőségesen szubjektív vélemény, mindenféle púder nélkül, abszolút nem szánom sorvezetőnek a teendőkről, arra azonban esetleg alkalmas, hogy majd vitalapul szolgáljon.
De nincs mentség, kezelhetetlen helyzetbe hoztam a stábot, Eötvöst és persze elsősorban magamat. Mankónak szántam, bunkó lett belőle, máig szégyellem.
Az pedig csak a kollektíva erejének, kohéziójának volt köszönhető, hogy képes volt súlyosabb fekélyek nélkül túllépni ezen.
A kummantott tíz sorokon túl még mivel lehetett felbosszantani?
Ha evidenciákon nekiálltak vitatkozni.
És még?
Ha azt mondták, hogy „ezt már megírtuk”.
Mert olyankor?
Olyankor üzembiztosan jött a válasz, hogy „amikor a kisbabád megszületik, nem hívod fel a haverjaidat, hogy megszületett?! pedig mindnyájan régóta tudták, hogy állapotos a feleséged!” Na, ilyen kedves gyerek voltam.
És még mivel tudtak feldühíteni?
Azzal, hogy „ezt nem lehet megcsinálni”. Amikor sikeresen lezajlott az első sikeres szívműtét Magyarországon, egy őrült pillanatomban elkajabáltam magam, hogy tízezer forint jutalmat kap az, aki előkeríti a dél-afrikai orvost, Christiaan Barnardot, aki a világon elsőként hajtott végre ilyen operációt. Tucatnyi kifogást kaptam, de az egyik újságíró valahogy, a bécsi nagykövetségen keresztül csak megszerezte a telefonszámát. Éjszaka, álmából keltette fel a professzort, aki mondott öt-hat udvarias mondatot, de tök mindegy: megvolt a szenzációs reakció a magyar sikerre. Öröm a köbön.
A karcosságod miatt nem lett belőled főszerkesztő?
Részben. De sok más miatt is alkalmatlan vagyok első embernek. Mint sejtheted, alkatilag sem vagyok integrátor-típus, hamar összezuhanok, érzelmileg nem vagyok teherbíró. És több az ösztön, mint a tudás.
Eötvös 2004. februári lemondása után odaférhettél volna.
Ugyan!
Eötvös lemondásának volt köze az egy évvel korábbi Teller állevélhez?
Semmi. Egészen más vitái voltak a tulajdonosokkal, elsősorban gazdasági jellegűek, amelyek persze erősen érintették volna a szerkesztőséget. De levegőt nem kaptam, amikor robbant a hír.
Mit csináltál, miután levegőhöz jutottál?
Nekiestem, hogy „miért tetted ezt velünk anélkül, hogy szóltál volna?!”. Ő meg közölte, hogy nem tehetett mást. „De legalább szóltál volna előre! Most itt állunk a nagy szarban!” Vörös T. Károly mint utód szerintem akkor a legjobb választás volt, művelt, tisztességes, szöveget érző-értő főnök, ráadásul abszolút biztos német nyelvtudással. Neki viszont már messze nem volt akkora hinterlandja, hatásköre, mint Palinak. Egy korszak lezárult.
Öt évvel Eötvös elmenetele után, 2010 elején, mindössze hatvanévesen kérted a nyugdíjazásodat.
Ez volt az életem egyik legfontosabb és leghelyesebb, egyúttal a legalaposabban végiggondolt és legkeservesebb döntése. Ugyanis az életformámról mondtam le. Ezzel együtt lélekben most is népszabis vagyok. És minden, egyáltalán nem bocsánatos hibám dacára ma is becsülnek, akik akkor becsültek, és akik ma nem szeretnek, azok régen se szerettek.
Miért léptél hátra?
Mert egyre inkább éreztem, hogy elég és sokaknak elegük van belőlem is. És jobb úgy fölállni, hogy magam megyek, azaz nem várom meg, hogy elzavarjanak. Amikor az erényeim talán még befedik valamennyire a rossz természetemet. A példányszám folyamatosan csökkent, a növekvő költségek egyre durvább fogyókúrát írtak elő, úgy gondoltam, ideje, hogy egy leépítés velem kezdődjön. Ez nem a Titanic-effektus.
Aztán mégis maradtál egy ideig, csak nem első tisztként, hanem mezei matrózként. Miért?
Mert kértek rá, hogy legalább a Hétvégét szerkesszem. Az államtól lett a nyugdíj, a laptól fizetést nem, csak annyit kértem, hogy amíg vagyok, maradjon nálam a szolgálati autó meg a telefon.
Kibírtad, hogy ne szólj bele az ügyekbe?
Dehogy. Kora reggel, ahogy kézbe vettem az újságot, kiszúrtam a hülyeségeket meg hogy „már megint” miről maradtunk le.
2016. október 8-ától már nem volt min felhúzd magad, ugyanis ezen a napon megszűnt a Népszabadság. Ebben mekkora a ti felelősségetek, Eötvös volt főszerkesztőtől Vörös T. volt főszerkesztőn és a zárófőszerkesztőkön át egészen Tamás Ervin volt főszerkesztő-helyettesig?
A lap elpusztítása egyértelműen lépésről lépésre megkoreografált politikai akarat volt, s ebben az játszotta a legnagyobb szerepet, hogy mindvégig többé-kevésbé karakán maradt. Ne közülünk és ne is utódaink között keresd a bűnösöket.
A Népszabadság felett jöttek-mentek a tulajdonosok. A Bertelsmann 2003-ban eladta a tulajdonrészét a Ringier-nek, ami az axeles fúziója miatt 2014 elején szabadulni volt kénytelen a laptól. Így került a Népszabadság az osztrák Heinrich Pecina vezette Vienna Capital Partnershez, majd 2014 októberében a szintén Pecina birtokolta Mediaworks-höz. Mindezek ellenére, amíg a Szabad Sajtó Alapítványon keresztül az MSZP birtokolta a Népszabadság kisebbségi tulajdonrészét, az évi sok százmillió forint veszteség ellenére biztonságban voltatok. A mínuszok miatt Pecina 2015-ben felkínálta a maga pakkját a Szabad Sajtónak, aki ebből nem kért, inkább ő ajánlotta fel a sajátját Pecina Mediaworks-ének, aki élt a lehetőséggel. Így lett oda a politika védernyő, ami addig megóvta a lapot a piactól és a fideszes beavatkozástól. Ti odabent éreztétek a közelgő végveszélyt?
Pecina 2015-ben a mínuszokra hivatkozva tőkét emelt, a Szabad Sajtó pedig éppen az anyagiaknál fogva nem bírta tartani vele a lépést, erre következett a beszorító hadművelet. Pecina így vált egyedüli tulajdonossá. De itt már ne használd a többes szám első személyt. Az a fiatal csapat, amelyik folytatta a munkát, nyilván érezte a végveszélyt, és óriási elismerés azért, hogy ez nem látszott a lapon, sőt egyik kemény oknyomozó anyag jött a másik után.
Abból mi igaz, hogy a Szabad Sajtó először azért gondolkodott el a távozáson, mert Mesterházy Attila, az MSZP akkori elnöke kiakadt azon, hogy a Népszabadság a 2014-es országgyűlési választás kampányában ütötte a „saját” pártját?
A Népszabadság mindig igyekezett újságként viselkedni, ennek megfelelően az összes párttal szemben kritikus volt, ezért a szocialistáknak sem volt a szíve csücske. Egy lap kötődhet értékrendhez, világnézethez, de pártnak, kormánynak nem esküdhet örök lojalitást, személyeknek végképp nem. Azok az ortopéd, pártállamra emlékeztető viszonyok, amelyek között ma él a sajtó, a tájékoztatás, aligha az éppen aktuális szocialista vezetőkhöz köthető, gyengülésük mind anyagilag, mind szellemileg kiszolgáltatottá tették őket, s velük az alapítványt, ami hiába hozott sokáig sok pénzt nekik, a végén a forrás elapadt.
Ti, vezető újságírók mikor és mit tudtatok volna tenni a lap megmaradásáért?
A fő kérdés inkább az, hogy mi egy lap életben maradásának ára. A válaszom: anyagi függetlenség egy bátor és jómódú, normákat betartó tulajdonos vagy közadakozás által. És persze kellenek az elhivatott újságírók, akik nem a keresetükből akarnak luxuslakást venni. Még inkább kellenek elhivatott olvasók, olyan polgárok, akik fölfedezik, hogy ha maguk nem áldoznak pénzt a tájékozódásukra, kiszolgáltatottá válnak, mert hovatovább nem lesz támaszuk, aminek segítségével eligazodhatnak, tárgyilagos információkhoz, elemzésekhez juthatnak. Magyarországon sajtópiacról nem beszélhetünk. A hatalom ma közpénzmilliárdokat költ kommunikációra, reklámra, ebből eteti a propagandistáit. A kormánypártok mohók, minden kell nekik, de észrevehető, hogy diverzifikálni kezdik a sajtóbirodalmukat. Vagyis nem kell okvetlenül elorigósodni, minden pillanatban az urat szolgálni, az aktuális leckét nyomni, időnként viszont elhangzik egy-egy kérés, vagy figyelmeztetés. Jövő tavaszig, gondolom, sűrűbben. Ráadásul az a lavinaszerű hírtömeg, ami most egyszerre áldás és átok, még inkább irracionális síkra tereli a vitát, harci tereppé deformálódik egy alapvető szolgáltatás. Az információs sztrádán egyre kevesebb gát választja el a hamisat az igaztól, a manipuláció mesterei nagyüzemi módon képesek valódivá maszkírozni a legvadabb elméleteket is. Azaz nem csupán a politika ejtette foglyul a médiát, a média tradicionális szelekciós mechanizmusa is kinyiffant, a törzsi logika pedig bekeretezte, hogy ki, mit fogyaszt, mit értékel, kinek, mit hisz el. Jól kinéz a világ. Exfőnököm, Eötvös Pál nemrégiben a Partizán tévében szerepelt, és alaposan meglökött az egyik utolsó mondata; ennek kapcsán mondom, hogy sokszor én is migránsnak érzem magam idehaza.
Pedig megkaptad a két tán legnagyobb kitüntetést, amit újságírónak adnak ebben az országban: 1991-ben Táncsics-díjat, 2005-ben Príma Primissimát nyertél. Előbbiről lemondtál, utóbbinak a jelölőbizottságából távoztál. Mindkét esetben helyesen cselekedtél?
A Prima Primissima akkori zsűrijére ma is mérges vagyok, mert úgy éreztem, hogy a teljesítménynél egyre többet nyomott a latban a politikai hovatartozás, érezni lehetett, mint a kötött pulóvernél – egy sima, egy fordított. Nyolc főt kellett jelöljünk, az ment a nagy zsűri elé. Első évben javasoltam Aczél Endrét, de a többség kiejtette. A másodikban javasoltam Hegyi Ivánt, de a második válogatón ő is elvérzett. A harmadik évben Megyesi Gusztávot ajánlottam az úgynevezett előválogatón: „Nézzétek, nagybeteg, utolsó alkalom, hogy megkapja ezt a díjat.” Ő tényleg zseni volt, szerintem olyan szintű, mint Bálint György, bár nem szeretek hasonlítgatni, de fölösleges is, még a nyolc közé sem szavazták be. A következő évben ismét hívtak, de föladtam. Válogassanak nélkülem.
A Táncsicsodat 2013-ban visszaadtad.
Sok más díjazottal együtt, tiltakozásul, mert abban az évben az Echo tévés Szaniszló Ferenc is megkapta a díjat.
Te más korban és másoktól kaptál Táncsicsot. Az egy másik Táncsics. Miért hisztiztél? Vagy elvárás volt a ballib oldalon így demonstrálni a hatalom ellen?
Dehogy volt elvárás, jött a hír, már adtam is vissza. Úgy ment ez, mint a dühkitöréseim a Népszabinál, csak ott nem volt az Eötvös. Egyébként lehet, hogy ma már nem adnám vissza, bár alaposan devalválódott. A poén inkább az volt, hogy pár napra rá hívtak a Magyar Nemzettől, hogy a pénzt bezzeg nem küldtem vissza! Mondtam a kollégának, ezzel vigyázzon, mert én hivatalosan Breuer Tamás Ervin vagyok, s így ellenőrizze, hogy visszaküldtem-e. A legjobban Balog Zoltán emberi erőforrás miniszter nyilatkozata bántott, miszerint „azok adták vissza a Táncsics-díjat, akik jó, hogy visszaadták”. Később ezt megemlítettem neki, mire azt felelte, hogy „nem tudtam, hogy te is visszaadtad”.
Kamu.
Persze.
Szaniszló díjazását mivel magyarázta Balog, akivel, úgy tudni, szintén nem voltál rosszban?
Ráfogta az egyik államtitkárára, mondván, hogy az tette elé a jelöltlistát, ő csak aláírta. De a történethez hozzátartozik, hogy addig lökdösték a golyókat, hogy Szaniszló végül sértődötten visszaküldte a kitüntetést.
Egész életedben megértő voltál a politikusokkal, ahogy ebben az interjúban is. Azon gondolkodtál már, hogy „csak” őket szeretted, vagy azt is, hogy maguk mellé emeltek, kikérték a véleményedet, és a tenyeredből ettek, vagy legalábbis úgy csináltak?
Ez nem szeretet kérdése. Elfogadtam, hogy egy civilizált demokráciában akkor is szükség van pártokra és politikusokra, ha sokan a hátuk közepére kívánják mindkettőt. Amennyiben pedig olvastál már tőlem publicisztikákat, nem találsz sok megértést bennük, bár a személyeskedő kifigurázás, a sértő szóhasználat nem kenyerem. Az pedig hazai specialitás, hogy aki beszélő viszonyban van egy politikussal, a rossz nyelvek szerint azonnal minimum tanácsadóvá, maximum baráttá avanzsál, a politikus bábja lesz, vagy fordítva, ő súgja neki a tutit. Ha bármikor, bárki kíváncsi volt a véleményemre, elmondtam, többnyire viszont meg is írtam, mert említettem: ez a dolgom. Emiatt pontosan követhetők a találataim, a tévedéseim. De egy pillanatig sem gondoltam, hogy maguk mellé emeltek, pláne, hogy a tenyeremből ettek, inkább azt, hogy valamelyest egymásra vagyunk utalva. Abban viszont van igazság, hogy
sokszor a hiúságom csapdájába estem, tetszett, hogy többé-kevésbé mindenhol komilfó voltam. De ebbe belejátszott az idealizmusom is, hogy médiaháború ide, vagy oda, nemsokára ez válik normálissá, természetessé. Tévedés volt, csalfa, vak remény.
