Dunyha, kefe, nápolyi
A kirakat már akkor is létezett, amikor még nem is tudtak róla. A vidéki vagy a főváros külső kerületeiben tevékenykedő mesteremberek aprócska műhelyük ajtaját nyitották tágra, cipészek, paplankészítők, lakatosok ácsorogtak a portájuk előtt a nyári napfényben. Ők maguk voltak a kirakat: egy szépen berendezett ablakfülkénél, hangzatos szlogennél többet jelentett akkoriban a megbízható munkásember ismerős arca, a táblára festett név és foglalkozás vagy a referenciaként szolgáló pár darab portéka. Valószínűleg Mohai Istvánné paplankészítőt sem amiatt keresték fel a vásárlók, mert vonzotta őket a kirakatablakban pihenő szárnyasok látványa.
A kereskedő, a mesterember a műhely homályából kimerészkedett néha, együtt élt az utcával. Sajnálatos módon a kapitalizmus nyújtotta árubőség, a megváltozott életkörülmények következtében egyre több mesterember munkája vált feleslegessé: eltűntek a kisiparos műhelyek. Vagy mégsem? Néhány „túlélő” azért akad. A belvárosban, a Dob utca 3.-ban ott találjuk az 1920-as években indult kefe- és ecsetkészítő műhelyt, Újpesten pedig sokan csodájára jártak már a Szélesi család ostyakészítő üzemének, ahol az elfüggönyözött ablakba kitett, kézzel írott tábla hirdeti a mai napig a különféle ízekben kapható nápolyikat (de akad itt téli fagyi és sós tallér is).
Nem minden kisiparos, kereskedő volt olyan szerencsés, hogy utcafronti helyiséget béreljen: a műhelyek legtöbbször a bérház udvaráról nyíltak, földszinti vagy pincehelyiségben folyt a munka. A járókelőkkel való közvetlen kapcsolat megszűnt, gyakran csak tábla jelezte, hogy odabenn mesterember dolgozik, vagy szerencsésebb esetben akadt a bejárati kapu mellett vagy a kapubejáróban üvegezett vitrin, amit berendezhettek maguknak. Manapság is rengeteg ilyen „gazdátlannak tűnő” kirakattal találkozhatunk a fővárosban.
A nők megrontói
Hogy a kirakat mennyire veszélyes fegyver, azt már a 19. század végén felismerték. Balázs Sándor a Hölgyek Lapja 1878. decemberi hasábjain hosszasan ecseteli a kirakatok káros természetét. „A kirakatok ellen akarok beszélni. (…) Haragszom rájuk, sőt gyűlölöm őket azon sok rosszért, mit az embereknek okoznak. Ők teszik a legtöbb asszonyt elégületlenné, elbúsítják a fiatal leányokat s tönkreteszik az apákat és férjeket. (…) Feltüzelik a képzelődést s elcsábítják és megrontják a gyönge szíveket. Tíz bukott nő közül kilenczet a kirakatok ragadtak az örvénybe s a felbomlott háztartások első zavarait többnyire ezek okozzák.” Balázs szerint a kirakatok egyenesen „a kígyó munkáját végzik” azáltal, hogy tetszetős formában kínálják áruikat. Száz évvel később épp a nők lesznek azok, akik a kirakatrendező és dekoratőr pályát választják – az 1970-es évek végén már a szakma elnőiesedéséről írnak az újságok.
Kis magyar kirakattörténet
Az első kezdetleges kirakatok az 1850-es években jelentek meg Budapesten, ám ekkor még hivatásos kirakatrendezők helyett leggyakrabban a szépérzékkel megáldott alkalmazottak vagy felkért iparművészek feleltek a berendezésért. Az első kirakatrendező iskola 1910-ben nyitotta meg kapuit, bár némiképp ellentmondásba keveredünk, amikor Kertész Józsefről, az első magyar hivatásos kirakatrendezőről olvasunk, aki a Népszava 1936-os cikkének tanúsága szerint 1891-ben kezdett el dolgozni a Kristóf tér egyik üzletében.
A hazai kirakatrendezők kezdettől fogva a tőlünk nyugatabbra eső országok (Németország, Franciaország) kirakatberendezési stílusát tartották követendőnek: az 1920-as években a Corvin áruház németes jellegű kirakattal büszkélkedhetett, a Divatcsarnok – értelemszerűen – franciás volt. A német hatás egyébként a kirakatrendezők szakterminológiájában is tetten érhető: gondoljunk csak a szokli és a dütnik kifejezésekre – előbbi a német Sockel szóból eredeztethető (jelentése: talapzat). Ezt az időszakot egyfajta aranykornak is tekinthetjük, hiszen mind az első, mind a második világháborút követő években visszaesés volt tapasztalható.
Az ’50-es években érezhető gazdasági fellendülés nem jelentett egyet a szép és ízléses kirakatokkal, a boltvezetők ugyanis „a kirakatokat olyan áruraktárnak tekintették, amelynek az egyik fala üvegből van” – így alakultak ki a zsúfolt, „ömlesztett” kirakatok. A hazai és külföldi kirakatok tudoraként számon tartott Kárpáti László szerint az 1960-as években a Szivárvány, a Luxus és Csemege áruházak és a RÖLTEX-boltok kirakatai voltak a legszebbek.
A Luxus áruház a ’80-as évek végén is megmaradt listavezetőnek, ahogy a (most éppen bontás alatt álló) Fontana áruház és az Úttörő áruház is ötletes volt. Ugyanakkor a Népszava riportere a Csillag és a Verseny áruházak kirakatait elmarasztalta: előbbi portálja „szétesik a rozsdától”, utóbbira pedig ráférne egy tisztességes ablaktisztítás. A Kossuth Lajos utcai Aranypók is megkapta a magáét: a férfi divatárukat bemutató kirakatban „falusi búcsúkban árult papírforgó kelleti magát” – írja felháborodottan.
Kirakatrendező iskola az Osvát utcában
A kirakatrendező képzés hivatalosan 1955-ben indult el a Kirakatrendező- és Dekoratőrképző Iskolában, mely 1972-ben vált önálló intézménnyé. Az Osvát utcában működő iskolába a diákok érettségi után, az alkalmassági vizsga teljesítését követően érkezhettek, és kétéves képzést követően gyakorolhatták a szakmájukat. A ’70-es évek végén háromszoros túljelentkezésről olvashatunk a Budapest hasábjain. „Ennek örülünk ugyan, de látjuk az árnyoldalát is. A gyerekek ugyanis nem tudják pontosan, mire jelentkeznek. Sok esetben összetévesztik az Iparművészeti vagy a Képzőművészeti Főiskolával. Nehezen tudják megemészteni, hogy ez nem művész-, hanem szakmunkásképző” – magyarázta Czétényi Vilmos igazgató. A második év végére sokan lemorzsolódtak, s a pályán is csak a legelhivatottabbak maradtak: a kezdeti elképzelésekkel ellentétben ugyanis a munkavégzés igencsak megterhelő volt – télen majd’ megfagytak, nyáron hőgutát kaptak a kirakat rendezése közben, tekintélyes súlyú árut kellett megmozgatniuk.
Üzletvezetők vs. kirakatrendezők, avagy: a kevesebb több?
„Nem tőlünk függ, hogy mit teszünk ki” – válaszolja Hegedűs Lászlóné az Otthon áruház egyik kirakatrendezője a riporter kérdésére 1979-ben. Az újságok hasábjain felváltva panaszkodtak a kirakatrendezők és az üzletvezetők. A fantáziátlan kirakatok rákfenéje nem a rendezők, hanem a dekorációs háttéripar felkészületlenségéből fakadt: sokáig csak egyetlen hazai gyártó volt, amely kirakatbabák készítésével foglalkozott, ezért aztán olasz, svájci, spanyol import útján kellett ezeket beszerezniük az áruházaknak, bár ezeket sem övezte feltétlen megelégedés. 1971-ben a Magyar Nemzet riportere a Fővárosi Ruházati Bolt kirakatbabáit látva így fogalmaz: „A bábuk csakugyan mozgékonyabbak, de talán kissé túlságosan realisztikusak. Az egyiknek olyan az arckifejezése, mintha most lépne be a tett helyszínére Agatha Christie egy krimijében, a másik olyan elragadtatott mosollyal néz fölfelé, mintha legalábbis vizsgaelőadáson szavalna.”
De nemcsak a próbababák számítottak kardinális pontnak a kirakatok berendezésekor. Hiánycikk volt az öntapadós tapéta, az ofszet papír, nehézkes a festékbeszerzés. Jól működő dekorációs ipar hiányában általában mostoha körülmények között, kisebb dekorációs műhelyek pincéjében készültek a kellékek, kifogásolható minőségben. A svájci bicskának tekintett kirakatrendezők legtöbbször csak a saját leleményességükre, kézügyességükre hagyatkozhattak.
A jó ízléssel berendezett, de kevesebb árucikket bemutató kirakatok ellen az üzletvezetők emelték fel gyakran a szavukat. „Nem tudom, mit tanítanak a kirakatrendező iskolában, de jönnek a kirakatrendezők tele ambícióval, s aztán kiművészieskednek a kirakatba egy vagy két blúzt, szoknyát, holott mi idebent az üzletben mindegyikből többféle színben és fazonban tudjuk ugyanazt a portékát kínálni” – fogalmazott F. Hedvig boltvezető a Budapest hasábjain 1983-ban. Nagy áruháznál pedig muszáj telerakni a kirakatot, ugyebár.
Írta: Mayer Kitti | Képszerkesztő: Virágvölgyi István
A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/kirakatok
