A koronavírus első, tavaszi hulláma után szeptemberben megérkezett a második és bár különböző becslések vannak arról, hogy az éppen mikor tetőzik (vagy tetőzött), az ünnepi időszakban még inkább megterhelő lehet, ha az év egyszerre legvidámabb és (statisztikák alapján) legszomorúbb időszakában még a koronavírus miatt is aggódnunk kell. A vírus itthon több ezer életet követelt, ami azt jelenti, legalább ennyi családnak, azaz több tízezer embernek a 2020-as karácsony a gyászról is szól.
Az ünnep és a gyász viszonyáról olyan emberrel beszélgettem, akinél kevesen tudhatnak többet az elmúlásról, és annak feldolgozásáról: Balogh Éva pszichológus, gyásztanácsadó tíz éven át dolgozott a Debreceni Egyetem Klinikai Központjának onkológiai osztályán. Foglalkozott frissen diagnosztizált és végstádiumú daganatos betegekkel, a hozzátartozóikkal, segítségét felajánlotta a klinika orvosainak és ápolóinak is. Azt mondja, a járványhelyzet minden szempontból különleges, hiszen csak a száz évesnél is idősebb emberek mondhatják magukról, hogy átéltek valami hasonlót, már ha vannak emlékeik a világot 1918 és 1920 között letaroló influenzajárványról, ismertebb nevén a spanyolnátháról.
Korábban elképzelhetetlen, emberidegen történések zajlanak. Egy háború is borzalmas, rengeteg áldozattal jár, de ott legalább ismerjük az ellenséget, míg a koronavírus láthatatlan gyilkos. Ráadásul különösen kegyetlen. A haldokló betegek sokszor napokig vannak lélegeztetőgépen, a szeretteik nem lehetnek mellettük, nem foghatják a kezüket az utolsó órában. A szkafanderbe öltözött orvosok és nővérek nem is embereknek, csak emberszerű lényeknek tűnnek.
A pszichológus szerint, bár minden haláleset tragikus, a szokásosnak mondhatónál jobban megviselheti az embereket, ha a koronavírus miatt veszítik el családtagjukat. Az nyugati kultúrában nagy értéke van az egyéni életnek, ezért fájó sebeket okoz, ha a halál személytelenné válik, és ha nincs lehetőség az általunk ismert gyászrítusok elvégzésére.
„Tavasszal még elszörnyedve néztük az erősen katolikus Olaszországból érkező, hihetetlennek tűnő híreket, a felháborodott, összetört szívű emberekről, akik nem tudtak elbúcsúzni a szeretteiktől, és nem tudták méltó módon eltemetni őket. Most már Magyarországon, és egész Európában hasonló a helyzet.” A szakértő szerint az elhunytak hozzátartozói sokszor kérik számon a sorsot: miért pont ő, miért pont most, miért pont így? A járványhelyzet fokozza ezt a reakciót. Különösen akkor, ha a család vigyázott, viselték a maszkot, nem jártak közösségbe, valahogy mégis megfertőződtek, és elvitték a vírust az idős szeretteiknek. Balogh hozzáteszi: még nehezebb lehet azoknak, akik nem vették komolyan a vírust, és ezért a bűntudattal is meg kell birkózniuk.
Szerinte az ünnepek közeledtével mindenki egyre nehezebben éli meg lelkileg járványhelyzetet. A nagy családi összejövetelek, évfordulók mindig felerősítik a gyászt, a karácsony pedig a legfontosabb ünnepünk. „Nehéz a szeretet ünnepén egy szeretett személy elveszítésével megbirkózni. Régen az volt az szokás, hogy ha valaki abban az évben hunyt el, annak még megterítettek az ünnepi asztalnál, senki sem ült a helyére, a családtagok pedig felelevenítették a közös emlékeket. Sokan mentek ki a temetőkbe, és adventi koszorúkat helyeztek el a síron, meggyújtották a gyertyákat, és ha vallásosak voltak, közösen elmondtak egy imát.”
A pszichológus azt mondja, a nyugati kultúrában, így Magyarországon is egyre nehezebb a gyászfeldolgozás és Mexikó példáját hozza, ahol táncos-zenés evés-ivásokat tartanak a temetőkben, együtt mulatnak a halottal. Nekünk túlzónak tűnhet, a nyugati kultúrában kihalófélben van a szembenézés az elmúlással. Sokszor már egy fotóalbumot is nehezünkre esik elővenni, főleg ha friss még a gyász.
Bár a közösségben, főleg családban könnyebb együtt megbirkózni valaki elveszítésével, mint magányosan, Balogh Éva szerint idén mégis jobb, ha a szakemberekre hallgatunk és távol maradunk egymástól, bármilyen nehéz is.
Azt gondolom, a mi életünkben még nem volt annyira nehéz karácsony, mint amilyen az idei lesz. Mégis muszáj önuralmat gyakorolnunk, mert ha több generáció ül le ugyanahhoz az ünnepi asztalhoz, az potenciális életveszéllyel jár.
A koronavírus miatt azonban nem csak azok gyászolnak, akik elveszítettek valakit. Balogh Éva elsőként azokat az orvosokat és ápolókat említi, akik a koronavírusos betegekkel foglalkoznak. Számukra iszonyatosan nehéz lehet lelkileg megbirkózni a járvány során átéltekkel.
Különböző mértékben és módon, de mindnyájunkat megvisel a megszokott életvitelünk felborulása, az otthon maradással járó izoláció. Leginkább épp a legveszélyeztetettebb, idősebb embereket, akik többségükben nincsenek annyira otthon az online kapcsolattartásban.
„Átélünk nagy közös fájdalmakat. Magyarországon egymás után veszítettünk el olyan hírességeket, zenészeket, akik generációk számára jelentették a fiatalságot, a szabadságot, a szerelmet. Az ő haláluk azoknak is fájdalmat okoz, akik senkit sem veszítettek el a járvány miatt, de még jobban megviseli azokat, akik a szeretteiket is gyászolják.”
A gyász azonban ritka kivételektől eltekintve nem egy életre szól. Balogh Éva szerint, ha egy évig tart a koronatrauma, legalább egy év kell majd a feldolgozásához is. Talán több, ugyanis nem voltunk még csak hasonló helyzetben sem, így nem tudjuk hogyan birkózzunk meg vele, hogyan ne rokkanjunk bele, menet közben kell kidolgoznunk a túlélési stratégiáinkat. Azt mondja, valószínűleg sok embernek lesz szüksége terápiás segítségre ahhoz, hogy feldolgozza ezt az időszakot. De ahhoz, hogy segíteni tudjanak, először a szakembereknek kell feldolgozniuk a történteket. A pszichológusok ugyanúgy érintettek, mint bárki más. A tapasztalatok szerint életveszélyben, így háborús, és járványhelyzetekben is, mindig felülkerekedik az életösztön, beindulnak a védekezési mechanizmusok. Az ember elég rugalmas, jól tud alkalmazkodni a változó körülményekhez. Mint mondja:
A bezártsághoz sokkal nehezebb volt hozzászokni, mint amennyire a szabadsághoz lesz.
