Különleges fotó került elő Kádár Jánosról

A pártfőtitkár arcán a düh és valamiféle ijedtség keverékével hallgatta a 31 év után első, nyíltan ellenzéki hangot 1987-ben a Parlamentben. Ami a személyes felelősség kérdését feszegette az ország állapotáért.
Korábban a témában:

Kádár János 1987 nyarán felemás megoldást talált ki az évek óta húzódó, egyre mélyebb gazdasági és politikai válság megoldására: pártfőtitkári pozícióját megőrizve Grósz Károly miniszterelnöki kinevezésével üzent azoknak, akik Moszkvában és idehaza is egyre inkább követelték visszavonulását. Grósz az Országgyűlés június 25-ei ülésén mutatkozott be kormányfőként a parlament és az ország előtt.

Düh és ijedtség keveréke

Ezen a napon Király Zoltán szegedi képviselő, országszerte ismert tévés személyiség meglepő, ilyen nyilvánosság előtt szokatlanul kritikus hangvételű beszédet tartott, aminek csúcspontjaként felvetette: ki a felelős hazánk borzalmas állapotáért? Költői kérdés volt természetesen, és a padsorokban ott ült az „érintett”, az országot akkor már 31 éve mondhatni teljhatalommal irányító Kádár János is. Enyedi Zoltán szegedi fotóriporter azt a pillanatot kapta el,

ahogy Kádár a szónokot nézi lebiggyesztett ajkakkal, arcán egyszerre ül ki a düh és talán valamiféle ijedtség keveréke: ehhez hasonló hangot 1956 óta nemigen hallhatott.

Érdemes megfigyelni a kompozíció közepén helyet foglaló másik „nagykutya”, Apró Antal tekintetét is, ő talán még Kádárnál is indulatosabban hallgatta Királyt.

Enyedi halála után hagyatéka a szegedi Móra Ferenc Múzeumhoz került. A képet Dr. Medgyesi Konstantin történész-muzeológus publikálta egy kísérőtanulmánnyal együtt az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának szakfolyóirata, a Betekintő friss számában. A kép történeti hátteréről Medgyesi Konstantint, a Móra Ferenc Múzeum munkatársát kérdeztük.

Forrás: Móra Ferenc Múzeum Fotógyűjtemény Enyedi Zoltán-hagyaték. (MFM-E 943/10). A kép nagyítható.

Rendkívül értékes darab

Enyedi Zoltán hivatásos fotóriporterként aktívan dokumentálta elsősorban Csongrád megye történéseit, és gyakran tudósított Budapestről is. Két évvel 2009-es halála után az 1967-től 2000-ig készített mintegy 40 ezer képből álló hagyatéka a Móra Ferenc Múzeumba került, ahol a szakemberek digitalizálták minden darabját, és a közelmúltban kutathatóvá tették, itt bukkant rá a történész számos állampárti vezetőről készült, eddig ismeretlen fotóra.

A ’80-as években Enyedi Zoltán két fényképezőgéppel kamerával dolgozott, a hivatalossal végezte a megbízásait, a másikkal pedig más szögből, más pillanatban lőtt kortörténeti dokumentumoknak szánt képeket saját magának

– mondja a 24.hu-nak Medgyesi Konstantin.

Ez is egy olyan fotó, amit valószínűsíthetően eleve a saját gyűjteményébe szánt, a későbbiekben pedig ez az egyébként történeti értékű fotográfia „elfelejtődött”.

A morcos Kádárt ábrázoló felvétel az Enyedi-hagyaték egyik rendkívül értékes darabja: nemcsak a pártfőtitkár dühös, haragos, kissé mégis rémült arckifejezése okán, hanem mert a vég kezdetének történelmi pillanatában készült. A rendszerváltó folyamat korai szakaszának egyfajta képi metaforája is lehet.

Kádárnak mennie kell!

Ennek magyarázatához a ’70-es évekig kell visszanyúlnunk, amikor az olajválságokkal kezdődő gazdasági visszaesés hazánkba is begyűrűzött, és a hetvenes évek végétől itthon is megszorításokat kellett bevezetni. A társadalmi jogkorlátozások ellentételezéseként kínált viszonylagos jólét a kádári belpolitika szíve közepe volt, az életszínvonal „feladását” maga Kádár is nehezen viselte. Következményeként pedig népszerűsége csökkenni kezdett.

Amikor pedig 1985-ben erőteljesebben próbált visszatérni a korábbi – számára sikereket hozó – jóléti politikához, a gazdasági helyzet olyan mértékben romlott, hogy 1987-re Magyarország a csőd szélére került

– magyarázza a szakember.

Ehhez jött Moszkvában a dinamikus pártvezető, Mihail Gorbacsov fellépése, aki egyre kendőzetlenebbül célzott rá: Kádárnak már csak kora okán is el kellene gondolkodnia az utódlás előkészítésén, lényegében a visszavonuláson. A harmadik tényezőt pedig, ami megalapozta a fotón látható hangulatot ’87. június 25-én, a két héttel korábban, a Beszélő különszámaként megjelent Társadalmi Szerződés jelentette. A magyar rendszerváltás e nagy jelentőségű dokumentumában Haraszti Miklós javaslatára mottóként fogalmazódott meg a demokratikus ellenzék jelszava: „Kádárnak mennie kell!”

Kádár 1987 tavaszán, nyarán idős (75 éves volt ekkor), de még szellemi képességeinek teljes birtokában lévő vezetőként felemás döntést hozott. Nem mondott le – „az öreg maradt a gáton”, visszavonulását legkorábban 1990-ben tervezte –, de Grósz Károlyt nevezte ki miniszterelnöknek annak jeleként, hogy hajlandó döntő változtatásokat elindítani. Június 25-én Kádár úgy érezte, elvégezte a munkát, stabilizálta a helyzetét: ekkor hangzott el Király Zoltán beszéde.

’56 óta nem hallott ilyet

Király a szegedi regionális televízió riportere volt, egyben a népszerű országos műsor, az Ablak egyik műsorvezetője, közismert televíziós személyiség. Emellett ügyesen szereplő, szimpatikus, sármos férfi, 1985-ben szerzett mandátumot Szegeden: „kiselefántként mozgott a nagypolitikai porcelánboltban, de ez jól állt neki”. Már megválasztása óta formálgatta új szerepét, de ez az 1987-es beszéde volt az első markánsan ellenzéki hangvételű megszólalása.

Kádár János 1956 óta nem hallhatott ilyen szavakat ekkora nyilvánosság előtt

– jegyzi meg a történész.

Hozzáteszi, a képviselő valószínűleg nem tudatosan állított csapdát Kádárnak, amikor a „nép hangjaként” felvetette, ki a felelős az államcsőddel fenyegető helyzetért. Ugyan ki lett volna, amikor az országot három évtizede megkérdőjelezhetetlen vezetőként Kádár János irányította? A történész szerint Király szavai nyílként hatoltak a főtitkár szívébe, mintha valamit megtört volna benne.

A felelősség dolga

Ha nem is e beszéd közvetlen hatására, de Kádár állapota gyorsan és látványosan romlani kezdett, és az országot, de még a pártvezetést is megdöbbentő, megosztó utolsó országgyűlési beszédében (1987. szeptember 16.) így fogalmazott:

Aki akarja, ossza tovább a felelősséget. Mert mondtuk, hogy van kollektív vezetés is, és ez van; a mi pártunkban kollektív vezetés van. A végrehajtásban van egyéni felelősség, vannak testületek, amelyek felelnek. Ezt el is lehet osztani, hogy ki milyen régen van ezekben a testületekben. Akkor valószínűleg nekem jár a legnagyobb rész ebből a felelősségből, mert valahogy jelen voltam mindig. Elfogadtam ezeket a terveket és megszavaztam. Hát így áll a felelősség dolga.

Medgyesi Konstantin úgy véli, ezzel a főtitkár közvetlenül is magára húzta a felelősséget az országban kialakult állapotokért. A beszédet jellemző összevisszaság pedig végzetesnek bizonyult országvezetői imázsa szempontjából.

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.