Belföld

Pénzt kell szednünk a Lánchídon, ha Széchenyit akarjuk követni

A legnagyobb magyar közadakozással sem tudott elég pénzt összeszedni a Lánchídra, így gyökeresen más megoldást választott. A második világháború után azonban a közös akarat gyógyította be az ország egyik legfontosabb jelképének történelmi sebeit.
Korábban a témában:

Vessünk véget annak a kicsinyes és méltatlan politikai játszmának, ami Széchenyi egyik legjelentősebb alkotása, a Lánchíd körül zajlik!

szólította fel a közvéleményt Pálinkás József, a Magyar Tudományos Akadémia egykori elnöke. Az első Orbán-kormány oktatási minisztere arra a kormány és a főváros között hónapok óta tartó huzavonára céloz, amelynek középpontjában a Lánchíd felújításának finanszírozása áll. A két fél szinte naponta üzen egymásnak, de sok előrelépés nincs az ország egyik legfontosabb jelképének ügyében, Karácsony Gergely főpolgármester például 6 helyett 10 milliárd forintot szeretne a kormánytól.

Pálinkás közadakozással vágná el a gordiuszi csomót.

Én mint Széchenyi Akadémiájának előző elnöke kérem minden honfitársunkat és minden magát magyarnak vallót, éljen bárhol a világban, hogy csatlakozzon hozzám, és mutassuk meg, hogy 181 évvel a Lánchíd építési munkálatainak megkezdése után mi is képesek vagyunk összefogni és áldozatot vállalni a mára Magyarország és fővárosunk szimbólumává vált Széchenyi Lánchíd gyors és teljes felújítása érdekében

– írta, arra kéve mindenkit, hogy egy- vagy félnapi bérét ajánlja fel a híd felújítására szolgáló alap létrehozására.

A közadakozás nemes gondolat, amely egyszer már új életet lehelt a Lánchídba. Igaz, gróf Széchenyi István arra jutott, hogy nem a közadakozásra kell alapozni, ha a Lánchídról van szó.

Fotó: Fortepan/ Adományozó: Archive für Zeitgeschichte eht Zürich / Agnes Hirschi /Carl Lutz felvétele

Nemzeti becsületünk pajzsa alatt

A Lánchíd megépítésének gondolata a Batthyány-kormány közlekedési miniszterétől származik, aki 1820-21 telén Bécsbe sietett volna édesapja temetésére, de nem tudott átkelni a jeges Dunán. A legnagyobb magyar első gondolata nem az volt, hogy a hídépítés költségeit a bécsi udvar vagy a budai Helytartótanács állja.

Ma azt mondtam Brudernnak, hogy egyévi jövedelmemet fordítom rá, ha Buda és Pest közt híd épül, s hogy ezért, jóllehet Pesten lakni alkalmasint sohasem fogok, egyetlen krajcár kamatot vagy akár visszafizetést sem fogok követelni. Az a gondolat, hogy hazámnak fontos szolgálatot tettem, majd bőségesen kárpótol

– jegyezte be naplójába.

Hiába a nagyvonalú felajánlás, a hídépítésnek rengeteg ellenzője volt, ráadásul sem Pestnek, sem Budának nem volt pénze egy ekkora beruházásra, még Széchenyi hozzájárulásával sem. Évekig tartott, mire kellő számú tehetős embert meg tudott győzni az ügynek: csak 1832-ben jött létre a Buda-pesti Hídegyesület, amelyben arisztokraták – többek között gróf Andrássy György, gróf Károlyi György, báró Stainlein Ede, báró Wesselényi Miklós – és gazdag polgárok (például Havas József, Kappel Frigyes, Tököry József, Kolb János, Pollack Mihály, Ullmann Mór) fogtak össze a hídépítés érdekében. Az egyesület feladata az előkészítés volt: fel kellett mérni a műszaki lehetőségeket, meg kellett győzni a közvéleményt a híd szükségességéről, és ami talán a legnehezebb lehetett: meg kellett teremteni az anyagi lehetőségeket.

Széchenyi és Andrássy Angliába ment tanulmányútra, ott ismerték meg William Tiemey Clarkot, Magyarországra már vele, a Lánchíd tervezőjével együtt tértek vissza. A költségeket 2 millió forintra becsülték (a fenntartásra évi 40 ezer forintot számoltak). Hogy most mennyit érhet az a 2 millió forint, azt nem könnyű megbecsülni; Széchenyi másik híres felajánlása, hogy egyévi bevételével támogatja a Magyar Tudományos Akadémia megalapítását, mindenesetre 60 ezer forintról (és kamatairól) szólt.

Magyarországnak nem volt hídépítésre 2 millió forintja. Ekkoriban a nemesség még nem fizetett adót, és Széchenyi nagyvonalúsága ellenére közadakozásból sem remélhették, hogy összejöhet egy ekkora összeg. A gróf belátta, hogy ha a támogatásokra alapoz, a híd sohasem valósul meg, így a nagylelkűség helyett inkább a jól felfogott érdekekre apellált: részvénytársaság alapításában gondolkodott, illetve abban, hogy vámot szed a hídon átkelő emberektől. Utóbbival borsot tört a nemesség orra alá, hiszen egy ilyen szabály rést ütött volna adómentességükön. Széchenyi úgy számolt, hogy a hídvámból évi 200 ezer forint bevétele származna a részvénytársaságnak, amire már lehet alapozni. Érdemes elolvasni a megtérülési számítást:

Ha ez áll, akkor senkitől pénzt se ne kérjünk, se ne kölcsönözzünk, de adjunk magunk ki 100 pengő forintos 20 000 darab magyar nemzeti „Jót”, azaz 2 milliót. Ezen papiros pénzt vegyük nemzeti becsületünk pajzsa alá s azt 5-tel vagy 6-tal kamatolván, fizessünk évenkénti húzáshoz 120-al, vagy 150-el ki, a minek következésében fel fog épülni a híd, annak építése senkinek egy garasába sem fog tel­leni – s csak azok fogják azt lassankint s minden érzékeny nyomás nélkül fizetni, kik használják; egybe lesz kötve két fővárosunk és a haza s bizonyos esztendők le­ forgása alatt ki lesz fizetve a két millió; a hídnak minden időben jó karban tartására pedig megfog lenni alapítva szükséges tőke.

Vagyis ha húszezer, százforintos részvényből összejön a kétmilliós tőke, és a befektetésre az állam garanciát vállal, akkor a részvénytársaság évi 5-6 százalékos hozamot tud fizetni a befektetőknek úgy, hogy még a karbantartásra is marad pénz.

Lánchíd Rt.

Az előkészítés sokáig tartott. Az Országgyűlés két táblája 1835-ben fogadta el, hogy az üzleti modell a hídvámra épüljön, és azt a nemeseknek is fizetniük kelljen, a következő évben pedig megszületett a Lánchíd-törvény, amely a részvénytársaságra bízta a hídépítést. Pénzügyi értelemben báró Sina György bécsi bankár állt a kezdeményezés élére, akinek már volt tapasztalata részvénytársaságok létrehozásában. A bécsi udvarral kötött szerződés értelmében (amit aztán a magyar Országgyűlés törvénybe foglalt) a hídvámot a részvénytársaság 97 évig szedhette.

A költségek azonban – ahogy lenni szokott – egyre emelkedtek: mire megalakult a részvénytársaság, már 5 millió forint volt a becsült összeg, igaz, ebben benne volt a Bécs által előírt egymilliós tartalékalap is. A Lánchíd Rt. végül tízezer darab, ötszáz forint névértékű részvényt bocsátott ki, amelyeket le is jegyeztek, majd 1843-ban bevezettek a bécsi tőzsdére. Pénzügyi befektetésnek a Lánchíd kezdetben nem volt túl sikeres, amiben közrejátszott, hogy időközben kitört az osztrák pénzügyi válság, majd az 1848-as forradalom és szabadságharc, ráadásul mire a hidat 1849. november 20-án, a forradalom leverését követő borús hangulatban átadták, a költségek meghaladták a 6,2 millió forintot. Széchenyi maga állítólag százezer forintot vesztett a hőn áhított hídon, nem szólva arra, hogy átadásakor már a döblingi elmegyógyintézetben volt, az átadott hídon pedig Haynau haladt át elsőként.

Fotó: Fortepan / Adományozó: Kiss László / Dabasy Fromm Géza felvétele

Az új dunai átkelőn a hídvám a gyalogosoknak 1 krajcár, a csomagot cipelő gyalogosoknak 2 krajcár, lovasoknak 4, kis szekérrel 5, nagy szekérrel 10 krajcár volt (1 forint = 60 krajcár). A két város robbanásszerű fejlődésével a Lánchíd Rt. igazi aranybánya lett. 1870-ben az arany tojást tojó tyúk állami tulajdonba került: részvényenként 690 forintért vette át az állam a tulajdonjogot úgy, hogy átvállalta a fennálló hiteleket, illetve a Pest és Buda városainak a járó évi 12-12 ezer forintot. 1871-ben a Lánchíd már 723 ezer forint bevételt nyert a hídvámból.

A hídvám ma talán aprópénznek tűnik, de sokaknak mégis komoly terhet jelentett, ami különösen a városegyesítés után vált kényelmetlenné. 1874 elején több száz pesti polgár memorandumot intézett a főváros vezetéséhez, amelyben azt kérték: töröljék el a gyalogosok számára a hídpénzfizetést, hiszen „ép oly képtelen, mint igaztalan és közkárú”, hogy az egységes város „főutczáján” fizetni kelljen az áthaladásért. Az állam azonban jó okkal kapaszkodott két kézzel a hídvámba:

már 1870-ben is azért vette meg az állam a részvénytársaságot, hogy annak jövedelméből törlesszék a Margit hídra és az egyéb budapesti fejlesztésekre felvett kölcsönöket. 1885-ben törvény is született arról, hogy a budapesti hidak vámbevételéből kell finanszírozni az újabb hidak — a Ferenc József (ma Szabadság) híd és az Erzsébet híd építését.

A hídvámot végül az 1918-as őszirózsás forradalom söpörte el.

A Lánchidat 1914-ben átépítették, a második világháborúban – az összes budapesti hídhoz hasonlóan – felrobbantották a német csapatok. Újjáépítéséről 1947-ben döntöttek, majd megalakult a Lánchíd Bizottság, amely felhívást tett közzé az építkezés anyagi támogatására. Rengeteg felajánlás érkezett, még külföldről is, a munkálatokat szinte azonnal elkezdték, így az átkelőt 1949 november 29-én (a hídavatás századik évfordulóján) átadták a forgalomnak. Ez a ma ismert Lánchíd, amelyet legutóbb a Váralagúttal együtt, 1986 és 1988 között újítottak fel teljeskörűen.

Szinte hihetetlen, de az állagmegóvás, felújítás kérdése 2002 óta napirenden van. A legutóbbi szakvéleményt Tarlós István főpolgármestersége alatt rendelték meg, amely azonban csak a tavaly októberi önkormányzati választás után készült el. Tarlós június elején azt mondta: a feltárt szerkezeti hibák miatt hat hónapon belül meg kell kezdeni a Lánchíd felújítását. Karácsony Gergely korábban arról beszélt: hivatalba lépése után azonnal jelezte a kormánynak, hogy Tarlósék közbeszerzése alapján nem elég az ígért hatmilliárd forint kormányzati támogatás a Lánchíd és az Alagút együttes felújítására, a főváros pedig a saját 17,3 milliárdos részénél többet nem tud költeni. A probléma az, hogy a kormányhatározat csak akkor garantálja a hatmilliárdos támogatást is, ha a hidat és a Váralagutat egyszerre újítanák fel. Az új városvezetés szerint azonban a rendelkezésre álló összeg az állami támogatással együtt is csak a Lánchíd felújítására lenne elég, ráadásul, mint említettük, a főpolgármester immáron tízmilliárdot vár a kormánytól.

Fotó: Mohos Márton /24.hu és Fortepan / Budapesti Főváros Levéltára / Klösz György felvétele

A cikk megírásakor alapvetően támaszkodtunk Horváth Attila Széchenyi István részvénytársaság-alapításai című írására, amely a Jogtörténeti szemle 2003. évi 2. számában jelent meg, illetve felhasználtuk Széchenyi István Naplójának egyes részeit, amelyek előfizetéssel az Arcanum Digitális Tudománytárban érhetők el. 

Kiemelt kép: Marjai János /24.hu és Fortepan

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.