1920. június 4-e péntekre esett. Akkoriban még nem volt divat időjárás-előrejelzést közölni, de az előző napi helyzetről olykor beszámoltak az újságok. A Pesti Napló például megírta, hogy csütörtökön (3-án) a nagy szárazság után végre „beborult az ég, s záporeső öntözte meg Budapest utcáit. A hirtelen támadt záporeső délután négy órakor kezdődött, s mintegy tizenöt percig tartott nagy hevességgel.”
A Magyarország riportere arról számolt be pénteken, mit látott előző nap a piacon. Mint írta, a
főzelékpiacon hatalmas halmokban száradt a zöldborsó, és fonnyadt a saláta; azonban mennél száradtabb és fonnyadtabb az áru, annál drágábban adják. A zöldborsó ma 8-10 koronába, a saláta 2-4 koronába került, de az árusok maguk sem tudják elfogadható okát adni az áremelésnek.
Megörült annak, hogy „az idei káposzta is megjelent a piacon 12-13 koronáért”, annak már kevésbé, hogy szerinte „ez az ár kétszeresére emelkedik, ha számításba vesszük, hogy egy-egy fej káposztának jóformán csak a fele használható”. Az sem derítette fel, hogy „epret alig látni, és gomba szintén nem volt a piacon.”
Ami a politikai híreket illeti, több lap is megírta, hogy nehezen halad a fővárosi önkormányzat és a temetkezési vállalkozók egyezkedése. A Tanácsköztársaság idejéig visszanyúló ügyről a Nemzeti Ujság így számolt be: „A népjóléti minisztérium néhány héttel ezelőtt felszólította a fővárost, hogy a temetkezési vállalkozókkal, akiknek minden készletét a diktatúra köztulajdonba vette, kezdjen egyezségi tárgyalásokat. A tárgyalások azonban eredménytelenek maradtak, amit a főváros most feliratban tudat a népjóléti minisztériummal, azzal a megjegyzéssel, hogy a főváros nincs abban a helyzetben, hogy a temetkezési vállalkozók által kért 22 millió koronát közpénzekből kifizethesse.”
Bár a fenti hír több újságban is megjelent, a klerikális-konzervatív napilap ugyanakkor „komoly tényfeltárást” végzett egy másik ügyben. A névtelen cikkíró írásában azt a kérdést feszegette, vajon hány zsidó gyereket küldött külföldre a Gyermekvédő Liga? Mindezt azért tartotta fontosnak tisztázni, mert sok panaszos levél érkezett a laphoz arról, hogy „az Országos Gyermekvédő Ligában zsidók intézkednek, s a letört magyar középosztály vérszegény, sápadt gyermekei helyett jól táplált zsidó gyermekeket küldenek ki a hollandi tengerpartra, a svájci hegyek közé és a svéd tavak vidékére. Lelkiismeretesen utánajártunk, hogy ez a vád igaz-e. Szavahihető információk és hiteles kimutatások alapján meggyőződtünk a következőkről: Az Országos Gyermekvédő Liga Hollandiába 2, Svájcba 30, Svédországba pedig 6 zsidó gyereket küldött, miután ezeknek az országoknak gyermekvédő komitéja kifejezetten ennyi gyermeket kért az ottani zsidó családoknál való elhelyezésre. A kísérő tanítónők között zsidó nem volt egyetlenegy sem.”
Az újság a feltárt tények ismeretében igyekezett megnyugtatni olvasóit: „Alaptalan a közönség körében elterjedt az a hír is, hogy az Országos Gyermekvédő Liga zsidó vezetés alatt áll. A Liga igazgatója német eredetű evangélikus ember, a tisztviselői között a zsidóság jelentéktelen kisebbség,
a negyventagú igazgatóságban pedig, amely a magyar közélet legkiválóbb egyéniségeit foglalja magában, össze-vissza csak 3 nagy vagyonú zsidó van, akiknek pénzbeli támogatását a Liga nem nélkülözheti.
A közönség megnyugvására lehet az is, hogy a Liga működését állandóan a legszigorúbban ellenőrzi dr. Benárd Ágoston népjóléti miniszter, akinek az asztalán kész statisztika fekszik a külföldre küldött gyermekek vallásáról, koráról és szüleinek foglalkozásáról.”
Minden rendben tehát.
Szintén a Nemzeti Ujság számolt be róla, hogy a kormány elhatározta, „hogy oly helyeken, ahol munkáshiány van, szénakaszáláshoz katonákat bocsájt rendelkezésre. A honvédelmi miniszter rendeletében körvonalazta ilyen munkáskülönítmények igénybevételének módozatait. A kérelmek a legközelebbi katonai parancsnoksághoz intézendők. A lekaszált széna egy részét át kell engedni a katonaság részére.”
Az viszont szinte minden lapban megjelent, hogy a királyi ügyészség elfogatóparancsot adott ki Fonyó Anna tisztviselőnő, Szabó Károly és Leskó József hivatalszolgák ellen, akik a Magyar Bank alkalmazottai voltak. Ők ugyanis
a vörös rémuralom napjaiban vörös tengerészeket vezettek a bankba, és terrorizálták az igazgatókat, hogy a bank vagyonának kommunizálását ne gátolják meg. A három kommunista ellen zsarolás és izgatás bűntette címén folyik az eljárás
– rémisztgette olvasóit a Nemzeti Ujság.
Szintén az összes napilap megírta azt a hírt, hogy egy érdekes „kommunista bűnper” tárgyalása kezdődik meg június 14-én a budapesti büntető törvényszéken. Ahogy a Magyarország cikkében áll: „a vádlottak lesznek Timár Szeréna, Kun Béla titkárnője, Széles Mariska szobaleány és Sörös Ferenc, a Szovjetház gondnoka, akik Kun Bélának autót szereztek, összecsomagolták legfontosabb dolgait és elősegítették, hogy a rémuralom főbűnöse az országból kimenekülhetett. A királyi ügyészség Kun Béla szöktetőit bűnpártolással vádolja.”
Minden újságban megjelent aznap a Magyar Távirati Iroda híre is, miszerint „Jungerth Mihály dr., a magyar kormány rendkívüli meghatalmazottja, továbbá Litvinov, az orosz és az ukrán szovjetkormány meghatalmazottja, május 30-án kedvező eredménnyel fejezték be Koppenhágában a hadifoglyok kicserélésére vonatkozó tárgyalást. A meghatalmazottak a megállapodásokat előterjesztik jóváhagyás végett kormányaiknak.”
Arról is beszámolt az összes napilap, hogy mivel
E miatt az egész heti műsor felborult a színházakban.
Az előző esti előadások közül a Budapesti Hírlap kritikusa a Városi Színház produkcióját tekintette meg, de nem volt elragadtatva. Egy olasz társulat mutatta be a Carment, egy „igen gyenge előadásban. A szürke estnek egyedül Fleta tenorista adott szint és érdekességet. Hangja pompásan hajlik a szerep verista frazeológiájára, játéka is csupa erő és hév. A többi szereplő nevét nem érdemes följegyezni” – méltatlankodott a kritikus.
Ehhez képest a Pesti Hírlap tudósítója egy külön cikket szentelt az olasz társulat egyik tagjának. Igaz, nem az énektudása miatt. Mint írta, a bécsi lapokban megjelent, hogy a Városi Színházban vendégszereplő olasz operatársulat egyik primadonnája, Giuseppina Zinnetti valójában Guglielmo Marconinak, a drót nélküli távíró feltalálójának a leánya. A Pesti Napló munkatársa ezért felkereste Zinnetti kisasszonyt, hogy világhírű apja felől érdeklődjék. A művésznő így nyilatkozott:
Magam is olvastam a bécsi lap hírét, amely azonban egy kis tévedésen alapszik. A Marconi családhoz tartozom ugyan, mert atyámat is Marconinak hívják, de a nagy feltalálóval csak távoli rokonságban vagyok. Az én nagyapám és Marconi apja unokatestvérek voltak.
Miután ezt sikerült tisztázni, a Pesti Hírlap egy színes kis történettel lepte meg olvasóit. E szerint „Marconinak, a dróttalan távíró feltalálójának van ugyan egy kislánya, de az még nem igen énekelhet nyilvánosan, minthogy mindössze nyolc hónapos. A kis Marconi-leányka – mint egy angol lapban olvassuk – nemrégen megbetegedett, s apja, aki Amerikába utazott, megkérte a dadáját, hogy naponta értesítsék dróttalan távírón a kis baba hogylétéről. A dada már első nap leadta a sürgönyt:
The baby is well,
és ezt a sürgönyt természetesen a világ minden Marconi-állomása megkapta. A felvevő-állomások viszont tiszteletből a nagy feltaláló iránt siettek a táviratot Marconinak a hajóra továbbítani, úgy hogy Marconi ötpercenként kapott értesítést a kis babyről, aki – mint már említettük – nem azonos a Carmen csütörtök esti címszereplőjével.”
Arra már Az Ujság hívta fel a figyelmet ezen a napon, hogy „június 12-én érdekes labdarúgó mérkőzés lesz a Szibériában sínylődő magyar írók és színészek hazahozatalának költségei javára a Hungária úti pályán. Az írók és a színészek ugyanis football-csapatot alakítottak, amely jövő szombaton méri össze erejét az említett jótékony célra. A belépőjegyek iránt máris óriási az érdeklődés” – tudta meg a lap.
Persze erre a napra is jutottak kék hírek. Az Ujság hozta le például, hogy „eltűnt Barina Éva tizenkét éves mindenesleány, aki az Üllői út 3. számú házban szolgált, és a múlt hét péntekje óta nem látták.” A Kis Ujság pedig arról számolt be, hogy „Zimmermann Géza Sziget-utca 15. számú házban lévő lakásából ismeretlen tettesek tegnap délelőtt elloptak egy vaskazettát, amelyben 47 000 korona értékű pénz és ékszerek voltak.” Egy másik bűnügyi hír: „Braun Angéla tanárnő Városligeti fasor 7. számú házban lévő lakásába betörtek és onnan 100 000 korona értékű ruhaneműt loptak el.”
Az apróhirdetések sem maradtak ki a június 4-i lapokból. Volt, aki társat keresett: „Intelligens, csinos, idősebb hivatalnoknő, aki a háztartásban is jártas, férjhez merne 40–50 év közötti művelt, finomlelkű, keresettel bíró úriemberhez. Pár ezer korona s gyönyörű kelengye van. Leveleket „Félárva” jeligére a kiadóba kér.” Másvalaki munkát keresett: „Zongoratanárnő vállalna vidékre úricsaládnál a nyári hónapokra zongoranövendékeket levegőváltozás miatt (kettőt-hármat is) szerény lakás és ellátásért. Beszél németül is. Tanítási módszere kitűnő, hosszú gyakorlattal. Szíves megkereséseket kér e lapnak a kiadóhivatalában „Lelkiismeretes 52″ jeligére.” Az egyik lap könyveket is kínált az olvasóknak: „Emberek a holdban, H. G. Wells fantasztikus túlzással megírt regényét 28 korona és 60 fillér postadíj ellenében megküldi a kiadóhivatal.” „Zola Émil: Therese Raquin. Csak érett olvasó kezébe való regény. Megküldi Az Újság kiadóhivatala 28 korona és 1 korona postadíj ellenében.”
Szürreális, hogy a békeszerződés aláírásának napján a Magyarország arról számolt be, hogy az egyik körúti kávéházban „megalakult a ’Kalaptalanok’ asztaltársasága azzal a célzattal, hogy letörik a kalapuzsorát. Céljuk megvalósítására körlevélben híveket toboroztak, hogy addig, amíg az időjárás engedi, nem fognak kalapot viselni. Az amerikai merészségű ötlet lassanként hódítani kezd a pesti utcán: egyre jobban szaporodik azoknak a száma, akik kalap nélkül járnak. Végeredményben azonban aligha remélhető, hogy egy pár – mondjuk egy pár száz vagy akár ezer – kalap nélküli ember meg tudja akadályozni a ruházati cikkek dühös elkeseredett drágulását.
Végezetül álljon itt egy, a 100 évvel ezelőtti nap hangulatához nagyon is illeszkedő hír, amit Az Est hozott le. Azt írják: „megható hangú levél érkezett hozzánk Szalonikiből, egy magyar katona segélykiáltása a távolból. Ki tudja, milyen viszontagságok után, hogyan került a görögök kezére, talán az egyetlen magyar hadifogoly. A levelet a maga egyszerűségében itt közöljük:
Jó egészséget kívánok testvérek. Szíveskedjenek ezt a levelet elfogadni. Segítséget óhajtok, mert hadifogságban vagyok a görögök keze alatt és ezek nem akarnak elereszteni. Ha levelem megkapják, szíveskedjenek azt olyanokhoz juttatni, akik segíteni tudnának rajtam. Meg fogom hálálni. Magyar ember vagyok, a vér nem válik vízzé. Faragó Márton.
És ez mind azon a napon történt, amikor Magyarország aláírta a trianoni békeszerződést.
Kiemelt kép: Fortepan /Kurutz Márton
