Egyre több az egészségügyi rendszert érintő probléma, napi szinten lehet botrányokról, szakemberhiányról, rossz minőségű szolgáltatásról hallani, de a kormány nem szánta el magát reformértékű változtatásokra. A kérdés mégsem látszik „politikai bukásfaktornak”.
Úgy tűnik, ránk omlik a rendszer
A Policy Agenda a statisztikai adatok, napi hírek alapján érthetetlennek tartja,
miért nem dőlt össze már az egészségügyi rendszer, és miért nem söpörte el a kormányt.
Az év első felében még voltak nagyobb demonstrációk az egészségügyi dolgozók részéről, de ezek intenzitása csökkent, az ellátórendszer valahogyan működik, és bár elégedetlenség van vele szemben, nem látszik olyan érdemi társadalmi erő, amely ténylegesen megoldandó problémának tartaná.
Az adatokat vizsgálva az látszik, hogy a V4-ek közül – a reál folyamatokat nézve – Magyarország költ legkevesebbet egészségügyi ellátásra. Noha csökken a finanszírozás és az egészségügyi bérek is alig nőttek (14% 5 év alatt), a rendszer mégis működik valamilyen szinten, amihez nyilvánvalóan kellett a magánkiadások és a hálapénz növekedése is. A „plusz befizetések” tartják életben a rendszert.
Az állami alkalmazottak közül az egészségügyben dolgozók voltak a legbátrabbak. Az utcai demonstrációk után úgy tűnt, kikényszeríthető a változás, a kormány próbál valamit kezdeni az egészségügyi rendszerrel. A kabinet népszerűségének növekedése ugyanakkor elvitte a figyelmet erről a kérdésről.
Év végén, ha nem történik meg az aneszteziológusok csoportos felmondása az egyik budapesti kórházban, teljesen lekerült volna a téma a napirendről. Az egészségügy helyzete eddig is csak a „váratlan” elemek miatt került előtérbe, az érintettek a problémákra eddig is képesek voltak felhívni a figyelmet, de közös megoldási javaslattal már nem képesek előállni.
Mi hiányzik?
Politikai értelemben 2006 óta átgondolva az egészségügy kérdését egyértelműen látszik, hogy
akkor hibázik a legkisebbet egy kormány, ha csak menedzseli az egészségügyi rendszert. Rendszerértékű átalakításokba nem foghat bele, mert a változtatások károsultjai biztosan megbüntetik.
A Policy Agenda szerint a vizitdíjas népszavazásból, a több biztosítós rendszer „rajtvonal előtti elhasalásából” a Fidesz megtanulta, hogy az egészségügy csak rossz üzlet lehet. A tapolcai kórház miatt elbukott parlamenti kétharmad is azt jelezte, hogy nem lehet hozzányúlni az intézményrendszerhez, mivel az sérti az ott dolgozók, és az adott intézményhez közel élők érdekeit is.
A bátorság
Az a kérdés is tabu a magyar választóknak, hogy újabb jogcímen fizessenek az egészségügyi szolgáltatásokért. Pedig most is sokat költenek rá, az adatok azt mutatják, hogy jóval többet áldoznak arányaiban az egészségügyre, mint a többi V4-tagállam polgárai.
Ugyanakkor a választók mintha nem hinnék el, hogy ezeket a magánorvosra szánt pénzeket, hálapénzt, ki lehetne váltani azzal, ha a pénzt mondjuk, vizitdíjként adnák.
Ha a mindenkori kormány az adóforintokból egy újabb szeletet csoportosítana át az egészségügyi kiadásokra, az más területről biztosan hiányozna, és az alapproblémát sem oldaná meg. Az intézményrendszert ettől még nem lehetne átváltoztatni (megszüntetni ott, ahol nem gazdaságos), maximum a bérekre lehetne költeni. Ez kezelhetetlen lenne, minden társadalmi csoport előállna saját követelésével.
Addig nem is lesz lépéskényszerben a kormány, amíg:
• az egészségügyben érintettek érdekei ennyire különbözőek, mint most;
• az egészségügyben dolgozó, és a beteg abban érdekelt, hogy az is jó, ha minden egészségügyi szolgáltatást megkap a lakóhelyéhez közel, még ha rosszabb körülmények között is;
• a csökkenő állami pénzeket a betegek magánfinanszírozásban, hálapénz-rendszerében hajlandóak ellensúlyozni.
A Policy Agenda értékelése szerint elég, ha a kormány néha gesztusokat gyakorol és ügyesen távol tartja magát attól, hogy érdemben be kelljen avatkoznia. Az elemzők úgy vélik, bár voltak rá jelek, hogy lesz ehhez bátorság, végül akar erről az útról letérni a mostani kormány.
