Belföld

Utálod a cigányokat? Menj Gilvánfára, meggyógyulsz!

„A legidősebb diák, egy asszony, elmúlt ötven, és talán jön a férje is, de neki lehet, hogy megvan a nyolc általánosa, nem emlékszik, most nézünk utána a papíroknak.” Hol hangozhat el egy ilyen mondat? Nagytotálos riport Gilvánfáról.

Korábban a témában:

– Mondd azt, hogy és! – erre szólítja fel Nórit a kiskölök.

– És.

 – Hátadban a kés!

– Ez szerinted vicces?

– Hát… Nem.

– Akkor találj ki jobbat.

– Jó.

Harag nincs. Mosoly van. Itt is, ott is. És egy simogatás az arcra, amitől még szélesebb a mosoly.

Baranya megyében vagyunk, az Ormánság Sellyei járásában, Gilvánfán, a falu sok éve le nem maradna a legszegényebb magyar települések listájáról. „Négyszáztizenkét lakos, száz százalék cigány, csupán két magyar családot találni” – ezt a statisztikát kapjuk egy helyitől, s nem kukacoskodunk a matekkal.

A vegyesbolt rég bezárt, sőt a kocsma is. Az ivóból pénz híján kikoptak a kuncsaftok, a közért meg a betörések miatt adta fel. Volt hónap, hogy hússzor pakolták ki a pultokat, hol zárat tört a tettes, hol falat bontott, hogy huszonnégy óra múltán ismét kiüsse a napközben visszamalterozott téglákat. Addig ment ez a spéci tetrisz, míg az ÁFÉSZ megunta, és standolt egy utolsót. Azóta mozgó árus jár, drága, de nincs más, kettőhúsz nála a fehérkenyér, szeletelve kettőharminc, akinek nem tetszik, három kilométer Magyarmecske, oda-vissza hat, lehet sétálni, bringázni.

Sok a lakatlan ház, aki tehette, elmenekült, az maradt, akinek nem volt hová menekülnie. Benézünk az óvodává fazonírozott parasztházba; szűkös, ráadásul a felét lezárták, vizesedik, penészes a fal, csak raktárnak jó, dohban sorakoznak a játékok. „Ami épp kell, kihozzák”, ezt mondja a dadus. A száraz szoba így játszó- és hálóterem egyben. Huszonegynéhány gyerek jár ide, most csak hatan vannak bent. Egyikük a sarokban alszik matracán, illetve később kiderül, igazából ébren van, de nem mer mozdulni, úgy megszeppen az idegenektől, végül csak kikérezkedik pisilni. A többiek rajzolnak a félhomályban, orruk szinte a papíron, az öt izzóból három ég, „ez most ilyen, amúgy jó kis óvoda”. A falkavezér srác instruálja az alkalmi művésztelepet, a lányok fél szemmel lesik, jól teljesítenek-e. Egy szemüveges fiú nagy műgonddal kanyarít Napot a palatető fölé. Házat rajzolnak ugyanis, azt a házat, amiben felnőttként laknak majd: takaros otthonok, az egyikhez medence is terveződik. Nem értik, miért kérdezzük, hol akarnak építkezni. Hát persze, hogy itt, Gilvánfán. Csak a falkavezér bír ennél vérmesebb ambícióval, ő hiszi, a pár kilométerre lévő Kisasszonyfára költözhet egy szép napon.

„Ez életem legjobb munkája. Álmomban nem gondoltam, hogy ilyen csodálatos lesz” – az emlegetett, késsel nem viccelő Kövesdi Nóra áll elő ezzel a mondattal.

Budapesti multis állását cserélte nemrégiben Gilvánfára a lány. Eszénél van?

Huszonhét éves, Dunakeszin nőtt fel, szocmunkáspapírt szerzett az ELTE-n, és rohant is lendületből mind az ötven kilójával fővárosi alkoholistákat, gyógyszerfüggőket gondozni, kijárt lakásokra, három hónapig bírta, lepattant a valóságról. Eztán került egy biztosítási céghez, araszolt fölfelé, évről évre jobban keresett, „de mindennap úgy mentem haza, hogy ennek semmi értelme, hiányzik a lényeg”.

Munka mellett belekezdett a szociológia szakba, időt húzni jó, de a nyáron, hogy leketyegett a hat szemeszter, s meglett a diploma, fel kellett nézni. Egészen egy állásportálig nézett fel. Rögtön szembejött vele a kiírás, miszerint „egyesület mélyszegénységben élő településre keres szociális munkást” – nyomban elküldte az életrajzát. Pár nappal később letudta az állásinterjút, megfelelt, nem sok diplomás tolong havi nettó százezerért, két hét múlva kezdett.

Ez volt három hónapja.

Ráosztottak néhány családot, „fejlesztési tervet” készített mindegyikhez, látogatja őket, próbálja szervezni az életüket. A minap a kollégáival korcsolyázni vitt Pécsre harminc gilvánfai fiatalt, extra program ez, a buszt az egyesület adta, a jegyet pályázati pénzből fizették. Az élmény után beszámolót írtak a gyerekek, azokban lelni ilyen mondatokat: „Amikor megfogtad a kezem, akkor nagyon jó volt, és mentünk 1 kört.”

Multitól ilyet tényleg nem kap az ember.

Nóri munkáltatója a Számá Dá Noj, magyarul Vigyázz Reánk Egyesület, ami Nyitott Házat üzemeltet a helyi Tanodában, karöltve a Szent Márton Caritas Alapítvánnyal. Bonyolult? Sebaj. A forma amúgy is mellékes, a lényeg az esélytelenek segítése.

Azt azért szögezzük le, legyen bármi is a szervezeti forma, megszállottak nélkül nem működik az ilyen. A Tanodában két szent őrülttel is találkozunk a gilvánfaiakért tevékenykedők közül. Békési Andrea eredetileg tanító, most a Számá Dá Noj elnöke, Heindl Péter pedig történelemtanár, annak idején részt vett a pécsi Gandhi Gimnázium alapításában, nem mellesleg jogász, kisebbségi jogvédő, érdemes ráguglizni, jobb kedve lesz az embernek.

„Átjárást teremteni a két világ, a nyomor és a normális élet között, ez a cél” – mondja Andrea. Hetedik éve élnek Tanodák itt és a környező falvakban, idén májusra ért oda a munka, hogy Gilvánfa érettségizett lakóval büszkélkedhet, egyszerre kettővel is. Munkahely persze nincs a környéken, pláne nem barna bőrrel, gilvánfai állandó lakhellyel.

„Ostobaság, hogy nem akarnak dolgozni – mondja Péter. – Régen napi három-négy busz hordta be a melósokat, most is mennének, de nincs hová. Ki ne szeretne huszonnyolcezer segély helyett ötször annyiból élni? Persze ennyi év után magát a munkát is meg kell tanulni. Például azt, hogy nem pofozzuk fel a főnököt, ha nem pont úgy szól, ahogy szerintünk illene. Itt megtanulnak önéletrajzot írni, és azt is, úgy kell telefonálni, hogy először köszönünk, bemutatkozunk, aztán állunk elő azzal, mit akarunk, és állásinterjún nem azzal kezdjük, hogy az előző helyemről kirúgtak, mert sokszor elkéstem.”

Követendő példa már akad, a környék „munkaügyi sztárja” Orsós György CNC-esztergályos, aki Hollandiában lelt álomállásra.

Igazából csoda, hogy Gilvánfa egyáltalán létezik. Pedig jól indult a történet, hiszen az Ormánság polgárosodott, református vidék volt emberemlékezet óta, de a huszadik század szétverte, amit csak lehetett. A második világháború előtt cigányviskók épültek a falu határában, zömmel az erdőben, aztán az ötvenes évek elüldözte a kulákokat, az iparosítás elszívta a mestereket, az úgynevezett településfejlesztési koncepció eldózeroltatta a putrikat, és a romákat bekötöztették az üresen maradt, értéküket vesztett házakba. Nem volt végzetes a baj, hisz mindenki dolgozott, egészen a rendszerváltásig, ám akkor egy csapásra megszűntek a környékbeli gyárak, lerohadtak a téeszek, és a privatizációs harácsban magasról tett mindenki az addig segédmunkából élő cigányokra. Pár évvel később már Ormánság-szerte úgy beszéltek Gilvánfáról, hogy ez a falu betörésből tartja fenn magát.

Volt itt iskola is. Ma ablakát veszített házhulla, cserje nő az előszobában, üvegcserép ropog a bakancs alatt az egyetlen tanteremben. Itt meséli Nóri, hogy felnőttek általános iskoláját indítottak a minap, persze nem ebben az épületben, hanem a Tanodán lesznek az órák. Osztálylétszám huszonkettő, szinte mind közmunkás. „A legidősebb diák, egy asszony, elmúlt ötven, és talán jön a férje is, de neki lehet, hogy megvan a nyolc általánosa, nem emlékszik, most nézünk utána a papíroknak.”

Tanítás péntekenként délután egytől este hétig, kemény, év végén bizonyítvány, ballagás. „Zömmel nők, annak idején szinte gyerekként estek teherbe, ezért maradtak ki. Most meg már decemberben azon izgulnak, mit vesznek föl májusban a búcsúztatón.”

A motiváció biztosított: az önkormányzat a tanuláshoz köti a szocsegélyt. „És kaptak füzeteket, tollat ingyen, sőt mivel nappali a képzés, jár diákigazolvány, mutatják is büszkén a távolsági buszon. Arra is felcsillant a szemük, amikor elmondtam, ha szorgalmasak, a mozgóárusnál előre tudják majd, mennyit kell fizetniük, és eztán nem minket kell megkérni, hogy elmagyarázzuk, mi áll a hivatalos leveleikben. Közösen írjuk a leckét. A múltkor egyikük a zárójelre, másikuk meg a negatív számokra csodálkozott rá, de abban egyetértettek, hogy addig föl ne álljunk, míg el nem magyarázom nekik, mert nem akarnak égni a tanár előtt. Megbeszéltük, ha mindenkinek sikerül a vizsgája, elmegyünk közösen a magyarhertelendi fürdőbe.”

Másutt szidják a közmunkát, de Gilvánfán bejött az idea. A „vályogvető mintaprogramban” tavaly nyolc egyenházikó épült a faluvégen, aztán még négy, s lassan elkészül további kettő. Nem paloták, tán negyven négyzetméteresek, de a beköltözőknek, ahhoz képest, ahonnét érkeznek, Kánaán. Alapjuk beton, faluk vályog, helyben készül, tetejük cserép, bent ajándék sparhert fűt s főz, a bútort a Caritas adta. Az építők közmunkások, maguk a beköltözők vagy legalábbis családtagok, hisz itt szegről-végről mindenki mindenkivel rokon. Pályázni kellett a tutira, a nyertesek alig huszonéves szülők egy-két kisgyerekkel.

„Amúgy nehéz itt megmondani, ki hány éves – így Nóri -, gyakran egy harmincas is úgy néz ki, mintha elmúlt volna hatvan. Szinte gyerekként lesznek szülők, penészes, rosszul fűtött házakban élnek, az ételük rossz minőségű, a legócskábbat isszák, orvos ritkán látja őket, nincs is a faluban. A legnyomorultabbak be sem engednek magukhoz, a múltkor úgy jutottam be egy ilyen családhoz, hogy épp fertőtlenítette őket tetű ellen az ÁNTSZ, védőruhában, maszkban, mint valami katasztrófafilmben: bútor semmi, orrfacsaró bűz, a lábosban valami fura főtt. Hónap közepére mindenütt elfogy a pénz, éheznek elsejéig. A múltkor kaptunk hatvan kiló adománykenyeret. Az egyik helyen beadom, és az ajtórésen keresztül hallom, hogy szól az apa, vágj nekem is gyorsan egy szeletet. A másik háznál bekopogok, kijön a családfő, meghallgat, aztán csak néz, közelebb lép, az orrunk szinte összeér, na, mondom magamban, biztos megsértettem, csak az a kérdés, jobbról vagy balról jön a pofon. Erre egyszer csak megszólal fátyolos hangon: köszönöm, hogy ránk is gondoltatok.”

Durva híre van Gilvánfának. „A múltkor nyelvtanárt kerestünk, és a nyelviskola vezetője azt mondta, ide ő csak férfit hajlandó küldeni. Hiába győzködtük, hogy dolgozunk itt négyen is nők, és soha a hajunk szála nem görbült, hajthatatlan maradt.”

Gyakori itt a verekedés, a falopás még gyakoribb. A közmunkabérből és a segélyből jó, ha ételre és a kártyás villanyórára futja, fára alig. Az alapítvány ugyan idén is pályázott a minisztériumhoz tüzelőanyagra, de eredmény még nincs, hideg viszont van. Ezért aztán meló után nekiindulnak a férfiak az erdőnek, a rendőrök pedig nekiindulnak az erdőre igyekvő férfiaknak. Amikor a helyiek győznek, ingyen van melegben a család másnap délutánig, ha a rendőrök, harmincezer forint a helyszíni bírság, amit inkább leül a tettes, semmint fizessen.

Van ötletük, hogyan kerül Boldizsár Ivántól A szárnyas ló (480 oldal, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1975) vászonkötésben, csurig ázva egy gilvánfai árokpartra? Nekünk nem volt. Nórinak viszont igen. „Fűtenek mindennel, eltüzelik a szemetet, olykor az adományba kapott ruha kerül a kályhába, máskor meg az innen-onnan érkező ajándék könyv.”

A szárnyas ló (csonkolva a huszonharmadiktól a hetvennyolcadik oldalig) eljött velünk, kiszárítottuk. A százkilencvennegyediken nyílik ki. „Valami hiányérzetem van. Mi lehet? Persze! Még nem láttam az Eiffel-tornyot.” Próbálná meg, mester, Gilvánfáról.

„Az emberektől nem félek, a kutyáktól annál inkább, sötétedés után nem is merészkedem ki. A környező településekről ide hordják a határba a megunt jószágokat, mondván, Gilvánfán van belőlük elég, még egy igazán elfér. Délután, ha indulok családot látogatni, öt gyerek lép mellém, kérdik, merre tartok, elkísérnek, mesélnek, mögöttünk hat-nyolc kutya, úgy vonulunk. Tudják a srácok, nem szeretem, ha káromkodnak, ha szemetelnek, ha köpködnek. Párszor mondtam, hogy „jé, mi esett ki a szádból”, meg „hohó, mi pottyant ki a zsebedből”, de ma már elég odanéznem, s felkapják a szemetet.”

Hát, tényleg rajongják a gyerekek, ülünk a Nyitott Házban, percig sem hagyják nyugtát, egyik arról mesél, mi volt otthon, a másik matekórai sikerrel dicsekszik, míg a harmadik azon pipiskedik, mielőbb jusson neki is a megosztott figyelemből.

Jövő novemberig tart a gilvánfai alapítványos projekt, s vele Nóri megbízása. Ha jó „mutatókat” produkálnak, ha javul a továbbtanulási arány, ha sikerül néhány felnőttet állandó munkához juttatni, eséllyel pályázhatnak a folytatásra. „Ez a kétéves program önmagában szinte semmire sem elég, tűzoltás, valódi eredményhez egy évtized kéne. Addigra felnő egy generáció, melyben az lehet a normális, hogy el kell végezni az iskolát, aztán pedig munkát kell találni. Kis lehetőség kéne ezeknek az embereknek, hogy megmutathassák, mit tudnak. Egész mást élek meg a romákkal, mint amit úgy általában gondolnak róluk az emberek. Távolról csak azt látni, hogy hangosak, piszkosak, azt nem, mennyi mosoly, mennyi szeretet lakik bennük.”

Ajánlott videó mutasd mind

Orbán Viktor: Hétfőtől új világ kezdődik

A kormány lezártnak tekinti a „beszoktatást” a maszkviseléssel kapcsolatban, hétfőtől büntetni kell. A miniszterelnök szerint januárban a krónikus betegeknek és a legveszélyeztetettebb időseknek beadhatják a koronavírus-vakcinát.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.