A Fidesz-alapító publicista írása elején jelzi, hogy Magyarország a hazája, a neofasisztának nevezett kormányfő a barátja, még ha nem is a szó klasszikus értelmében. Évente csak háromszor beszélnek, de Orbán Viktor azon kevés emberek egyike, akivel elmenne a háborúba. John McCain szavaira egy mentség van: fogalma sincs arról, mit beszél – írja Bayer – nagy írók, gondolkodók idézeteivel – bőven kisegített írásában, amely következtetéseiben odáig jut, hogy “egy Thomas Mann szintű elme paranoiájában önmagában is felfedezi a fasizmus (sőt, a nemzetiszocializmus!) magvait. Ez a veszély az ön esetében természetesen nem fenyeget. Ön ugyanis képtelen bármit is felfedezni. Ön az igazi becsületes (ebben semmi cinizmus nincs!), együgyű, háborús plakátokra való, kőbunkó amerikai prototípusa. Aki megtanulta egyszer a fasiszta kifejezést, és azóta bárkire ráhúzza, aki éppen nem tetszik valamiért.
Akinek már ennyi is sok, annek jelezzük, hogy a magyar sajtópiacot – finoman szólva – alaposan ismerő Bayer írása végén azt írja, hogy a “ki takarodjon hamarabb az anyja keservébe verseny tegnapi és mai fordulóját összetettben az ön szavait hozsannázva üdvözlő magyarországi hazaáruló sajtómunkások nyerték”. De egyéniben – szerinte – a szenátoré az aranyérem.
Előbb azonban Orbán barátja még hosszan leckéztet, idéz, visszaidéz, egykori szakmájához visszatérve oktat, miközben leidiótázza a szenátort, akitől el sem várja, hogy “bármit is megértsen mindebből. Nem kell értse, hogy a Dreyfus-ügy nélkül nincs Action Francaise, Action Francaise nélkül nincs olasz fasizmus. Azt sem kell megértenie, hogy az ön hazájának nyomorult gazemberei által okozott legutóbbi világgazdasági válság ismételten újféle megoldásokat követel. Olyasmiket, mint a New Deal volt annak idején. Csak ameddig a Fed szabadon nyomhatja a pénzt rogyásig, és ameddig bármekkora lehet az amerikai államadósság, addig ez itt nekünk, a gyarmatokon tiltva van. És ha valaki mégis tenni akar valamit, azt lefasisztázzák”.
