A decemberben kezdődő kilakoltatási moratórium előtt egy héttel raktak utcára egy egyedülálló anyát három gyerekkel, akik közül kettő folyamatos kezelésre szorul. A kőbányai önkormányzat tervéről tudtak a civilek: vagy tizenöt aktivista (hajléktalanok, szimpatizánsok, a család barátai) vonult a helyszínre, köztük sok, például a közeli Noszlopy utcai kilakoltatásról ismerős arc.
Ami szeptember elején sikerült, az november végén nem: hiába a jogász, az élőlánc és a féltucat operatőr és fotós, az önkormányzat hajthatatlan maradt. Azaz nem maradt hajthatatlan, hiszen eleve tárgyalni sem akart. Egyszerűen kijött a végrehajtó, elképesztően sok rendőr, szétrobbantották az élőláncot és visszavették a lakást.
Melinda régóta él a Maglódi utcai kis lakásban a három gyerekkel. Közülük kettő egy korábbi trauma miatt pszichiátriai kezelésre szorul, Melinda tehát nem tud dolgozni sem. Ezzel együtt is fizetett mindent, ahogy tudott, míg 2007-ben egy negyvenezer forintos (!) tartozás miatt szerződést nem bontott vele az önkormányzat. Hiába kérte, nem tudta rendezni, így bérleti helyett lakáshasználati díjat kellett fizetni, ami jóval több, ráadásul „nem kívánatos” adósként le sem álltak vele, hogy ütemezzék az adósságot.
A számlák pedig halmozódni kezdtek, igaz, rettenetes összegről a mai napig nincs szó: százezer forintos elmaradása van a lakás, négyszázezer a rezsi miatt. A szegények lakta, romos házakat mostanában szorgalmasan lebontó kőbányai önkormányzat nem akarta tavaszig húzni: kifejezetten úgy kérte az időpontot a végrehajtótól, hogy még a moratórium előtt elrendezhessék ezt a kellemetlen ügyet.
Melindát az aktivistákon kívül jogász segítette, meg egy másik Melinda, a Noszlopy utcai családanya, aki akkor megúszta. „Most szólaljál meg, állj ki magadért”, mondogatta sorstársának. Nem szólalt meg. Melinda volt a legcsendesebb a társaságból, szó nélkül tűrte az egészet, csak akkor emelte fel a hangját, amikor a rendőröket és a végrehajtót kiabálva szidó anyját csendesítette le.
Tízkor pakolnak – erről szólt az értesítés, de tizenegykor még csak tébláboltak a bíróság és a végrehajtó emberei, várták az utcán szépen lassan gyülekező rendőröket. A bírósági megbízott nem volt hajlandó kommunikálni senkivel, az újságírók hiába kérdezték a nevét és hivatala elérhetőségét, be kellett érniük azzal, hogy „hivatalos személy vagyok és nem kívánok önökkel kommunikálni, jó?”, hiába hívták fel a figyelmét, hogy a mondat első és második fele üti egymást.
Az aktivisták egyre csalódottabbak lettek, „ha ma nem visznek el a rendőrök, nagyon mérges leszek”. Lassan mindenki elkönyvelte, hogy a szokásos időhúzás folyik, a hatóságok egyszerűen megvárják, amíg a médiának jobb dolga akad és akkor lépnek, ám dél körül végül bevonult a rendőrsereg.
Tényleg rengetegen voltak, „ennyien többszörös gyilkossághoz sem jönnek ki”, mondta valaki találóan; gyors fejszámolással megállapítottuk, hogy egy aktivistára 1,3 rendőr jut.
A karhatalom egyébként profi volt, egyrészt a kamerák, ugye, másrészt ez már nem a nyolcvanas évek, szóval udvariasan megkértek mindenkit, hogy álljon fel, engedje el a másik kezét és menjen el a saját lábain, vagy az övéken fog. A láthatóan feszült, de elszánt aktivisták egy-két kivétellel ragaszkodtak az utóbbihoz, miközben próbára tették a közegek szövegértési és helyzetértékelési képességét. „Együttműködik a hatóságokkal?” „Én csak ülök itt.” „…akkor most együttműködik?” „Én nem értek egyet ezzel az egésszel.”
Végül mindenkit elcipeltek és előállítottak. Úgy tudjuk, nem vittek be senkit. A tüntetés hőse pedig egyértelműen az utolsóként az ajtó előtt maradt aktivistalány.
Ezután már csak a pakolás és a zárás maradt, a család dolgai már kukászacskókban voltak, szóval ezzel sem kellett vesződni; a jogász bemehetett, meg pár férfi, akikből a rendőrök kinézték, hogy képesek cipekedni, nők kizárva.
A háttérben káromkodás és ideges poénkodás a végrehajtó anyja és a karhatalom szexuális teljesítőképessége kárára. Melinda végig egy szót sem szólt.
