Az én meséim többnyire a felnőtteknek szólnak, de kell lennie olyannak is, ami mindenkinek, mert az a tökéletes mese – mondta előadása előtt Berecz András. Az Angyalfütty című előadása már jól ismert a magyar lakta vidékeken, de mégis más az élő, eleven mesemondót hallgatni, csodálni ízes beszédit, beszédes mimikáit fürkészni, és elfelejteni mindent, ami a mesén kívül létezik. Talán ezért telt meg a színházterem a generációk teljes palettájával.
Mikor hallotta először az angyalfüttyöt?
Édesanyám angyal volt, és fütyölni is tudott. Olyan mókás kedve volt, hogy ha egy nap, legalább este minket nem lökött le a székről a szavaival, akkor emésztette magát, hogy mit csinált rosszul, miért nem nevetünk rajta. A komikus hajlam olyan benne, mint másnál az evés vagy ivás. Ő volt az első példám, és mércém a mai napig.
Lehet, hogy önt hallva felbátorodunk, aztán egyszer csak egymáshoz szólunk, akár az utcán.
Azt én nem tudom, de ha egy jó muzsikust hallok egy idő után úgy hiszem, én is meg tudnám csinálni, ha jól beszélő embert hallok, úgy érzem, mintha én mondtam volna. Hogy énnekem ebből mi a részem, nem tudom, a hallgatóságot kellene megkérdezni. Amikor a színpadra megyek, megfeledkezem magamról, nincsenek számításaim és megfontolásaim. Én ott érzem otthon magam, ott nyújtózkodok egy jó nagyot.
Berecz András a beszélgetés után felment a színpadra, és nyújtózkodott egy akkorát, hogy kicsiknek, nagyoknak, ifjaknak, véneknek belé csillogott a szeme. A finoman emészthető gyergyói történetben ott fütyölt az angyal.
![](data:image/svg+xml;charset=utf-8,<svg height="480" width="640" xmlns="http://www.w3.org/2000/svg" version="1.1"/>)