A héten jelentették be, hogy kutathatóvá tette az 1969-ben alakult, a Kádár-rendszerben pártállami irányítás alatt működött, majd 1991-ben jogutód nélkül megszűnt Tömegkommunikációs Kutatóközpont (TK) iratanyagát a Nyílt Társadalom Archívum (OSA). A TK egykori munkatársa, Vásárhelyi Mária – akinek döntő szerepe volt, hogy az OSA-hoz kerülhetett az anyag – felbecsülhetetlen történeti értéknek nevezte az egykori kutatási adatokat, mert szerinte a mai társadalmi reflexiókat is jobban meg lehet érteni a hetvenes-nyolcvanas évek kutatási eredményeiből kiindulva. A TK szerepéről, az adatok hitelességéről kérdeztük a szociológust.
Mennyire megbízhatóak a Kádár-korban készült közvélemény-kutatások? Mennyire kozmetikázta a pártállam az eredményeket?
Voltak tabutémák, amikről egyáltalán nem készültek közvélemény-kutatások. Ilyen volt például az antiszemitizmus, amiről 1989 előtt egyáltalán nem készült kutatás. De ilyen tabu volt az ország politikai és katonai szövetségeinek kérdése, a proletárdiktatúra, az egypártrendszer megítélése. Minél inkább autoriter egy társadalom, annál több a tabutéma. Mi kutatók is tisztában voltunk, melyek azok a kérdések, amelyekről az emberek őszintén elmondják a véleményüket – ilyen volt, mondjuk, a személyes gazdasági helyzetükre irányuló kérdés -, és melyek azok, amikről, bár végezhetünk kutatásokat, de erősen kétséges, hogy valós eredményeket kapunk. 1956-ról például volt néhány kutatás, de nyilvánvaló, hogy nem az őszinte véleményüket mondták el ezekben az emberek, hanem azt, amiről azt gondolták, nyilvánosan vállalható.
1956 is tabu volt a rendszerváltásig. Ennek ellenére készült közvélemény-kutatás e kérdésben?
Igen, ha nem is önálló kutatás, de más vizsgálatokba – például a történelemi tudattal összefüggő kutatásba – „be-becsúszott” ötvenhatról egy-két kérdés. Világos volt számunkra, hogy ezekből nem sokat lehetett megtudni az emberek valódi véleményéről. A TK által vizsgált témák 80-85 százaléka olyan volt, amiről azt gondoltuk, az emberek nem érzik úgy, hogy rejtőzködniük kellene. Azaz nem mondható el az, amit a TK szerepéről szóló konferencia címe sugall, hogy az emberek – ilyen értelemben – hazudtak volna a Kádár-korban. A vizsgálatok jórészt hiteles képet adtak a társadalom attitűdjeiről, gondolatairól.
A vizsgálatok eredményei megjelentek a televízióban, a napilapokban?
Nem. Ezeknek a kutatásoknak egy belső nyilvánossága volt csupán. A TK-nak voltak mindenféle kiadványai, ezekben jelentek meg az eredmények. Könyvárusi, újságárusi forgalomba nem kerültek soha. Egy szűk szakmai nyilvánosság számára voltak hozzáférhetők a jelentések. De voltak olyanok is – különösen a hetvenes években – amiket még ennél is szűkebb csoport, 10-12 ember kapott csak meg.
Gondolom, az MSZMP legfelsőbb körei.
Igen, a párt legfelső vezetése, illetve a rádió és televízió irányítói.
Emlékszik valamilyen botrányt okozó jelentésre?
Mi kutatók egyfajta búrában dolgoztunk. Biztos volt sok botrányos ügy, de ezeket a vezetőink nem közvetítették nekünk, hozzánk nem jutott le ezekből semmi. Nekünk megadták a témákat, mi onnantól fogva szabad kezet kaptunk módszertanilag is és tartalmilag is. Hogy aztán az elvtársak mit olvastak, mit értettek meg az anyagainkból, azt nem tudom.
A TK-ról szóló konferencián bemutatott, korabeli közvéleménykutatásokból az derült ki, hogy a Kádár-kori társadalom attitűdjei több témában is nagyon hasonlóak a mai társadalom attitűdjeihez. Nem változott semmi a rendszerváltással?
A rendszerváltással meg lehetett változtatni a gazdasági és a politikai berendezkedést, de az emberek fejét nem lehetett kicserélni. A magatartásminták, értékrendek nagyon mélyen beívódtak az emberekbe, ezek nem tudtak megváltozni, vagy ellentétes irányba fordulni. Ez egyébként a mai társadalmi viszonyainkra is kivetülő probléma. A „legvidámabb barakkban” az emberek nem érezték olyan rosszul magukat, legalábbis a 80-as évek közepéig. Az emberek sokasága a rendszerváltást úgy élte meg, hogy nagyon sokat vesztett, elvesztette a biztonságát, perspektíváit, miközben nagyon keveset nyert. Ennek ellenkezőjéről nem fogja őket senki meggyőzni. Egyébként a felmérések azt mutatják, hogy 1985-től folyamatosan gyorsuló ütemben romlott az ország gazdasági helyzetének társadalmi megítélése. Ebben nyilván közrejátszott az is, hogy akkor az információ már szabadabban áramolhatott az országba és a magyar állampolgárok is szabadabban mondhattak véleményt. Tény, hogy 1988-ra a politikai változást követelők aránya már majdnem elérte a 70 százalékot.
A cigányellenességről eddig azt hallottuk, hogy kevésbé jelent meg a mindennapokban, hiszen akkor mindenkinek volt munkája, kisebb volt az egyenlőtlenség, a cigány emberekkel együtt jártak a gyárba a többségi társdalom tagjai. Az adataik viszont azt mutatták be, hogy igenis létezett, és nem sokkal volt kisebb a romák általi ellenszenv, mint ma. Mi ennek az oka?
A mai cigánygyűlölet gyökerei ott vannak a Kádár-rendszerben, ez nem a rendszerváltás terméke. Akkor is, ha látszólag nem voltak ilyen súlyos konfliktusok. A rendszerváltás környékén megszűnő másfél millió munkahely a legsúlyosabban a képzetlen romákat érintette, s ez kiélezte, felszínre hozta a problémákat, a cigánygyűlöletet is. A roma emberekkel kapcsolatos előítéletek már egy 1989-es kutatásban is nagyjából ugyanolyan mértékben léteztek, mint manapság.
Az is kiderült, hogy nagyjából hasonlóan ítélték meg a magyar történelmi személyiségeket – köztük Kádár Jánost, Horthy Miklóst, Rákosi Mátyást – a hetvenes-nyolcvanas években, mint ma, amikor azért sokkal több információ áll rendelkezésre arról, miket tettek az említett országvezetők.
Talán most érzékelni egy generációváltást ez ügyben, a rendszerváltás után születettek véleménye mintha megváltozna Kádárról. De alapvetően a fiatalok a szüleik elbeszélése alapján alakítják ki véleményüket az elmúlt rendszerről. Ezekben a pozitívumokat egyre jobban felnagyítják szülők, a negatívumok pedig egyre inkább elhomályosodnak. „Akkor bezzeg volt munkám”, ”akkor bezzeg jutottunk ötről a hatra” – hallják. A történelem nem fontos a közbeszédben. Az oktatással is komoly probléma van e tekintetben. Több hiteles információval kellene ellátni a fiatalokat, hogy megértsék, milyen is volt a Kádár-rendszer.
A Horthy-korról alkotott képet viszont most felülről, állami szintről próbálják átalakítani. Sikerülhet ez?
Én úgy látom, és a kutatások azt mutatják, hogy nincs olyan átütő hatása a Horthy-kultusz mesterséges újraélesztésének, mint gondolják. Egyrészt még sokan élnek a Horthy-rendszer tanúi közül, és ők még emlékeznek arra, hogy az emberek többsége óriási nyomorúságban élt akkoriban. Ezt sokan hallják még akár első kézből, vagy a szüleiktől, akik a saját szüleiktől hallották. Ez a hatás mindig fontosabb, mint az ideológiai agymosás. Az a véleményem, hogy bár nagyon erősen folyik a Horthy-kultusz újraélesztése, de igazából nagyon nehéz konkrét pozitívumot felhozni erről a korról, míg az ország sorsára gyakorolt negatívumokról bizony sokat hallani. Reménytelen vállalkozásnak tartom, hogy Horthyból pozitív személyiséget lehessen kreálni. A Kossuth teret is visszaalakíthatják a 1944 előtti állapotára, de ettől nem fognak az emberek gyökeresen mást gondolni a világháború előtti időkről.
Az embereket mennyire érdekli egyáltalán a demokrácia, az alkotmány, vagy a történelem? Nem csak az árak, a rezsicsökkentés érdekli őket?
A megélhetés, boldogulás, biztonság érdekli az embereket, ez természetes. Különösen mert nagyon nyomorúságos helyzetben vannak nagyon sokan. Négymillióan élnek a létminimum alatt! Ezeket a rétegeket az ideológiai agymosás nem éri el. A mindennapi gondok felemésztik az energiájukat.
