A budapesti Katona József Színház pénteken mutatja be a Rükverc című darabot, amely Kerékgyártó István regénye alapján készült. Egy férfi életét ismerhetjük meg az időben visszafelé haladva, a hajléktalan évektől „a felnőttkori csalódásokon, ifjúkori szerelmeken, gyerekkori tapasztalatokon át a szépreményű csecsemőkorig”. A darab rendezőjével, a színház igazgatójával, Máté Gáborral beszélgettünk.
Hogyan talált rá a regényre?
Kerékgyártó István még az előtt elküldte nekem a szöveget, hogy olvassam el, mielőtt a regény megjelent. Nem vele készíttettem az adaptációt, hanem Radnai Annamária dramaturggal, így lett belőle színdarab tavaly nyáron. Azért akartam bemutatni, mert ez egy nagyon fontos szöveg a mai Magyarországon.
Rögtön arra gondolt, hogy a főszereplő, Bán János fiatalkori énjét a saját fia játssza?
Igen, meg akartam ragadni ezt a furcsa színházi pillanatot. Van egy fiatalember, Bán Bálint, aki a Színművészeti Egyetem negyedéves hallgatójaként szakmai gyakorlatát a Katona József Színháznál tölti, édesapja, Bán János pedig tagja volt már az alapító társulatnak. A szerepet ketten játsszák, sőt apaként és fiúként együtt is színpadon vannak. Ha nincs ez a lehetőség, lehet, hogy nem jut eszembe, hogy ebből legyen előadás. Egy színházban az is fontos, hogy legyen egy témához megfelelő színész. Sok olyan darab van, amely fontos, mégsem játsszuk el.
Jelenet a Rükvercből – Fotó: MTI / Földi Imre
Egy hajléktalanná váló ember életét látjuk, fordított időrendben, vagyis a halálától csecsemőkoráig. Mennyiben változtattak a regényen?
A regény néhány epizódját kihagytuk, de Kerékgyártó szövegét és annak formáját is meghagytuk, és megőriztük a szellemiségét. Úgy látom, sokkal fájdalmasabb visszafelé menni egy történetben. Szimbolikusnak tartom az egészet, ez nagyjából az az időszak, amelyet én is átéltem. Régen ráfogtuk a szocializmusra, hogy a rendszer akadályoz minket, és emiatt nem sikerülnek a dolgaink. A rendszerváltás megfosztott minket ettől az illúziótól. Most több választási lehetőségünk van, és így nagyobb a felelősségünk is.
Miért tartotta fontosnak a hajléktalanságot, mint témát?
Ami most Budapest belvárosában van, az a húsz évvel ezelőtti Bukarestre emlékeztet engem. Nem hittem volna, hogy ez lesz 2013 telén. Ez mindent elmond szerintem. Számomra a Rükverc egy lecsúszástörténet, nem csupán egy hajléktalan ember története. Az ország is errefelé megy. Azt érzem, hogy az egész ország csúszik lefelé. Anyagi és morális értelemben is. Ami a hajléktalanságot illeti, nem az a munkám, hogy választ keressek, ez a politikusok dolga. Már régen, a rendszerváltozáskor egy erős szociális hálón kellett volna dolgozni.
Optimista?
Nem, nagyon pesszimista vagyok a színházi szakmát és az egész ország ügyeit illetően is. Ami az utóbbi években történhetett, az a legrosszabb. Előtte is sok rossz volt. Nem arra gondolok, hogy bezzeg tíz éve milyen remek volt. Az egész mostani helyzetnek a csapdája már ott „csírázott”. Mindenki felelős azért, hogy idáig jutottunk. Most már késő, de el lehet ezen gondolkodni.
A decemberi nyílt próbán azt mondta, hogy szakadék felé tartunk.
Igen. Gazdaságilag ez nyilvánvaló, ezt érzékeljük. Mindenfélét lehet mondani, hazudozni lehet, de a pénztárcánkon érezzük. A világ állapota is hozzájárul ehhez, de azon belül a legrosszabbat sikerült kifogni. Morálisan pedig totálisan lezüllött, tönkrement az ország.
Milyen jeleit látja ennek?
Önmagában az állampolgári fegyelem, az állampolgári jogok gyakorlása, a szociális érzéketlenség, a tolerancia teljes hiánya, az elszabadult indulatok „jogszerűsége”, a parlamenti példamutatás hiánya, a szélsőséges vélemények nem azonnali csitítása, ami az indulatokat felszabadítja és nem morális kontroll alatt tartja. A felsőoktatás botrányos volta, az iskolarendszer teljes csődje. Mindez ez egy folyamat, nem csak a mostani kormány felelőssége. Mindenki pont annyit tett bele, amennyit a lehetősége megengedett.
Nem hittem volna, hogy ez lesz
Mit szól L.Simon László kulturális államtitkár javaslatához, hogy ne pályáztatással kerüljenek vezetők a kiemelt kulturális intézmények élére?
Az a nehézség ebben, hogy a demokráciánál jobbat még nem tudtak kitalálni. Ha a pályáztatás kötelezné a politikusokat arra, hogy a szakmai bizottságok véleményét figyelembe vegyék, akkor a pályáztatás lenne a legjobb megoldás. A demokráciában eltöltött összes év gyakorlata azt súgja nekem, hogy a pályáztatás nélküli kinevezés még lehetetlenebbé tenné a helyzetet. Elvben egy kontrollált hatalmi berendezkedésű rendszerben meg lehetne tenni, hogy állami intézmények élére kinevezzenek valakit, a legjobbat, hogy úgy mondjam. De honnan tudnák ezek a mi politikusaink, hogy ki a legalkalmasabb? Színházba nem járnak, és akkor még csak a színházról van szó. Bár L. Simon László jár, de gyanítom, nem ő nevezte ki a Nemzeti Színház jövendő igazgatóját. Ha ellenőrzöttebb lenne a rendszerünk, lehetne ilyenben bízni. Még az is kontrollálatlan, ami demokratikus, hát akkor milyen az, ami nem demokratikus? Ott aztán mindent lehet.
Mit gondol az igazgatóváltásról a Nemzetiben?
Ez egy kutyakomédia volt, a szereplőktől teljesen függetlenül. Úgy állították össze a szakmai bizottságot magát, hogy nem volt kétséges, kinek a pályázata nyer. Amikor Vidnyánszky Attila bejelentette, hogy megpályázta a posztot, egyúttal meg is köszönte mindenkinek, hogy részt vállalt a pályázata megírásában. Ez önmagában olyan volt, mintha már meg is kapta volna, aztán egy-két nap múlva visszakozott, úgy csinált, mintha nem tudta volna, de hát pontosan tudta. Három éve már majdnem megkapta a Nemzeti Színházat, akkor nem fogadta el. A szakmában az a hír járta, hogy önállóbb Nemzetit akart.
