Mesélhetnék arról, hogy Halottak napja keresztény ünnep. És arról is, hogy a a katolikusok november másodikán, mindenszenteket követően tartják, míg a bizánci szertartásban a pünkösd előtti szombatra esik a nap. Ünneplik a protestánsok, anglikánok, ateisták és a katolikusok 998-tól Szent Odilio és a többi cluny bencés apát hatására, de ünnep volt már az ókori Rómában is. Most mégis másról mesélek, halkan hogy meghalljuk a csönd zenéjét a holtakért.
A csönd hangjai
Ugye máris hallják öreg halászok dörmögős énekét, akik száz és száz évekkel ezelőtt vetették ki hálójukat a Tiszán, a tűzben égő-szikrázó fahasábok pattogó hangját kormos bográcsok alatt. És hallják az asszonyok sóhaját, akik ennél a folyónál lesték aggódva, jön-e áradás, és hallják régen élt gyerekek kacagását, mikor forró nyári napon gázoltak a habokba. És hallják a félrevert harangokat, amikor támadt a Tisza, a rémült kiáltozást: jön a víz, jön a víz, és hallják az összedőlt házak robaját, az elöntött városban sikló csónakok fodrozta víz sírását, az evezőlapátok csobbanását? És hallják a császár és király szavát: szép város épüljön a romok helyén, és szögedi polgárok fogadkozását: úgy lészen az.
Itt éltek mind, jó, ha néhányuk nevét őrzi sírkő, emléküket szétmosta eső, mosolyuk régen elkopott, de hangjuk, igen a hangjuk úgy érzem itt él közöttünk, mint a kalapácsé, amit erős kőműves kéz szorított, amikor a Fogadalmi templom pilléréhez faragta a téglát, a Széchenyi téren pedig úri hölgyek cipőjének sarka koppant, ahogy fejkendős szolgálójukkal siettek a piacra, ahol pezsgett a város, ez a díszes-palotás.
És az első villamossíneket lefektető munkások fújtatását felismerik-e? És a nagy háborúba menetelő bakák bakancsának zenéjét a szegedi hídon? A reménykedésük rezdülését érzik-e: mire a lombok lehullnak, hazatérnek. És ki tudja, melyik lövészárok mellett vájtak nekik akkora gödröt, amibe elfért legyilkolt testük?
Emlékek
Rájuk emlékezzünk. És mindazokra, akik lába itt pördült táncra, keze itt nyúlt szerszám után, asszonyokra, kik ükapáinkat szülték, és ükapáinkra, akik végigdolgozták életüket mindig szebb jövő reményében. De csak háború jött, egyik a másik után, ám ők mindig újjáépítették ezt a világot a romokból, de nem voltak szentek, jaj, dehogy is voltak. Szájukból kiröppent a vastag káromkodás, ha már úgy érezték, nehezebb a sorsuk, mint amekkora súlyt a válluk elbír, és lerészegedtek bánatukban vagy féktelen örömükben, pipájuk füstje bodorodott a kiskocsmák asztalai fölött, ahova néha betértek mosolygós angyalok.
És emlékezzünk az elhurcoltakra, a megnyomorítottakra, azokra, akiknek vágyak mindig jutottak, csak éppen friss-ropogós cipóból kevés. És emlékezzünk az újszegedi ligetben csókra szomjas diákok ajkára, a Vigadóbanhegedűjéből pacsirta hangját röptető cigányzenészre, a bajszos rendőrre, ki a körút sarkán őrizte a rendet, tanárok bölcsességet osztó szavára. De leginkább az anyákra, ölelésükre, sírig hervadó, de soha el nem múló szépségére, és emlékezzünk az apákra, vaskos pofonjaikra (mert ilyen is volt ám…), és a szemükből csorduló könnyre, kérdésükre – jól vagy fiam? -, ha látták rajtunk, testünk is, lelkünk is összezuhan a bánattól.
Igen, jól vagyunk. Küzdünk, panaszkodunk, örülünk és sírunk, mint tették előttünk őseink évszázadokon át. A temetőből elsétálunk a Tiszához, hogy amikor a vizet fodrozza a hideg őszi szél, halljuk a hangjukat. Mert halljuk bizony, és tudjuk: ennél nem írtak még szebb zenét.
