Belföld

Ember a járdán

24.hu
24.hu

2012. 10. 26. 11:00

Közeledik a hajléktalanok számára legkritikusabb időszak, amikor az emberi szolidaritás, az odafigyelés életeket menthet. Bátyi Zoltán írt erről a fontos témáról jegyzetet.

Még a múlt század nyolcvanas éveiben, lombhullató, zimankós őszön írtam egy fiatal buszsofőrről, aki az életmentés egészen megdöbbentő módját választotta. Amikor meghallotta, hogy járművén az utasok kétségbeesetten kiabálnak – „Rosszul lett egy ember, összeesett, jaj, mit kéne csinálnunk?” – beleszólt a mikrofonba:  “Kedves utasok, elnézésüket kérem, de ez a járat most megváltoztatja útvonalát. Nem fékezek a megállóknál, meg sem állunk a klinikáig. Megértésüket kérem“.

És az a bizonyos busz átszáguldott Szeged városán, város széli lakóteleptől a klinikatömbig, az utastérben egyetlen méltatlankodó szó el nem hangzott. Majd mikor átadták a beteget (akiről kiderült, infarktusa volt, és pár nappal később azt is megtudtam, csak a sofőr lélekjelenlétének köszönhette, hogy életben maradt) a busz látványára a klinikakertbe kirohanó ápolóknak, többen is megköszönték a fiatal pilótának bátor tettét.

Nem kívánom senkinek, hogy hasonló mentőakcióra kényszerüljön, ám az eset példamutató erejét aligha kérdőjelezheti meg bárki is. Különösen mostanság nem, amikor úgy érezzük (Joggal? Anélkül? Ki tudja..?), a segítőkészség lassan már csak pénzben mért szolgáltatássá süllyed.

Ám ez csak az egyik gond a hosszú felsorolásban, ha arról ejtünk szót: egyáltalán képesek vagyunk-e a segítségre? Miközben az iskolák tengernyi tudással halmozzák el a jövő generációját – s persze, mi, idősebbek sem csak azért ültünk az iskolapadban, hogy melegedjünk télidőben – meg kell állapítani: jószerével szinte semmilyen képzést nem kapnak, nem kaptunk arról, miként kéne a legegyszerűbb elsősegélyben részesíteni egy arra rászorulót. Már egy közepesen szigorú iskolában is bebifláztatják a diákkal, mikor ért véget az első, és mikor kezdődött a második római-pun háború, ám arról egy szót sem ejtenek, mit tegyünk, ha baleseti sérült mellé sodor a sors, s még nem ért ki a mentő.

Az életnek tanulunk, nem az iskolának – hallhattuk nap, mint nap tanárainktól. Bár ez akkoriban olyan szépen hangzott, mára egyre inkább úgy érzem: az iskolában megszerezhető tudás oly magasztos, hogy vajmi keveset ér éppen a hétköznapok legegyszerűbb, vagy éppen leginkább sorsdöntő szituációiban.

Jó, tudom: az életmentésre, balesetek elhárításra, egy szívmasszázsra remekül kiképzett orvosi, ápolói kar áll rendelkezésünkre, a magyar orvoslás, tépkedhették bármennyi átgondolatlan reformmal, még ma is a fejlett világ élvonalába tartozik. De minden megszédülő, elájuló ember mellé csak nem állíthatunk professzorokat. Éppen ezért hiszem: ideje lenne már a ki tudja hány ismeretlenes matematikai feladványok és számítógépes ismeretek közé beilleszteni egy olyan tantárgyat is, ami rólunk, esendő, megsegítendő emberekről szól.

Testünkről, betegségeinkről, a segítség formáiról. Természetesen senki nem várja, hogy egyetemi szintű képzéssel ajándékozzon meg az iskola minden kamaszt. Mint ahogy azt sem: minden, az iskolában megszerzett, és az elsősegélyről szóló tudás összes elme rögzüljön is a diákban. De talán egy ilyen kurzussal elérhetnénk, hogy legalább az ifjabbak egyszer olyan felnőtté váljanak, akik nem menekülnek, gyorsan szaporázva lépteiket, vagy tehetetlenül tárják szét kezüket, ha egy villanyoszlopba kapaszkodó, erejét vesztő, sápadt ember segítségért könyörgő tekintetével szembesülnek.

És nem mossák tisztára lelkiismeretüket egy legyintéssel – „Biztos részeg...”, ha egy fekvő embert látnak a járdán. A járdán, ami tél közeledtével éppen olyan hideg, mint amilyen hűvösek, egyre hűvösebbek az ember emberhez fűző kapcsolatok.

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.