Forr a magyar politika bús tengere. Az elmúlt napokban kétév-értékelő beszédek hangzottak el parlamenti és parlamenten kívüli ellenéki vezetőktől, s ami közös volt bennük, az a társadalom „felfedezése”. Mondhatnánk persze, elég nagy a baj a politikai közéletben, ha külön szóvá kell tenni a társadalom fogalmának felfedezését, márpedig pontosan erről van szó. Magyarországon az elmúlt húsz év zömében a társadalom (mint politikailag releváns téma) „elfekvőben” volt. Talán most – a mindenoldalú válság árnyékában – változik valami.
Pedig ezt a témát egyszer már felfedezték, ráadásul éppen huszonöt évvel ezelőtt!
Magyarországon 1987. június tizedikén – a szamizdat Beszélő különszámaként – megjelent a Demokratikus Ellenzék nevű csoport Társadalmi Szerződés című programja. A maga korában különlegesen jelentős hatást kiváltó írás huszonöt éves jubileuma talán csak keveseknek jutna eszébe, s nyilván még kevesebben vannak, akik úgy gondolják, a szövegnek lehet aktuális üzenete a ma számára. Holott a negyedszázaddal ezelőtti gondolatok felidézése számos alapkérdéshez vezethet el bennünket, s ezek közül is a legfontosabbhoz: a társadalom problematikájához.
Dölyfös önkép
A Társadalmi Szerződés szemléletmódja ízig-vérig társadalomközpontú. Megelőlegezve e rövid írás konklúzióját: a 2012-es magyar közbeszédben ugyan mintha újra kezdene körvonalazódni a társadalom „projektje”, de a rendszerváltás utáni húsz évben ez a fogalom lényegében „elveszett”. Elveszett, és átadta helyét egy egyoldalúan „pártközpontú” látásmódnak. Bizonyára önök is emlékeznek: a rendszerváltás után hatalomba kerülő politikai osztály viharos sebességgel nyilvánította önmagát egyedülvalónak, s mondta ki minden másfajta nézőpont képviselőiről (így a társadalom különféle aktorairól is), hogy naivak és nem értik a versenyelvű demokráciát. Ez a dölyfös önkép tovább radikalizálódott, hogy aztán a 2000-es évekre a társadalom problémái már csak áttételesen, a populizmus negatív stigmáján keresztül jelentkezzenek, s egyúttal a mérvadó pártok számára eliminálódjanak. A késő Kádár-kornak a demokratikus ellenzék által rehabilitált fogalma tehát egyszerűen kitessékelődött a demokratikus diskurzusból.
Márpedig könnyen belátható, hogy Magyarországon sohanapján nincs rendszerváltás, ha valaki (történetesen éppen a demokratikus ellenzék) fel nem fedezi a késő Kádár-rendszer addig teljesen hiányzó társadalmi szegmensét. A világért sem időzve hosszasan a Kádár-rendszernél (habár mostanság, egy másik évforduló kapcsán, ez divatos foglalatosság), mégis meg kell állapítanunk, hogy a demokratikus ellenzék már jóval 1987 előtt is érdekeseket mondott a társadalomról.
Jé, társadalom!
Fotó: Neményi Márton
1981-ben például – amikor Lengyelországban Jaruzelski tábornok puccsal éppen átvette a hatalmat – a magyar ellenzék azzal köszöntött be a meginduló Beszélő című folyóiratban, hogy „a halkan morajló embertömeg” számára készül tényeket és információkat összegyűjteni. Ehhez még hozzátették azt a nem kevésbé újszerű kitételt, miszerint e fölött az embertömeg fölött „két törpe kisebbség – az ellenzék és az ország vezetése – perel egymással”.
1981 végén, amikor az MSZMP pozíciója (legalább is látszólag) töretlen, jön pár tucat ellenzéki, s a társadalom képviseletét célul tűzve a hatalommal egyenrangúnak tételezi magát. Ez merőben újszerű, innovatív és előremutató beszéd volt, s a demokratikus ellenzék 1987-re elérte, hogy már nem csupán tényeket tárt fel a társadalom számára, de a társadalommal, a közvéleménnyel együtt jelenthette ki: „Kádárnak mennie kell.”
Lehet persze utólag azt mondani: a társadalom felkarolásának programja pótcselekvés volt két értelemben is. Egyrészt 1987-ben még nem lehetett pártokban és politikai pluralizmusban gondolkodni, s az ellenzék ezért önkorlátozó programot fogalmaz meg. Másrészt az ellenzék nem akar „élcsapattá” válni, ezért – jobb híján – élezi ki mondandóját a társadalom lassú evolúciójára. Ám azt nem állíthatjuk, hogy a társadalom „megszólított” tagjai erre felszólításra ne mozdultak volna rá. Rámozdultak.
A közvélemény hallgatólagos vagy aktív támogatása nélkül a demokratikus ellenzékből nem lett volna az első szabad parlament második legerősebb pártja.
Nagy ár
Viszont amilyen releváns ez a program a késő Kádár-korszakban, olyan gyorsan tűnik el az SZDSZ politikájából a rendszerváltás után. Vajon miért? S a kérdéssel egy másik – nem kevésbé lényeges – kérdéshez jutunk: miért bukik el az SZDSZ s tágabban a magyar liberális gondolkodás?
A válasz a magyar pártosodás jellegében, s ezen belül a demokratikus ellenzékből megalakuló liberális SZDSZ sajátos újratájékozódásában van. A párt ugyanis a rendszerváltást követően igen sebesen válik „kapitalista reformpárttá”. 1987 és 1990 között is foglalkozik a demokratikus ellenzék a reformok kérdésével, de emellett – ahogy már hangsúlyoztam – a szemléletmódnak legalább ennyire lényegi eleme a társadalmi dimenzió. Olyannyira, hogy a demokratikus ellenzék, sőt egy ideig a belőle megalakuló SZDSZ is hangsúlyozza munkás- és önigazgatás-pártiságát, ami nem kifejezetten a kapitalizmus sajátossága.
Ez a társadalom-centrikus identitás azonban erőteljesen változik, és a párt magára ölti az említett – immáron a társadalmit elhagyó – reform-jelleget. Hogy mindebben a fordulatban mennyi a szerepe az MDF-kormánnyal való szembenállásnak vagy éppen az MSZP-vel való közös kormányzásnak, az fontos, de itt nem vizsgálható kérdés. Itt csak azt tudom rögzíteni, hogy az első két ciklus erősíti fel azt az identitást, hogy az SZDSZ a magyar politika egyetlen reformpártja, sőt a magyar demokrácia megmentője, amelynek egyszerre kell őrködnie a makrogazdasági reformok és a demokrácia minősége felett. Elvben persze csettinthetnénk ezekre a célokra: igen, megreformált és minőségi demokrácia kell nekünk! Csakhogy az SZDSZ esetében e két célkitűzésnek ára volt. Nagy ára: a társadalmi érzékenység teljes feladása.
Az SZDSZ elődei ugyanis a Társadalmi szerződésben nagyon magasra állították a mércét, amikor a társadalmi kultúra erjesztőjeként és élesztőjeként definiálták magukat. A „kapitalista reformpárti” önmeghatározás derékba töri ezt a társadalmi identifikációt, sőt le is szoktatja az SZDSZ-t arról, hogy a politika kérdéseit a társadalom dimenziójában is átvizsgálja. S mivel a kilencvenes évek végéig az SZDSZ szellemi-közéleti befolyása egyedülálló, ezt a szemléletet voltaképpen követi a többi párt is. A Fideszt kivéve. Noha nem e cikk témája, de azért mégis ide kívánkozik: a Fidesz azzal alapozta meg 2010-es sikerét, hogy idejekorán kilépett ebből az SZDSZ által gründolt társadalom-nélküli konszenzusból, s abba a pozícióba helyezkedett, amelyet korábban a demokratikus ellenzék kövezett ki.
Ha ma bárki versenyezni akar a Fidesszel, ezt a társadalmi hagyományt kell megszólaltatnia, és persze a mai kornak megfelelően újraartikulálnia. Ez a Társadalmi Szerződés aktuális olvasata.
A szerző politológus, a Méltányosság Politikaelemző Központ igazgatója
