Belföld

Ragályi Elemér: A Nincs kegyelem ma már habostorta

Balla István
Balla István

2009. 10. 04. 14:30

Most fejezte be a nemzetközi operatőr mesterkurzuson az oktatást, hamarosan mozikba kerül az általa fényképezett Csiribiri című film, majd reméli, Szabó Istvánnal kezd forgatni. Ragályi Elemér nemcsak operatőrként, hanem rendezőként is bemutatkozott már, mostani nagy terve a Kincskereső kisködmön filmre vitele. Interjú.

Huszonöt országból érkeztek fiatal operatőrök a szeptemberi mesterkurzusra „Etyekwoodra”. Minek tulajdonítja a nagy érdeklődést, a helyszínnek vagy a mestereknek, Zsigmond Vilmosnak és önnek?

Sok mesterkurzus van a világon, de a mienk valószínűleg a legjobbak közé tartozik. Mindig nagy az érdeklődés, mert olyan körülményeket tudunk biztosítani, ami egészen páratlan. Függetlenül attól, hogy mennyire kihasznált az etyeki Korda-stúdió, ez a világ egyik legkorszerűbb stúdiója. Az, hogy itt forgathatnak két héten keresztül a fiatalok, korszerű kamerákkal, 35 milliméteres filmre, hogy a díszleteket az ő kedvük szerint rendezik be, hogy nagy vásznon láthatják az elkészült anyagot, ezek olyan unikális dolgok, amit más mesterkurzuson nemigen kapnak meg. Van az a mondás, hogy aki tudja, csinálja, aki nem, az tanítja. Itt mi rácáfol erre. Zsigmond Vilmos a kurzus kezdete előtti nap még Woody Allen filmjét forgatta, és én is nemrég fejezetem be utolsó filmemet. Tehát mindketten a nagy tapasztalat és életkor dacára aktív operatőrök vagyunk még. Talán ez is hozzájárul a kurzus népszerűségéhez.
Munka közben

Munka közben

Évtizedek óta óriási ázsiója van a magyar operatőröknek a világban is. Mi a titkuk?

Vannak nagyszerű angol, lengyel meg más nemzetiségű operatőrök is. Hál’ istennek elterjedt, hogy milyen jók e területen a magyarok. Az úttörő Zsigmond Vilmos és Kovács László volt, akik egy új világot teremtettek az amerikai filmgyártásban 1956 után. Mi azt tanultuk Illés Györgytől, hogy az operatőrnek a filmkészítés első pillanatától kezdve beavatottnak kell lenni, hogy milyen legyen a díszlet, a helyszín, akár még abba is, kik játsszák a főbb szerepeket. Én még a dramaturgiai kérdésekkel kapcsolatban is kifejtem a véleményem. Amikor Amerikában kezdtem dolgozni, akkor ez nagyon keveseknek kellett. Aztán elkezdtek olyanok hívni, akiknek mégis szükségük volt erre, vagy legalábbis nem utasították el a beleszólásaimat. Később ez az ambícióm olyan magasra szökött, hogy jómagam is belecsaptam abba, hogy filmet rendezzek jóval hatvan fölött.

Erre még térjünk vissza, de egyelőre maradjunk a fiatal képalkotóknál. Mennyiben más ma a látásmódjuk, mint a korábbi generációké?

A képalkotás demokratizálódását éljük meg, ma már mindenki készíthet mozgóképet. Ez nagy lehetőség, de óriási veszélyeket is rejt magában. A házimozi úgy kinőtte magát, hogy minimális költségvetésből el lehet készíteni és közönség elé lehet vinni filmeket. És sokszor olyanok csinálnak filmet, akiknek a képzettsége nem megfelelő, de – ennél még fontosabb – hogy hiányzik a tehetségük, érzékenységük és a szükséges esztétikai érzékük is ehhez a mesterséghez. Ez bizony meglátszik a hazai és a nemzetközi filmtermésen is. Sokan persze megpróbálnak ebből erényt kovácsolni, megpróbálják piedesztálra emelni a technika nem tudását. Az általam általában szeretett dán Dogma-iskola szalvétára írt törvénykönyvében szerepel is, hogy nem lehet csak természetes fényt használni. De én nem szeretem a dogmákat. Mi egy mesteriskolát vezettünk, ahol nem avantgarde képzés volt, hanem klasszikus operatőrképzés, aminek egyik princípiuma a világítás, mi elsősorban erre helyeztük a hangsúlyokat.

Az előző magyar filmszemlén a zsűri tagjaként értékelhette a magyar filmtermést. A legtöbb filmet, úgy tűnt, a „zaklatott kameramozgás”, kamerarángatás jellemezte. Ez egy divat vagy egyszerű igénytelenség?

Ez egy totális félreértés, ez egy humbug! Ennek az égvilágon nincs semmi értelme. Nem az operatőrnek kell izgatottnak lenni, amikor valaki egy izgalmas jelenetet akar a nézőnek mutatni. Ez egyszerűen ügyetlenség, és azt mutatja, hogy az illető nem tanulta meg, hogyan kell a kézbe vett kamerával úgy mozogni, hogy az elfogadható legyen.

A magyar filmtermés nagy részére mégis ez volt jellemző. A díjnyertes filmre is…

Igen, mert mindezek ellenére valóban ez most divat. Ráadásul mindig vannak kritikusok, akik azt a látszatot akarják kelteni, hogy nagyon értik a fiatalokat. Ők mindig találnak esztétikai támaszt az ilyen munkákra. A sznobizmus sok esetben a vállára veszi ezeket a műveket, akkor is, amikor a király meztelen. Megvannak a dinamikus, „zaklatott” képi hatás elérésének a finom eszközei, amiktől a nézők ugyanazt érzik, amit ők szeretnének, de nem hányják el magukat a 15. percben, vagy nem mennek ki szédülve.

Említette, hogy hatvan felett belecsapott a rendezésbe. Az első filmjét, a Csudafilmet ön is erős kritikával szokta illetni. Miért ült át a rendezői székbe?

A Csudafilmmel túlértékeltem a saját képességeimet és lehetőségeimet. Úgy éreztem, nincs olyan akadály, ami engem le tudna győzni, de kiderült, voltak olyan akadályok, amik engem győztek le. Hosszú lenne ezeket felsorolni. Elsősorban és másodsorban én voltam a hibás, és harmadsorban egy csomó minden. De az is az én filmem, sokat tanultam belőle. Ha másra nem, arra jó volt, hogy azt mondjam magamnak, hogy így nem lehet befejezni a pályámat, kell egy olyan filmet csinálnom, amivel megmutatom, hogy igenis tudok filmet rendezni. Azt gondolom, – és a filmszemle rendezői díja igazol is –, hogy a második filmemmel, a Nincs kegyelemmel kiköszörültem ezt a csorbát, egy jó filmet raktam le az asztalra. És készülök továbbiakra is.

A Nincs kegyelemben az előítéletek miatt a többség kitaszít, magára hagy egy kisembert. Ma a szolidaritás hiánya és az előítéletesség egyre erősebb az országban, és már nemcsak egyes embereket, hanem egész társadalmi csoportokat taszítunk el magunktól. Ennyivel rosszabb a helyzet?

Igen, ma sokkal rosszabb a helyzet, mint néhány éve. Amikor az ember filmet csinál, akkor az aktualitása miatt mindig küzdeni kell az idővel. A Nincs kegyelem esetén a történet megtalálása és a film elkészítése között négy év telt el. A négy év alatt egyfolytában attól reszkettem, hogy aktualitását veszti ez az egész történet. Azóta eltelt még néhány év, és nemhogy nem vesztett semmit, hanem még erősödött is az aktualitása. Ez a sztori habos torta ahhoz képest, amik ma történnek. Ez esetben, ugye, egy bíróság hozott egy rossz ítéletet, ami mögött ott volt a rossz bírósági és rendőrségi gyakorlat, az intézményeken belül lapuló előítéletesség. Ma már lényegesen brutálisabb a helyzet. Amik ebben a filmben elkövettetnek, még kiköszörülhető hibák lennének egy jogállamban. De hogy sorozatgyilkosságokat követnek el romák ellen, azt ember nem tételezte fel néhány éve. Iszonyatossá vált ez a probléma. Majdnem egy polgárháborús küszöbhöz érkezett az ország ez ügyben és a megoldását ma ember nem tudja megfogalmazni. Valószínűleg el fog vezetni ez a helyzet egy olyan robbanásig, amikor nem lehet elkerülni valamilyen megoldás megtalálását.

A film utóéletéről készült egy dokumentumfilm is.

Az arról szólt, hogy visszavittem a filmet arra a településre, ahol az eredeti események történtek, azzal a naiv reménnyel, hogy a film igazsága majd befolyásolja az ott élők megkövesedett előítéletét. Rá kellett jönnöm, hogy ez sikertelen volt. A mai napig meg vannak győződve arról, hogy gyilkos volt az az ember. Másrészt tartalmazza a dokumentumfilm azt a kétségbeesett mosakodást, amit a magyar igazságszolgáltatás művelt az ügy kapcsán. Bíróságon, rendőrségen vetítették, a felelősség kérdése is sok helyen felvetődött. Magát Lomnici Zoltánt is megpróbálták faggatni a film apropóján a televízióban. A felelős – egri – bíróság pedig példátlan módon, 14 évvel az eset megtörténte után sajtótájékoztatót tartott, amin utólag megpróbálta magát tisztára mosni.

Most min dolgozik?

Október 7-én kerül a mozikba a Csiribiri című Halász Judit-koncertfilm, amelynek én voltam az operatőre. Ennek az utómunkálatai folynak most. Ha Isten adja, akkor Szabó Istvánnal elkezdjük rövidesen Szabó Magda Ajtó című regényének filmadaptációját, aminek én az operatőre lennék. Tervezem Móra Ferenc Kincskereső kisködmön című művét filmre vinni, amelybe más Móra-írásokat is beépítek. Szomorú voltam, hogy az MTV pályázatán nem sikerült pénzt nyernem. Azóta egyébként kiderült, hogy azok sem jártak jobban, akik nyertek, mert a királyi tévé” felmondta a koprodukciós szerződéseket. De a föld alól is elő fogom teremteni a szükséges pénzt, hiszen ma egy rendező munkaköri kötelessége, hogy hol koldulni járjon, hol erőszakosan, de összeszedje a forrásokat. Ezenkívül decemberre le kell adnom egy török-magyar koprodukcióban készülő históriának a forgatókönyvét is. Amikor egy filmért harcolok, az életemért harcolok. Tudom, hogy a Taó is, meg a józanság is azt kívánja az embertől, hogy ismerje önmaga életkori határait, hogy tudja, mi az a pont, amikor meg kell állni. Én úgy érzem, még mennék tovább. Azért az büszkeséggel tölt el, hogy a fiam – időnként mellettem is, operatőrként – ugyanazt folytatja, amit én lassan egy fél évszáda művelek.

Ragályi Elemér
A budapesti születésű Ragályi Elemér a Magyar Filmfőiskolán tanulta a szakmát. Az elmúlt négy évtizedben több mint 100 játékfilmet, minisorozatot, TV-filmet és dokumentumfilmet forgatott. Az egyik legaktívabb magyar filmoperatőr. Sokat dolgozott Észak-Amerikában és Európában, angol nyelven beszél.
A Magyar Filmszemlén hat alkalommal kapta meg a Legjobb operatőrnek járó díjat. Az általa forgatott filmjek közül sok nyert díjat nemzetközi filmfesztiválokon, Oscar-, Emmy- és ACE-díjat.
1982 – 1990 között a Magyar Filmfőiskolán operatőri mesterséget tanít.
Magyarországon az alábbi díjakkal tüntették ki: Balázs Béla-díj, Érdemes Művész, Kiváló Művész és Kossuth-díj.

Rendezőként jegyzett filmjei:
2005: Csudafilm
2006: Nincs kegyelem

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

cof
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.