Belföld

Rózsa-Flores: Atyám, öltem – teljes interjú

Rózsa Flores Eduárdóval hat évvel ezelőtt készített interjút Földváry (Gyurkovics) Györgyi. A "költő-forradalmárként" is aposztrfált, április 16-án Bolíviában agyonlőtt Rózsa Flores beszél gyökereiről, családjáról, a délszláv háborúról. Az interjú eredetileg Az istenek könnyei című beszélgetéskötetben jelent meg.


Nagyon szívesen, mondta Pannonhalmán a fiatalember, aki sebhelyes arccal nézett bele a világba. Az itt látott film életének azon szakaszairól szólt, amikor nehéz helyzetekben döntenie kellett. Ilyen döntéssel jutott el Horvátországba is, ahol horvát emberek szabadságáért harcolt. Majdnem meg is halt. Budapesti lakása előtt nagy vasrács, a rácson belül, kutya. Olyan öregféle lehet, már csak úgy van. Látszik, hogy szeretik. A lakás belül olyan, mint egy színház. Egy díszlet. A falakon zsúfolva az emlékek, ahogy Baudelaire mondta: „emlékem több akár száz éve gyűjteném”. Nos Eduardo emléke is több lehet, akárha az idők kezdete óta gyűjtené. A belső szobában hatalmas horvát zászló, a falakon fényképek, szétlőtt templom fotó. Szép. Ahogy kupolátlanul, meztelen csúcsokkal áll az égbe belemeredve a templom négy fala, kilőve az ablakai. Éppen távozóban két fiatal lány, a lakásban pedig egy fiatal fiú maradt velünk. A beszélgetés idején kint volt valamelyik külső helyiségben. Leülök egy régi tonettszékre. A hangulat tökéletes. Mintha csak messzi országokat látogatnánk sorra, úgy vesszük elő a múlt emlékeit. Legelőször persze azt kérdezem, mit jelent számára a hit.

Az én esetemben a hit – életem egy konkrét, időszakához kötődik –, megnyugvást jelent. A magyar nyelvben a megnyugvás kifejezés kicsit passzív jelentésű. Számomra ez a megnyugvás egyben erőt, energiát is ad, adott. Amit eddig tettem, amiről úgy gondoltam, jó, ha megteszem, mert kötelező megtennem, azt félelem nélkül, teljes biztonsággal tegyem tovább.

Édesanyja hol született?

Édesanyám Barcelona mellett született 1929-ben. Az egyik legrégebbi katalán család
sarjaként, ahogy az Ibériai-félszigeten szokás, mélységesen katolikus környezetben. Kelet-Közép-Európában, Magyarországon, furcsán hangzik a szó, hogy hit. Ott hozzátartozik az élet mindennapjaihoz. Társadalmi szinten hat át mindent. Számomra az elmúlt 13 év (1990-2003) rácsodálkozás és visszatérési kísérletek. A spanyolok sem különbek, mért lennénk azok – „Más országokban sem születnek sasoknak az emberek” írja Szabó Dezső– mi magyarok.
A polgárháborúban a családunk kettészakadt. Az egyik oldal az ottani szóhasználattal élve – ami nem feltétlenül azt jelenti, mint itt Magyarországon–, a nemzeti oldalra állt, tehát a Franco tábornok melletti táborba, a másik oldal köztársaságpárti lett. Tulajdonképpen „monarchista” kontra „republikánusként” jelentkezett a szembenállás. A republikánus nem feltétlenül kommunistát jelent, bár nyilvánvaló, kommunista szellemiségű volt. A spanyol kommunista párt célja viszont a köztársaságért folytatott harc átfejlesztése bolsevik forradalommá. Mikor a köztársasági oldal elvesztette a polgárháborút, a családnak az a fele, amelyik köztársasági érzelmű volt, egyszerűen emigrálni kényszerült, – kb. másfél millió ember emigrált abban az időszakban Spanyolországból, kilencven százalékuk Latin-Amerikában kötött ki – , a nagyszüleim, édesanyám meg két idősebb testvére előbb Argentínába mentek és onnan Bolívia szubtrópusi részébe, Santa Cruzba. Édesapám pesti születésű. A nagyapám zsidó származású. A nagyanyám – Obermayer vezetéknévvel – katolikus vallású. Édesapám haláláig ateistának vallotta magát.

Az is egyfajta vallás…

Valóban. Nem feltétlenül gonosz ember, aki ateista, csak valamivel szegényebb –
énszerintem.

Ön vallásos?

Abszolút. Vulgárisan fogalmazva, bejáratott gyóntatóm van. Édesapámat a terézvárosi templomban keresztelték meg, itt, nem messze, ahol lakom. Ahová most gyónni járok.

Hol élt az édesapja?

Édesapám Magyarországon végezte el a Képzőművészeti Főiskolát 1945-ben, a
háború végén. 1946-ban ösztöndíjat kapott Franciaországba. 1947-ben hazajött, akkor meghosszabbították az ösztöndíját, megint kiment. Ez alatt az idő alatt itthon Magyarországon előtérbe került a kommunista párt, kifundálták a Rajk-pert. Általam nem igazán tisztelt ember volt akkor a magyar nagykövet Párizsban, Károlyi Mihály. Szerintem, – bár eléggé ambivalens –, az egyetlen pozitív cselekedete politikai pályafutása során az volt, hogy ekkor lemondott. Közölte, nem jön haza. Ennek a skandalumnak a hatására nagyon sokan a kint lévő ösztöndíjasok közül, – sok kommunista is volt köztük –, úgy döntöttek, nem jönnek haza, mert a sztálinizmus nem tartozott a vágyaik közé.

A kultúra elitjében élőknél kikerülhetetlen volt, hogy ne tudjanak az itthoni szörnyűségekről. Édesapám is kint maradt. 1956-ban egy néprajzi kutatócsoporttal kiment Dél-Amerikába, konkrétan Bolíviába, az Andokban az indián népművészetet tanulmányozni. Ez francia finanszírozású csoport volt, apám az egyetlen köztük, aki nem volt francia. Mikor elfogyott a pénze az expedíciónak, a franciák otthoni segítséggel meg tudták szerezni a pénzt a repülőjegyre, vissza Franciaországba, apám ottragadt, mert nem volt pénze. Tanítani kezdett, 1958-ban megismerte édesanyámat, barátoknál, egy „bulin” megtetszettek egymásnak, 1959-ben összeházasodtak. A kalandok akkor kezdődtek, mikor kiderült, édesapám mélységesen baloldali, nem otthonülő típus, bohém, ám elkötelezett ember. Pláne a dél-amerikai viszonyok között ezek a tulajdonságok felerősödtek,

1960-ban születtem Santa Cruzban. A gyerekkorom mozgalmas volt, a ciszterekhez jártam iskolába. A kommunista apám azt akarta, egyházi iskolába járjak. A mélységesen katolikus édesanyám pedig nem. Szerinte a gyerek ne menjen egyházi iskolába, igenis járjon az államiba, ismerje meg a valóságot. Az egyházi iskola, ha nem a szegénynegyedben létrehozott kisegítő iskoláról volt szó, elit iskolának számított, édesanyám – aki történelmet és földrajzot tanított –, pedagógusként szociálisan végtelenül elkötelezett. Ami nem azt jelentette, hogy baloldali.

Édesapám a Bolíviai Nemzeti Színház alapítója, vele kezdődött a színházi élet Bolíviában, ahol egy színdarab bemutatója politikai eseménynek számított. Az első bemutatott darabot édesapám írta. Be is tiltották. Letartóztatták. A diákok sztrájkoltak, engedjék ki a börtönből. A gyerekkorom erről szólt, hol van apám, hol nincs apám. Sokszor előfordult, hogy hónapokig „kitelepítették” az otthonából. De csak őt, a családját nem. Amikor bujkálni kényszerült, akkor mindig papok mentették az életét. – Van olyan templom, ahol az ő freskói dísztik a falakat –. Bolíviában az első képzőművészeti főiskola is az ő nevéhez fűződik. 1971-ben már a bolíviai egyetem rektora volt, amikor kitört a puccs. Chilébe kellett menekülnie, mi pár hónappal később mentünk utána. Ott a jezsuitákhoz jártam.

De ők a legszigorúbbak…

Csak a hülyeséget nem bírtam elviselni az életemben, azért nem végeztem el a katonai főiskolát annak idején. Önmagában a szigorúság, ha van értelme, ha megértetik a gyerekkel, hogy miért van, – és lehet kedvesen is érvelni –, akkor nincs semmi baj. Amellett, hogy minden reggel ministráltam az iskola kápolnájában, kora este az idősebb fiúkkal mentünk az Allende melletti firkákat a falra írni. A kettő között semmiféle ellentmondást nem éreztem. A Népi Egység több pártból álló koalíció volt, ahol voltak szocdemek, kommunisták, szocialisták, de volt három keresztény párt is. Az, hogy baloldali és keresztény az nem ellentmondás. Latin-Amerikában pedig végképp nem. Szoktam mondani, hogy differenciálni kell. Innen nézve a Szovjetunió és az egész gonosz birodalom megszüntetése pozitív, Latin-Amerikából nézve: az Amerikai Egyesült Államok testesíti meg a gonosz birodalmát. Ugyanazt a szerepet töltik be, amit a Szovjetek játszottak itt annak idején. Az igazi az lenne, ha minden kis náció maga dönthetné el, hova akar tartozni, ne kelljen valamelyik nagyhoz dörgölődznie. Ez óhatatlanul azzal jár, hogy fel kell adnia az önállóságából. Többek között ez a különbség azok között, akik államban gondolkodnak, és azok között, akik nemzetben.

Milyen volt a kapcsolata a családjával?

Apámmal a törés előtt, ami köztünk a horvátországi szerepemmel kapcsolatban kialakult, nagyon jó volt. Sokat nevettünk azon a véletlenen is, hogy ugyanabban a kerületben vettem magamnak lakást, ahol ő született.

1994-ben, amikor én még Horvátországban voltam, csak éppen nem harcoltunk, átmeneti időszak volt, üzenetet kaptam Zágrábban, jöjjek haza Pestre. Hazajöttem. Együtt lakott a család az Ajtósi Dürer soron. Dilemma elé állítottak, döntsek, megyek vissza velük Dél-Amerikába, vagy ha maradok, hagynak egy bizonyos összeget a számomra, vegyek lakást, mert nekik elegük van. Nem értettem. Nem vettem túl komolyan a dolgot, vissza kellett mennem. Májusban a szocialista párt került hatalomra. A választások után kaptam egy faxot, most már jöjjek azonnal haza. Hazajöttem és mondtam: apu, most már visszajöttek a tieid, mért akarsz elmenni? Addigra én már teljesen eltávolodtam, – legalábbis politikai értelemben – a tőle kapott „mintától”, majdnem szakítottunk is emiatt. De erkölcsileg mind a mai napig példaképemnek tekintem. Apám erre azt válaszolta: annak idején a sztálinistákhoz nem volt közöm, most meg ezekhez a merkantilista baloldaliakhoz nincsen közöm. 71 évesen összecsomagolt, édesanyámmal visszament Dél-Amerikába, 97’-ben ott halt meg.

Mikor volt életében először szerelmes?

Tizennégy éves koromban, Svédországban. Chiléből kerültem Svédországba és onnan Magyarországra. Szerelmes pedig egy brazil lányba voltam, aki szintén ugyanolyan menekült volt, mint én. Idősebb volt nálam, ő tizenhat éves volt már akkor. Ilyenkor a lányok lenézik a „kisfiúkat” vagyis akkor engem, úgyhogy az első, fájdalmas szerelem volt. Nem volt még puszi sem kettőnk között. Én, mint „kispisis” rohamoztam őt, de hiába, csak nevetséges lettem. Neki tetszett, de nem vett komolyan. A mai napig tudom, Barbarának hívták, mindenre emlékszem, ami akkor történt. Addig tartott, amíg együtt voltunk Svédországban, egy szállodában, majdnem egy évig. Amíg ide nem jöttünk. Haza. Amiről meg kellett tanulnom, hogy mit is jelent nekem.

Most egyedül él?

Igen. Van mennyasszonyom, akivel még nem élünk együtt. Idővel kialakul.

Mért ment Horvátországba?

Újságíró voltam, tudósítóként.

És mért harcolt?

Valószínűleg gyerekkoromtól benne van a nevelésemben, azért mentem el katonai főiskolára. Annak idején, – 15 évesen kerültem haza Magyarországra –, vissza akartam menni Dél-Amerikába, befejezni a forradalmakat, amiket édesapámék elrontottak. De rájöttem, a katonaság nem nekem való. Abbahagytam, elmentem egyetemre. Nem éreztem magamat jól, szó szerint végigbuliztam a 80-as éveket, zenéltem, verseket írtam, sok fiatalnak én voltam a motorja. Az elején majdnem elmentem Nicaraguába, azt mondtam, nekem ehhez, ami itt van, az intézményes szocializmushoz semmi közöm. Úgy éreztem valahol mindenképpen segítenem kell az embereknek. Ez a nyolcvanas évek végére mintha elaludt volna. Utáltam, ami volt, de magamra zártam az ajtót, és minden kívül maradt. Úgy éreztem, – nem ellenzékiként, és nem is a másik oldalról – , a hazugságaiknak semmi köze a kommunista erkölcshöz. Most utólag a viselkedésem gyerekesnek is tűnhet, de aki másként mondja, mint ahogy én most, az hazudik.

Még buliból, 1988-ban elvállaltam a KISZ-titkárságot az ELTE-n. Itt akkor még nem ismert, latin-amerikai módszerekkel sikerült megválasztatnom magamat. Akkor a Gyurcsány meg a Szilvássy György voltak az Egyetemi és Főiskolai Tanács vezetői. Nekik én szélsőbaloldali, guevarista, trockista, sztálinista voltam, tehát én nem lehetek KISZ-titkár az ELTE-n. Nem baj, mondtam, majd eldöntik a társaim, lehetek-e vagy sem. „Kampányoltam” is, ami akkor itt még szokatlan volt. Ez nem ellenzékiség volt, hanem inkább „elvtárspukkasztás”. Én a folyamatos jobbulásban legfeljebb az influenza esetén hiszek. Szerintem ez nem hit, meg hovatartozás kérdése.

1989 nyarán elfogadtam a La Vanguardia felkérését, hogy menjek ki Erdélybe, ott csináljak interjút Sütő Andrással, ez volt a falurombolásos időszak. Ezáltal Erdély bekerült a spanyol médiába, ahol eddig nem is ismerték. A beszélgetés apropója Szervét Mihály – aki katalán származású –, figurája a Csillag a máglyán című darabból.

(Már 1985-ben meglepett, hogy engem, akinek kommunista érzelmei vannak, egy katolikus, konzervatív lap, melynek nagy tradíciója van Spanyolországban –, Ricardo Estarriol által felkér, írjak nekik. Meg is kérdeztem, honnan veszi a bátorságot Don Ricardo, hogy ezt megtegye? Nevetett, de barátok maradtunk. Aztán akárhányszor jött Magyarországra, mindig megkeresett, hátha… Nem volt erőszakos, nagyon szelíden végezte a feladatát, amíg végül elvállaltam.)

Nem volt traumamentes, Sütő András bácsinak és nekem sem. Azért mentem Erdélybe interjút készíteni, hogy megkérdezzem, mit gondol a cirkuszról, ami akkor, ott zajlott. Semmiféle érzelmi viszonyulásom nem volt az egész kérdéshez. Megérkeztem Marosvásárhelyre, megcsináltam az interjút, és elkezdtem félni. Akkor feltettem magamnak a buta, de jogos kérdést: ez egy szocialista ország, mért kell itt nekem félnem? Hazajöttem, megírtam a cikket. Ezzel az interjúval elkezdtem dolgozni ennek a „klerikális jobboldali” lapnak, általuk végigcsináltam az „úgynevezett” rendszerváltozásokat Kelet-Európában. A prágai cirkusz semmi volt, aztán Berlinben, az sem volt komoly, le volt játszva az egész ügy. De jött Albánia. 1990-nyarán érkeztem oda először, akkor még nagyon be volt zárva az ország. Felvettem a kapcsolatot az olasz nagykövetséggel, ahol megkérdezték, nem akarok-e Skodrába menni, az Észak-Albánia. Katolikus város, és a környék is az. Albánia volt az az ország, ahol a kommunista diktatúra hivatalossá tette az ateizmust. Működő, szervezett ateizmus volt. A többi országban is elvittek papokat, megölték őket, de Albániában be is tiltották a vallást.

Ott ismertem meg Dom Simon Jubanit, egy albán papot, akit 25 évre munkatáborba, bányákba, kényszermunkára vittek. Éppen pár héttel előtte jött ki a börtönből, ahol fogadalmat tett, ha kiengedik, azonnal misét celebrál. És nem volt templom. A templomokból sportcsarnokot, boltokat kreáltak. Az egyik albán fiú mondja, hogy ott van a temetőkápolna. Újra föl kell szentelni, mondta Dom Simon. Másnap újra fölszentelte a kápolnát, a városban elterjedt a hír, mise lesz a temetőben. Ötvenezer ember vett részt ezen a misén. Ennek az ötvenezernek a nyolcvan százaléka nem katolikus volt, hanem muszlim. Nézték, a katolikus mikor térdel, mit tesz, és próbálták utánozni. Esett az eső, sár volt a temetőben. Ezen a misén én ministráltam. Dom Simon mondta, hogy ministráns nélkül nem lehet misét tartani, akkor mondtam, én tudok ministrálni. Borzasztóan büszke voltam, és melegség töltött el, hogy én vagyok akkor ott.

Az újság úgy gondolta, menjek pihenni, ahová akarok. Arra gondoltam, ha megszűnik itt Magyarországon az identitásom, mert málladozik minden, akkor hol van a másik? Valahová tartoznom kell. Tudtam, hogy a nagyapám a háborúban halt meg, de nem mondták nekem otthon, hogyan. 1984-ben tudtam meg, hogy zsidó volt. A Dunába lőtték. Elmentem könyvtárakba, amit erről lehetett, megpróbáltam elolvasni, embereket kerestem, akikkel tudtam beszélgetni ezekről a kérdésekről. Még a rabbiképzőbe is eljártam, ahol péntekenként a nagy tudású Schreiber Sándor főrabbi tartott előadást. Tudni akartam ide tartozom-e?

Izraelt választottam.
Akkor Ricardóval már nagyon sokat beszélgettem, aki az Opus Deihez tartozott. Az alapítóját tavaly (2002) avatták szentté, Monsignore Escrivá de Balaguert. A baloldaliaknak ez fasiszta, szélsőjobboldali, ultrakonzervatív, ha elhangzik a neve, már az inkvizíciót idézik. Spanyolországban alakult ez a szentatya által elismert szervezet.

Ricardó az alapító könyvéből, Út a címe, odaadott nekem 50 példányt ivritül, hogy vigyem el a jeruzsálemi patriarchához, mert jelezték, elfogyott nekik. Megérkeztem és nem mentem be Jeruzsálembe, nem tudom miért, csak az utolsó öt napon. A hátizsákomban voltak a könyvek. Visszautazásom előtt két nappal mentem el a Falhoz. Belső kényszer hatására imádkozni kellett. Nem éreztem sem meleget, sem hideget, hihetetlenül jó kedvem volt, jól éreztem magam. Rajtam volt a kipa, és föltettem magamnak a kérdést, mit keresek én itt? A Fal előtt spanyolul a Miatyánkot imádkoztam. Utána anélkül, hogy választ kerestem volna arra, akkor mi történt velem, tudtam, hogy valamilyen oknál fogva, – amit nem mertem akkor megfogalmazni –, a dolgok a helyükre kerültek. Amikor elmondtam a Miatyánkot, elhangzott egy „köszönöm” a részemről. Megilletődtem.

Ez mit jelentett?

Amikor most beszélünk róla, ugyanazt érzem. Kitágul az ember tüdeje és inkluzíve fizikai jó érzés. Ha az ember nem fegyelmezi magát, akkor hajlamos sírva fakadni. Pár órával később elmentem a patriarchához, átadtam a könyveket, elmondtam, mi történt. Meghívott vacsorázni. A vacsorán érdeklődött, milyen volt az életem eddig, aztán este kilenckor egy kispap kíséretében végigmentünk a Via Dolorosán. Dom Michel belém karolt. Aztán visszakísértem a prelátusra. Ő elküldött, keressek magamnak papot, és gyónjak meg. Ami meg is történt. Jeruzsálemből fölhívtam Ricardót, hiszen spanyolul akartam gyónni, mert abban a nyelvben éreztem magamat biztonságban, bár magyarul akkor is jól tudtam, de azért nem ugyanaz. Mondtam Ricardónak, azonnal kell nekem pap. Ijedten kérdezte, mi van, mi történt? Mondtam semmi, csak gyónni akarok. Jó, gyere, majd a reptéren megoldjuk. Megérkeztem Bécsbe, bementünk a Karlskirchébe, ami szintén Opus-kezelésben van. Jött egy katalán pap, négy óránál tovább voltunk ott. Beszélgettünk. Ez volt a gyónás. A sok felhalmozódott szemetet belülről ki kellett dobni. Olyan volt, mintha betettek volna a mosógépbe. Azóta minden a helyén van. Aztán kijártam hozzá Bécsbe. Két éve nem találkoztunk, mert visszahelyezték Spanyolországba.

Hogyan került Horvátországba?

1991 májusára a La Vanguardia hivatalos belső munkatársa, tudósítója voltam, már másfél éve dolgoztam a BBC World Service spanyol nyelvű rádióadásainak, Magyarországon, Romániában, Csehszlovákiában, Albániában. Amikor a Jugoszláv válság kitört, engem Horvátországba küldtek, Ricardót pedig Szlovéniába. Május és augusztus között szinte semmit sem csináltam, a helyzet pedig egyre romlott, egyre több halottat, egyre több szörnyűséget láttam, ami engem is érintett: érthető, bizonyos idő elteltével nem bírtam tovább. Begorombultam. Mint külföldi újságíró, én voltam az egyetlen szemtanúja az első tömegmészárlásnak. Kelet-Szlavóniában történt, a szerbek lemészárolták a horvátokat. A templomok romokban hevertek. Ami számomra már nem volt furcsa. Amikor öreg nénit lát az ember, kezén rózsafüzérrel, és nincs mögötte csak rom és halottak, a rózsafüzér hatása megsokszorozódik. Mindennap ezt láttam, egyre többször, és mindez csak nőtt, nem csökkent, fölmerült bennem: vagy én és a többiek vagyunk rossz újságírók, mert semmilyen hatást nem érünk el az írásainkkal, vagy a rosszabb: nincs értelme. Abban a pillanatban, amikor ráéreztem, lehet hogy nincs értelme teleírni oldalakat, elvesztettem az objektivitást, és a távolságtartást, ami az újságíró kötelmei közé tartozik, hiszen nem azért megy az adott helyre, hogy harcoljon, hanem hogy tudósítson. Ehhez még hozzájött, hogy elfogtak, három napig bezárva tartottak, senki sem, még én sem tudtam, hol vagyok, míg ki nem szabadultam. Úgy éreztem, három lehetőség között választhatok: maradok és teszem tovább, ami miatt ideküldtek, aminek sok értelme nincs, és a végén alkoholista leszek, mint mindenki más, aki külföldi tudósítóként már elég régen kint tartózkodott. A másik lehetőségem az volt, hogy csapot-papot otthagyva eljövök onnan. A harmadik az utolsó pillanatban fogalmazódott meg bennem, mert már kezdtem irigyelni a fegyvert a katonák kezéből, a horvát gárdistáktól. Sok esetben úgy éreztem, én dühödtebb vagyok, mint ők. Amikor Eszék egyik külvárosában megölték az operatőrt, aki velem volt, – ő volt a 17. áldozat az újságírók közül –, másnapra összetrombitáltam egy küldöttséget külföldi és helyi újságírókból, elmentünk a Jugoszláv Néphadsereghez (már megint a vörös csillag), ahol elmondtam, nem volt hadüzenet, mondják ki végre: háború van? Mért lőnek az újságírókra? Mért lőtték le előző nap a Žarko Kaićot? A válasz az volt, az operatőr „szerencsétlen baleset” áldozata lett. Az őrt álló katona, aki a tankból lőtt ki, összetévesztette a kamerát a páncéltörő fegyverrel. Ha hadműveleti területen tartózkodunk, horvát egységekhez közel, vegyük tudomásul, hadi helyzetben, nem lehet elvárni a katonától, hogy különbséget tudjon tenni az ellenség és az újságíró között. Azokat az újságírókat, akik horvát egyenruhát viselnek, a horvátokkal mozognak együtt, azokat teljesen ellenségnek tekintik. Ezt az utolsó mondatot saját magamnak szóló hadüzenetnek vettem, innentől számomra már személyes jelentőségű volt ez a háború. Mondtam egy jó szaftosat, a vörös csillagos ezredesnek. Otthagytam. Kértem egyenruhát és fegyvert a horvátoktól, és a felvételemet a Horvát Nemzeti Gárdába, később parancsnoka lettem a Horvát Nemzetközi Brigádnak. Megint a helyére kerültek a dolgok számomra, mint mindig, amikor nem értettem, ami körülöttem történik.

Örültek önnek?

Természetesen. Én voltam az első külföldi önkéntes. Utánam elég sokan jöttek még. De harcoltak más csapatokban is idegenek, vagyis inkább rokonok, a szerbek mellé beálltak az oroszok, az ukránok „pravoszláv egységet” próbáltak összehozni. De nem vallási háború volt ez, több olyan bajtársam, katonatársam volt, aki szerb és pravoszláv vallású volt. Eszéki születésű, számára ez a harc a szülőházának a megvédése volt.

Ön szerint miről szólt ez a háború? Miért volt ez a háború?

Nagyon egyszerű. Jugoszlávia természetellenes tákolmány. Természetes volt a szétesése. A horvát csak Magyarországon nemzetiség, valójában nemzet. A bosnyák már bonyolultabb, hiszen muszlim nemzetiség volt – hála ennek a háborúnak, most már ők is nemzet lettek. Most találták meg, ezekben a harcokban a nemzeti identitásukat, hiszen eddig jugoszláv muszlimok voltak, akik Boszniában élnek. A háborút kiváltó ok, hogy a szerbek érezték, Jugoszlávia kezd felbomlani, megpróbálták az utolsó pillanatban rátenni a kezüket a lehető legnagyobb területre. Az 1991-ben elindított háború erről szólt. Területszerző, rablóháború volt.

Amikor szembetalálkozott a ténnyel, hogy ön körül emberek halnak meg, fohászkodott-e Istenhez?

Kétfelé választanám az akkori életem helyzeteit. Egy szakaszában még újságíró voltam, a másikban pedig fegyverrel harcoltam. Újságíróként többször adódott, ha olyan helyre értem, ahol valamilyen haláleset történt, például gránát robbant egy házban, vagy lelőttek három férfit, akik „csak” útban voltak, már ott állt három öregasszony és imádkozott. Ilyenkor csatlakoztam hozzájuk. Halkan, magamban persze, hiszen közben fényképezőgép volt az egyik kezemben, toll a másikban, nem igazán olyan volt a szituáció, hogy harsogva, ordítva imádkozzak. Később, amikor katonaként harcoltam, más volt. Úgy éreztem, a feladatom az – miután volt egységem is, akikért én feleltem –, minél kevesebb embernek legyen minél kevesebb baja. Kegyetlenül intenzív időszak volt. A kálvinista templom romjain kívül pap se volt a közelben. Egy idő után fölvettük a kapcsolatot ferences atyákkal Eszéken. Járogattunk hozzájuk. Itt menekült apácák is voltak Aljmasból, ahol a Dráva meg a Duna találkozik. Nem voltak erőszakosak, az utcáról betértünk, kaptunk meleg kakaót és kalácsot. Semmit nem akartunk, csak egy perc nyugalmat, és ők sem próbáltak erőszakosan „téríteni” minket. Lelki támaszt mi egymásnak nyújtottunk. Viszont karácsonykor, december huszonharmadikán, – akkor már felelős voltam több száz emberért –, megkérdeztem, ki akar misére menni? Tudtuk, hogy Eszéken, három helyen lesz szenteste, karácsonyi mise. Mindenki föltette a kezét. Ez jó is volt meg nehéz helyzet is, hiszen ha a frontvonalról mindenki elmegy misére, ki marad ott? Egyszerű volt a válasz, a misét kell kihozni a frontra. A faluban találtunk egy házat, amelyhez tartozott egy nagy asztalos műhely. Kipakoltunk belőle mindent, szereztünk padlószőnyeget, kék vászon háttér volt, a fiúk összeállítottak egy jó nagy keresztet, az asztal volt az oltár, mellette a karácsonyfa és padok. Azokat a dobozokat használtuk, amikben a tank elleni aknákat szállítottuk. Egy doboz az egyik oldalon, egy a másikon, rajta a deszka, amit letakartunk pokróccal. Több száz ember vett részt, előbújtak a pincékből a mise hallatára. Jött két atya és három apáca, aki osztogatta a kalácsokat meg édességeket. Én voltam az első, aki odamentem az egyik paphoz, hogy gyónni szeretnék. Természetesen azzal kezdtem, – mert szerintem abban az időben mást nem is csináltam, azon kívül, hogy talán a kelleténél gyakrabban turkáltam az orromban vagy a fülemben – , hogy Atyám, öltem.

Mit mondott erre a horvát pap? Feloldozta?

Ezt nem mondom meg. Feloldozott. Nem haragból öltem, hanem mert másokat akartam megvédeni. Azt is mondta, ebben a helyzetben, amiben mi vagyunk a gyengébbek, ahol civilek halnak meg, védtelenek vagyunk, a védelem elmulasztása nagyobb bűn. Aztán jött a másik, a harmadik, a negyedik, az ötödik és végtelenül sokan. Hatalmas sor állt. Mindenki gyónni akart, és áldozni.

Hisz a túlvilági életben?

Igen. Valószínűleg pár évszázadig én a purgatóriumba kerülök, de utána jó helyre. Látszanak a sebhelyek az arcomon, majdnem mind egy alkalommal történt. 1992. május 2-án autóval mentünk, – hogy Zágrábba jussak és onnan Ljubljanába, onnan pedig repülővel Rómába –, becsapódott egy gránát az útra, kaptam néhány repeszt az arcomba, a fejembe, és két kocsink egymásnak ment, az egyikben ültem én. Hat napig kómába kerültem. A hetedik nap, vasárnap délelőtt tízkor tértem magamhoz. Ezen a vasárnap délelőtt tíz órakor, amikor magamhoz tértem, avatták boldoggá Monsignore Escrivá de Balaguert. Nem hiszem, hogy ez csoda lett volna. Az orvosok azt mondták, kemény fejem van, hiszen akár százszor is meghalhattam volna az ott töltött idő alatt. Mikor konstatáltam, hogy látok, megkérdeztem, hol vagyok, mennyi az idő, mondták, és akkor bekattant, nekem most kellene a Vatikánban lennem, a Szent Péter-bazilika előtt. Végig úgy éreztem, amik velem történtek, azok kopogások voltak. Az embernek két lehetősége van, kinyitja vagy nem nyitja ki az ajtót. Éreztem, most elég volt. Valójában Dávid kontra Góliát háború volt ez, nem értettem, mitől voltam jobb, szebb, kedvesebb az Úrnak, mért kellett nekem életben maradnom. Soha nem fogok választ kapni erre a kérdésemre, a választ magamnak kell megtalálnom. Én pedig azt találtam ki, valószínűleg azért kellett megmaradnom, hogy legyen, aki emlékezik a többiekre, írnom kell, és biztos van még dolgom. Azóta is töröm a fejem, mi lehet a dolgom, mert van még időm a földön.

1991-ben történt Szentlászlón, Árpád korabeli kis faluban Kelet-Szlavóniában, köröttem fütyülnek a gránátok, én meg puskával a hátamon megyek egyik helyről a másikra. Jön két öreg bácsi, köszönnek horvátul, én meg visszaköszöntem magyarul. Tudtam, hogy ott majdnem mindenki magyar. Nagy rácsodálkozással kérdezték, maga magyar? Mondtam igen, magyar vagyok. Aztán amikor elbúcsúztunk, csodálkoztam azon, amit mondtam. Nagyon egyszerű a hit, a haza kérdése. Megörültem, és innentől kezdve teljesen egyértelmű számomra, hogy a Kárpát-medencéhez úgy kötődök, ha engem innen nem űznek el, soha nem fogok elmenni.

Megköszöntem a beszélgetést, már bejött a szobába a fiatalember, aki közben türelmesen várt egy külső helyiségben, és jelezte: menniük kellene. Barátságosan kikísért az ajtóhoz, ahol az öreg kutya, Tito álldogált, lomposan és fáradtan. Bezárta mögöttem a vasajtót, ami egy külső kis kertet képezett a színpadi kellékek elé. Lementem a ház elé, felnéztem, és megláttam az ablakból csimpaszkodó, lobogó magyar zászlót. Tudtam, hogy ebből a színes szobából jöttem el, rengeteg színes emlékkel. Azokkal az emlékekkel, amelyeket Eduárdo szeretne velünk is megőriztetni. És amelyeket valószínűleg sokáig fogok őrizni.

(A beszélgetés 2003-ban készült)

Ajánlott videó

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.