Belföld

Az Akadémia földgyalui

Földgyalut az MTA-nak, emlékezik az MTA doktora, Darvas Béla az ÉS hasábján, miközben dominóteóriáját adja elő az Akadémiáról.

A kiinduló állítása persze a szokásos: „…a hazai kutatás a szerény nemzeti jövedelmünkhöz viszonyítva is felét-negyedét kapta annak a támogatásnak, mint Európa más országaiban a sorstársai. (A nemzeti jövedelem 0,67-1,01 százalékát költöttük K+F-re az utóbbi, közel 20 évben; 2005-ben, abszolút értékben a Németországban e célra használt, egy lakosra jutó pénz ötödét.)

Gazdaságilag kellet volna az akadémiának csődöt jelentenie, ha a kutatásra szánt pénzekből nem tartották volna fönn a szervezetet. „Hajdani kormányok lendületből beszéltek még a szürkeállományunkról, aztán már ők sem. A mai vállalkozótagozatosokat már csak a folyó évi haszonkulcs dobja fel.” Szóba kerültek így a földgyalu és a kősó, mint a K+F reform adekvát eszközei.

Darvas felpanaszolja: ma csak ötödannyi jár egy „megméretési eljárás során megítélt tudományos minősítésért”, mint egy csapattagságot tanúsító akadémikusi rangért. A súlyosabb baj, hogy ez utóbbi sincs munkateljesítményhez kötve. Sokkal inkább tekinthető kegydíjnak, a korábbi szerény javadalmazás utólagos pótlásaként. „A jéghegy csúcsán az akadémikusi cím körüli vásári zűrzavar. Ezt a rangot már nem feltétlenül a tudományterületek legjobbjai kapják (bár néha azok is), hanem érdekközösségek”, persze a pillanatnyi erőviszonyok szerint osztogatva.

És eközben ráadásul az egyetem ragadták magukhoz a PhD-képzéssel az akadémiai utánpótlás egykor saját jogú építését. Az egyetemeken viszont az erre a célra kiválasztott úgy is lehet egyetemi tanár, hogy a nemzetközi tudományban értékelhető nyomot hagyott volna.

Nem csoda, ha fáj az akadémiai tagoknak az általánosítás: „Az MTA-nak azon területeit, amelyek nem szolgálják közvetlenül a versenyképességet, a földdel kell egyenlővé tenni, mert csak porosodó iratokat gyártanak.” – A miniszteri kijelentésért azután hiába érkezett telefonon az akadémia elnökéhez bocsánatkérés. A rendszerváltás táján az MTA költségvetését egy Kádár-kori, közepes vállalat éves veszteségéhez hasonlították. „Ma azt mondjuk, hogy az állami költségvetésben a kerekítési hiba nagyságával egyenértékű (0,6%).”

(A cikk az ÉS-ben olvasható!)

Ajánlott videó

Olvasói sztorik