Az önkéntes pénztári rendszer elindulásakor szinte mindenki jól járt, aki belépett egy nyugdíjpénztárba, hiszen az adókedvezmény mértéke még a legmagasabb szja-kulcsot is meghaladta – mondja Erdős Mihály, a Pénzügyi
Szervezetek Állami Felügyeletének (PSZÁF) kiemelt elnöki főtanácsadója. Az új, harmadik pillért valóban több tényező igyekezett vonzóvá tenni, közülük a legfontosabb a nem a rendszer bevezetését követő első évben, hanem valamivel később meghonosított, 50 százalékos adókedvezmény. De lényeges szempont volt az is, hogy a pénztárakba fizetett pénzről nem muszáj örökre (értsd: a nyugdíjkorhatárig) lemondanunk, hanem már tíz év elteltével is hozzájuthatunk a félretett pénz egészéhez vagy egy részéhez. Az első tagok számára jövőre telik le ez a bizonyos várakozási idő, ők eldönthetik: mennek vagy maradnak.
Jó tudni…
A tízéves várakozási idő elteltével az önkéntes pénztárak tagjai akkor is felhasználhatják az egyéni számlájukon felhalmozódott tőkét, ha még nem érték el a nyugdíjkorhatárt. Kérhetik az addig befizetett és költségekkel csökkentett de hozamokkal növelt összeg vagy csak egy bizonyos részösszeg kifizetését (vagyis nem feltétlenül kell megszüntetni a pénztártagságot, ha továbbra is akar díjat fizetni a tag vagy a munkáltatója, de tíz év után erre is van mód). Az ilyen idő előtti pénzkivonások azonban jövedelemnek minősülnek és adókötelesek. A nyugdíjpénztár szolgáltatása (a nyugdíjjáradék) viszont adómentes, ezt a nyugdíjkorhatár elérésekor lehet igényelni,ha a tag legalább hároméves tagságot tud igazolni. A pénztárból igényelt nyugdíjjáradék lehet csökkenő összegű is, ha a csökkenés mértéke kisebb 15 százaléknál (ha a nyugdíjkorhatárt elért állampolgárnak nincs meg a hároméves tagsága, ez a típusú megoldás akkor is adómentesnek számít).
Általánosságban persze lehetetlen megmondani, hogy kinek éri meg továbbra is fizetni az önkéntes pénztári tagdíjat, és ki teszi jobban, ha kilép. Egyedileg kell mérlegelni több szempontot – mutat rá Erdős Mihály. Például azt, hogy mennyire van közel a nyugdíjkorhatár, amikor adómentesen is hozzá lehet majd jutni a teljes megtakarításhoz. Az idősebb tagoknak valószínűleg érdemes kivárniuk a nyugdíjig hátralevő néhány évet, hiszen akkor valóban nyugdíjkiegészítésként szolgál majd megtakarításuk, ellenkező esetben viszont félő, hogy az egy összegben felvett (és leadózott) pénzt azonnal elköltenék, és később járnának rosszul.
Nem mindegy az sem, hogy a tag egyedül vagy munkáltatója hozzájárulásával fizeti-e díját, az utóbbi esetben ugyanis kár lenne lemondani egy számára olcsó és adókímélő juttatásról. Az is lényeges szempont, hogy milyen eredményes az adott pénztár, mekkora hozamot tud elérni, bár erről általában kevésinformációjuk van a pénztártagoknak. Évente egyszer ugyan kapnak kimutatást saját számlájukról és a jóváírt hozam mértékéről, de a többi pénztárra már végképp nincs rálátásuk, így nehéz az összehasonlítás.
Kritikus évek
1994-ben 13 ezer tag lépett be az önkéntes pénztári szektorba, legfeljebb tehát ugyanennyit érint a várakozási idő lejárata jövőre. (Akik időközben nyugdíjba mentek, meghaltak, vagy a pénztáruk végelszámolással megszűnt, azok automatikusan kiléptek már a rendszerből.) A 2004-es év tehát kritikus lesz, ekkor nyílik először lehetőség arra, hogy adóteher megfizetése mellett bár, de kivehessék tőkéjüket a tagok. A 2005-ös esztendő pedig azért lesz kritikus, mert a várakozási idő letelte már mintegy 200 ezer embert fog érinteni, 1995-ben ugyanis ennyien váltak önkéntesen pénztártaggá.
A várakozási idő utáni pénzkivonásokkal kapcsolatban szintén fontos tisztában lenni az adószabályokkal. Az alapszabály az, hogy a nyugdíjpénztári megtakarítás akkor adómentes (azért is élvez komoly adókedvezményt a teljesített befizetés), ha valóban nyugdíjcélra, a nyugdíjkorhatár elérésekor használjuk csak fel. Az idő előtti kivétek értelemszerűen adóterhet vonnak maguk után, méghozzá 2004. januárjától új, sávos szisztéma alapján.
Ha az első tőkekivonásra a tizedik évben (először 2004-ben), illetve az azt követő évben kerül sor, akkor a felvett összeg teljes egészében jövedelemnek minősül, vagyis 100 százaléka után adózni kell. Ezek után azonban évente 10-10 százalékkal csökken a jövedelemnek minősülő hányad, vagyis a tagságtól számított huszonegyedik év végére már adómentessé válik a nyugdíjkor előtti pénzkivonás is.
Konkrétan: ha valaki 1994-ben lépett be egy nyugdíjpénztárba, akkor 2004-ben és 2005-ben még a teljes összeg után adózik, 2006-ban már csak a 90 százaléka után, míg évente tíz százalékot mindig elvéve, 2015-ben (vagyis a 21. év végére) már nem kell az első tíz év alatt összegyűjtött pénzből adót fizetni. A törvényalkotók szándéka egyértelmű: tartsa mindenki tovább a pénztárban a pénzét, legyen ez valóban nyugdíjcélú megtakarítás, ahogyan a kezdeti ösztönzések sem egy elhalasztott fogyasztásra irányultak.
Erdős Mihály szerint elsősorban azt kellene mindenkinek átgondolnia, hogy mekkora szakadék lesz az aktív korú keresete és a leendő nyugdíja között. Még ha teljesül is a nyugdíjreform kidolgozásakor kitűzött 60 százalékos arány (a gyakorlatban nem feltétlenül), az komoly visszaesést jelenthet az addig megszokott életszínvonalban. Szükség van valamilyen előgondoskodásra – véli a szakember –, amit persze bankbetétben, befektetési alapban, biztosításban, kötvényben, részvényben vagy ingatlanban is meg lehet oldani, bár félő, hogy akik az első adandó alkalommal kiveszik az elmúlt évek megtakarítását, azok inkább felélni szeretnék, semmint kamatoztatni.
