Nem vénnek való véres mozi

Nem vénnek való vidék

Az idei négy Oscar-díj – a legjobb film, a legjobb rendező, a legjobb adaptált forgatókönyv, a legjobb férfi mellékszereplő – csak egy dolog. A Cormac McCarthy-regény nyomán készült film az utóbbi idők legjobb alkotása. Beleég az agyunkba, velünk marad – valószínűleg örökre –, és további gondolatokra sarkall. Első megközelítésben (mint minden nagy mű) másnak látszik, mint ami, egy ultrabrutális figurákat felvonultató véres kriminek, amiben az átlagos bérgyilkos (Woody Harrelson) derék és jóravaló alak, legalábbis a mexikói „vendégmunkás-kollégájához” (Javier Bardem) képest, akinek elméretezett gombafrizurája, vágóállatölő gázfegyvere filmtörténeti jelentőségű. Nem fogjuk elfelejteni, ez biztos, és izzadós-forgolódós álmunkban minden rossz megtestesítője gyakorta fog bardemi fizimiskával megjelenni. Merthogy a mexikói határ mentén agyonlőtt halottak között „árválkodó” kétmillió dollárnyi készpénzért vívott hajsza csupán a felszín.

A lényeg inkább az elpusztíthatatlan ördög (Bardem) megjelenése, az átlagember (Josh Brolin) megkísértése, a sátán által felvetett játéklehetőség, miszerint hogyan tovább, a jó úton vagy a rosszon. Ezt erősíti a nyugdíjazás előtt álló, mintegy szemlélődő/narráló seriff (Tommy Lee Jones) ama megjegyzése is, hogy pontosan nem tudja, ez valóság vagy álom, vagy akkor most mi is van. Pláne: hogyan tovább.
A Coen testvérek a zsánerfilm leple alatt – újfent – a falhoz (a székhez) szögeznek, és felteszik a végső kérdéseket. Amit nem feltétlenül fogunk jól megválaszolni. Egyáltalán: megválaszolni.

Egy bébiszitter naplója

Nem, nem a bögyös – momentán – szőke színészlányok sorsa, hogy el kell játszaniuk a gazdagok közé keveredett dadát, mint ahogy most a Nagydumás kiscsajok Brittany Murphyjét Scarlett Johansson (Füles, Fekete Dália) „követi a sorban”. Így alakult. Pláne hogy a dadusműfajban akadnak kifejezetten ronda gyermekfelügyelők is (Mary Poppins, illetve Nanny McPhee – A varázsdada).

A Sikersztori utáni újabb közös produktumukban Robert Pulcini és Shari Springer Berman a szegény sorsú friss diplomás antropológusaspiráns leányról, Annie-ről (Johansson) mesél, aki egy gazdag manhattani família ötéves kis maffiózójának nevelését vállalja el. A srácot – minden látszat dacára – lehet szeretni, ez a film végére sikerül is, sznob, úrhatnám, előszeretettel csicskáztató anyját (Laura Linney hálás szerepben) nem. S akkor van egy szomszédban lakó, jóképű legényember is (Harvard: Chris Evans), így minden adott ahhoz, hogy gondolkodjunk az élet- és pályakezdés nehézségein. Ám mivel ez a film nem a Diploma előtt, Johansson nem Dustin Hoffman, Pulcini és Berman kettőse meg pláne nem Mike Nichols, lehet készíteni a zsebkendőket – annak a biztos tudatában, hogy harmóniafaktorunk ki lesz elégítve.

Hipervándor

Egy átlagos tinédzser vészhelyzetben megtapasztalja, hogy ritka képességgel ruházta fel a sors: úgy váltja a teret, mint más az alsógatyát. Adományának pénz- és nőszerzéskor nagy hasznát veszi, ám amikor titokzatos társaság tör az életére, azt gondolja, ez nem is olyan nagyszerű. Eddig (az alapötletig) oké. Ám a Láthatatlan című film intő példa lehetett volna Doug Liman rendező számára (Nyomás!, A Bourne-rejtély, Mr. és Mrs. Smith), miszerint David S. Goyer forgatókönyvíró (Penge-trilógia, Batman: Kezdődik!) bizony sajnos ilyet is „tud”. Ezen az olyan scriptdoktor sem tud segíteni, mint Jim Uhls, aki – amúgy – a Harcosok klubját írta át filmre.

Pedig a teleportálós kiindulás sokat ígért. Ám a mester (Samuel L. Jackson) és a padawan (Christensen) újbóli találkozása semmi izgalmasat sem képes mondani a sci-fire olyannyira kiéhezett (hazai) közönségnek. Néha olyan érzésünk támadt, mintha az alkotók (a rendező és írói) direkt szabotálni akarták volna azt, hogy valami figyelemre méltó, vagy egyáltalán: nézésre érdemes szülessen a film alapjául szolgáló könyvből. Jackson ismét – sokadszorra – eljátssza a laza gonoszt, és mivel nem semmisül meg, könnyen lehet, hogy beleszaladunk egy folytatásba, Christensen pedig azoknak a táborát erősíti, akik szerint nem színész, csak lentről-oldalról tud ugyanazzal a pimasz nézéssel fixírozni. Például lányokat. Mint ez esetben a teljesen jellegtelen Rachel Bilsont, akinek vonzó hátsóján és csinos pofiján kívül legközelebb többet (sokkal többet) kell mutatnia, mert különben átugrik rajta az idő – hamar és kegyetlenül. S ha már idő: egyedül annak örültünk igazán, hogy a nem túl eredeti, nem túl elkápráztató akciófelvételekkel operáló mozi nem egészen másfél óra. Ciki.

Pánik

A világ – és benne kies hazánk, Magyarország – bajos egy hely, hemzsegnek a beteg lelkek, pontosabban mindenki beteg, pláne hogy az ember alapvetően magányos lény, és ezzel szembesülnie kell előbb-utóbb. A több szálon futó cselekményű film a „médiabohócként” közismert Till Attila nagyjátékfilmes bemutatkozása, írása és rendezése. Aki előítéletektől gazdagon terhelve rögvest leszögezi, hogy akkor annyit is ér, mint egy emeltdíjas sms, téved. A Pánik ugyanis alapvetően egy jól megírt, jól eljátszott, viccesen elgondolkoztató film. A filmben a szakítása miatt – szó szerint – talaját vesztett harmincas banki PR-igazgató, két homoszexuális rendőr, egy öregedő anya és barátnője, valamint a rémképeket látó kamasz fiú és szorongó társa közös vonása, hogy ki van zökkenve. Tulajdonképpen nem nagyon, de ahhoz éppen elegendő mértékben, hogy életképtelenné váljanak, már hogy az életét élni képtelenné. Innen a kiút csakis önerőből lehetséges, mindenféle külső (akár segítő szándékú beavatkozás) nem vezet eredményre. Sőt.

De legalább vicces, tehetjük hozzá mi, és nagyon hálásan értékeljük az újdonsült filmember hozzáértését, jártasságát a helyzet- és jellemkomikumban, és kiemelnénk azt az ízlést, ahogyan a film dizájnját formálja. A Pánik nem hibátlan – olykor túlírt –, de mindenképpen figyelemre méltó, ígéretes alkotás. Várjuk a folytatást.

Ádám almái

A dán Anders Thomas Jensen fekete humorú, eszköztelenségében némileg a dángyökerű Dogma-mozgalmat idéző komédiájában a neonáci Adamot három hónap közmunkára ítéli a bíróság, amit egy isten háta mögötti plébánián, a jólelkű Ivan pap kisközösségében kell letöltenie. A kommuna minimum furcsának nevezhető figurákból áll: az alkoholista Gunnarnál, a szexmániás Sarah-nál és a benzinkút-fosztogatással a hazája függetlenségéért küzdő iszlám bevándorlónál, Khalidnál sokkal problémásabb a lelkész, akinek retardált a fia és ő maga halálos agytumorral küzd. A társaság izgatottan fogadja a jövevényt, és epekedve várja, hogy a férfi vállalt „küldetésének” eleget tegyen: a plébánia büszkeségének számító, az udvarának közepén gazdagon termő almafa gyümölcseiből tortát süssön.

Az újfasiszta Adam luciferi szellem, a sajátos idillbe romlást és kétkedést hozó személyiség, szántszándékkal tör a vidéki békét szimbolizáló fa, az isteni rend ellen. Miközben a beteg világtól mérgezett szívéhez nem férnek a pozitív érzések, mindegyik paplaki sorstársát szembesíti életének hazugságával. Leginkább és legfőképpen Ivant. Isten tojik ránk – összegezhetnénk ars poeticáját, ám Jensen egy ravasz – és hihetetlenségében is fölötte életszerű – csavarral adja tudtunkra, ez nincs így.

Ez a világ a lehetséges világok legjobbika, ötölhet fel bennünk a voltaire-i Pangloss mester bölcsessége, mialatt vigyorogva pislantunk a végefőcímre, és ha ez így van, akkor még a Take That-féle gail zenét is hajlamosak vagyunk megbocsátani – és meghallgatni.