És azért miért nem háborog, hogy nincs húsból a kolbász?

Most, hogy a versmegosztásos játék után újra egymásra talált Netanyó népe a doktorandusztól a statisztikailag egyéb városba sorolt, felsőfokú tanulmányait az Élet iskolájában végzőkön át a monitor mögött még csendben figyelő vánnábí Pumped Gabókig, a pillanatnyi csendben – angyal szállt el felettünk! – elmondanám, min lehetne még jókat háborogni.

Mert ez a sonka-kóbász-szalonna igen-igen kiverte a biztosítékot.

Persze ez ebben a formában nem igaz. Mégis, oly jellemző ránk ez az egész história, akarom mondani ebben annyira benne van az egész ország! Mi történt mámeg?

A WHO – e hét elejéig az átlagember számára leánykori nevén Vattafakk, ja, tudom már, az a izé ami küzd, hogy ne éhezzenek Afrikában az emberek – friss jelentése szerint a feldolgozott húsok az első kategóriás rákkeltő anyagok közé sorolandók. Ugyanabba a csoportba, ahova a dohány és az alkohol. A jelentés készítői szerint a vastag- és végbélrák kialakulása és a feldolgozott hústermékek túlzott fogyasztása között oksági viszony van. Magyarul: ha napi ötven grammot fogyasztunk kolbászból, szalonnából, sonkából, akkor 18%-kal nő a rák kialakulásának esélye.

Több se kellett országunknak, egy emberként hördült fel népe! Zsírköztársaság polgárai ki-ki habitusának és technikai tudásának megfelelő módon anyázott, volt, aki mémeket gyártott munkaidőben, volt, aki kifakadt a fácsén, volt, ki egyenesen azt kiáltotta:

az apátok faszát!

A zsírunkat nem adjuk! A roppanó kolbász fröccsenése a miénk! Egyébként is, tényleg, ki az a WHO és mennyi pénze van már a Sorosnak, hogy még ide, ezeknek is jut, hogy össze-vissza hazudozzanak mindenfélét, na ezzel kéne foglalkozni, nem azzal, hogy az Úr Napján nem lehet teszkózni!

Persze, értem én. Számomra is rettenetesen frusztráló, hogy az életem tele van félinformációkkal, hogy nem látok tisztán az élet sok területén.

Se azt nem tudom felmérni, mi folyik a kül- és belpolitikában, sem azt, mitől működik még a magyar egészségügy, sem azt, a felcsúti polgármesternek hány hektár földje lesz és hogyan és miért van az, hogy a gyerekeknek normális ételre nem jut pénz, milliárdos kazánházra igen? Hogy van az, hogy az Illatos úton ott van egy egészen óriási rákbomba, meg hogy van az, hogy embereket lehet kilakoltatni, miközben jön a tél, hogy van az, hogy egy napon ketten is megvesznek egy tévét Magyarországon?

És akkor röhögünk azokon, akik hisznek a chemtrailben.

Számomra is rettenetesen frusztráló, mikor azt látom, hogy tehetetlen szemlélője vagyok az eseményeknek. Túl kisember ahhoz, hogy hatással legyek. Hogy beleszólásom lehessen, hogy azt mondhassam, elég. Hogy azt mondhassam, tiszta vizet kérek a poharamba, ami előttem van, zavaros, bűzös, és nem elég, hogy az előbb a szemem láttára belepisáltak, most éppen azt magyarázzák, hogy az én érdekemben történt. És az nem is pisa volt, hanem folyékony arany. Számomra is rettenetesen frusztráló az, hogy gazdasági- és politikai érdekek nehezítik meg a mindennapjaimat, rövidítik meg az életemet.

Hát akkor legalább abba legyen beleszólásom, hogy mit zabálok, és nekem ne ugassanak bele, hogy rákkeltő! Mert ha minden mást el is hiszek, ha minden más békát le lehet nyomni a torkomon, fenntartom magamnak a kisemberség jogát, és én döntöm el, hogy a kolbász, amire még éppen van pénzem hó végén, az rákkeltő-e és egyáltalán, mibe fogok beledögleni!

Pedig tudjuk, hogy a kutatások zöme nem hazugság. Tudjuk, hogy a sok hús nem egészséges. De dacosak vagyunk, mert frusztráltak, dühösek és elkeseredettek vagyunk. És nem látjuk a kiutat. A saját életünkből sem, nemhogy az Illiberális Köztársaságból.

Persze az éremnek két oldala van, mint ahogy minden közhely igaz: értem a felháborodást akkor is, ha azt nézem, senki sem szereti, ha a saját halálával szembesítik. Mindenki minden nap mindent, sőt bármit megtesz, hogy ne gondoljon rá. Ki szereti, ha a saját felelősségével szembesítik és a szemébe mondják, ha zabálsz, akkor igenis van esélyed rá, hogy kifekélyesedő daganatban fogsz meghalni és a tested már a halálod előtt oszlásnak indul? Senki.

Azt sem szereti senki hallani, hogy elhízott és a zsíros testén látszik a tunya életmód. Hogy nem mozog semmit, naponta négyszer annyi kalóriát visz be, mint kéne, de minimum három energiaitalt, mert amúgy hihetetlenül meg van erőltetve. Agyilag pláne.

Azt senki nem szereti hallani, hogy egy lúzer, oppardon egy illiberális demokráciában ezt úgy kell megfogalmazni: annyit ér, amennyije van. Ez egy igazi gyomros. Ehhez csak valami nagyon hasonló, halványabb, de egyre jobban feszítő, szúró érzés van bennünk. Már alig elviselhető, de még mindig a kerülőutat választjuk és ráokádjuk másra, hátha akkor nem feszít annyira. A migránsokra, a cigányokra, a liberálisokra, a WHO-ra. Ki szereti bevallani, hogy az elmúlt években csak arra volt képes, hogy a fejét kinn tartsa a szarból? Hogy a gyarapodás szót már csak a féktelen kolbászzabálás miatt ismerjük?

Hogy tényleg nem jó itt valami, basszameg?

Egy szó mint száz, értem én a háborgást. Innen is, onnan is. Csak ha már háborgunk, tegyük azt felnőtt emberként, demokrataként és háborogjunk akkor a kolbász meg a szalonna miatt. Van min.

Mert a Magyar Élelmiszerkönyv egy viccgyűjtemény, így lehetőség van ilyen-olyan módszerekkel emelni a húskészítmények fehérje tartalmát. Igen, a kolbászét is. Hogy a boltban lehet kapni olyan szalonnát, amire az van írva, 15% víz hozzáadásával készült. Hogy a virsli hústartalma a szabályozás szerint a késztermékre vonatkozóan 40%. A csemege debreceni se járt jobban. Legalább 42% hús van benne? Akkor debreceni az, punktum. Szereti a sült kolbászt is? Valóban?

Valójában Ön ezt szereti:

„sertésvékonybélbe, juhbélbe vagy emészthető műbélbe töltött húskészítmény, amely egyenletesen aprított 4-6 mm-es szemcsézettségű sertéshús és/vagy baromfihús és szalonna, alapanyagok valamint jelleg és íz kialakító anyagok felhasználásával készül. Sóval tartósított nyers termék, fogyasztása előtt sütés szükséges. A hústartalom a késztermékre vonatkoztatva legalább 50%.”

Lehet háborogni azon is, „mérengedik” ezt. Lehet követelni, hogy „tilcsákbe” ezt is. Lehet elgondolkodni azon, mi lehet a késztermék másik ötven százaléka. Ha nem hús. Lehet az asztalra csapni, hogy mit etetnek velünk. Szó szerint. Lehet háborogni, hogy na persze, kénytelen vagyunk ezt venni, mert a drágára, a színhúsra nincs pénzünk. És, miért nincs?

Ja, azt már fentebb leírtam.