Amennyire kiakadt a közönség annak idején a hírre, hogy tévéadaptáció készül Coenék kultfilmjéből, akkora sikere lett végül a széria első évadának. A szakma zajos ünneplése két Golden Globe-ban csúcsosodott ki – a legjobb minisorozatnak járó szobor mellett a férfi főszerepért Billy Bob Thorntont is díjazták –, a közönség pedig végül olyannyira rákapott a szériára, hogy e pillanatban 9-es értékelésen áll az IMDb-n, amivel a portál tévés toplistáján az előkelő 32. helyen szerepel. A nézettségi mutatókkal sem lehetett különösebb hiba, minthogy a stúdió egyértelműen folytatni akarta a Fargót: a 2. évad október 12-én startolt. Antológiasorozatról lévén szó mind a fő történetszál, mind a széria színészgárdája független az első évadtól, a közös pont csupán annyi, hogy Minnesotában maradtunk, és természetesen gyilkossági nyomozás áll a fókuszban most is.
A Fargo már indításakor is teker egyet a néző prekoncepcióin: az expozícióból eleinte nagyon úgy tűnik, hogy erősen maffiajellegű lesz a történet központi szálát adó gyilkosság, ám feltételezéseinkkel ellentétben a nagypályás bűnszövetkezeti leszámolás helyett egy komplexusos nyomi gyakorlatilag véletlenül, puszta pánikreakcióból öli meg első áldozatát, akihez aztán mintegy tizenhét másodpercen belül csatlakoznak még páran. Plusz némi fatális véletlen is becsúszik – négy keréken – és hipp-hopp ott tartunk, hogy az álmos kisváros a vártnál több tagja is hirtelen közeli érintettje lesz az eseményeknek – és ez még csak az eleje, a további részekben vélhetőleg további békés(nek látszó) városlakók keverednek bele az ügybe, ami, a havas minnesotai tájhoz kiválóan illeszkedve, mint a hóember, úgy nő egy piti apróságból városnyi méretű kalamajkává.
Talán már a fentiek is érzékeltetik az évadnyitó – és jó eséllyel az egész évad – legjellegzetesebb vonását: a túlzást. Mindent eltúloz a sorozat, a központi szál eseményei, a karakterek, még a hangulat is – pestiesen szólva – túl van tolva. Ugyanakkor az, hogy ez a vonása irritálja vagy szórakoztatja a nézőt, erősen ízlés- és hangulatfüggő, az epizód értékelései – IMDb-n 9,4, RottenTomatoes-on 97% – alapján inkább az utóbbi tűnik valószínűnek, bár engem speciel kissé fáraszt ez a fokú elrugaszkodottság.
A bonyodalom fele ennyi csavarral is megállna, az abszurditás ezen foka azt éri el, hogy még a legváratlanabb események sem váltanak ki minimális adrenalinlöketet sem, a karakterek pedig olyannyira túlrajzoltak, hogy nehéz őket akár csak annyira is komolyan venni, hogy izguljunk értük. Ami egyébként inkább csak műfaji probléma: a sorozat elvileg thriller, miközben így a nyitóepizód alapján inkább komédiahangulata van.
A humorfaktor javarészt a figurákból fakad, és szép következetesen ők is túltoltak, gyakorlatilag önmaguk karikatúrái mindannyian, a megátalkodottan szótlan Solverston rendőrtől (Patrick Wilson) a papucsférj létezhető összes attribútumát magán viselő hentesboltos Ed Blomquisten és ideggyenge, new age-mániás nején, Peggyn (Kirsten Dunst) át a wannabe-maffiacsalád összes tagjáig mindenki. Zseniális alakításokat látunk – függetlenül attól, hogy a karakterek olyanok, amilyenek. A tetteik, a szavaik teljesen életszerűtlenek, a motivációik is elég gyenge lábakon állnak – de bazi szórakoztató nézni.
Az igazi „fargós” hangulatot azonban a briliáns díszlet-jelmez-haj-smink kombináció, a látványtervezés és a mindezt megmutató operatőri munka adja meg: a szemcsés, szépiásra-szürkésre filterezett képek, trükkös nézőpontok, valahol némi havat azért mindig felvillantó tájképek utánozhatatlanul erős retró amerikai érzést keltenek, olyan intenzitással, hogy részemről ha a sztori maga nem is hozott különösebb izgalomba, az atmoszféra miatt simán megéri lepörgetni ezt a tíz részt.
