Végeláthatatlan a kamionsor Szerbiában a horvát határ közelében, Sid környékén. Nem állják utunkat, mi letérünk, Bapska a tervezett cél. Önkéntesek információs vonala szerint – a horvát-magyar-szerb térségen belül – ott van most a legnagyobb szükség segítségre. GPS és térkép nélkül a helyiek útmutatására hagyatkozunk.
Álmos falvakon utazunk át. Átkelünk olyan vasúti átjárón is, ahol kizárt a gyorshajtás. A jócskán megsüllyedt síneken csak lépésben lehet átvánszorogni. A mezőgazdasági területek mellett öt kis traktor robog el mellettünk. Gyanús, hogy eltévedtünk. Egy tinilány alap német tudásával irányít oda, ahol „sok ember van, irakiak, afgánok is”.
Három kilométerre a falutól szőlőültetvények mellett feltűnik egy rendőrautó és sok-sok parkoló személykocsi. Kedves, alázatos rendőr tudakolja, merre tartunk. Félreállít, hogy várjunk. A miniszterelnök látogatására hivatkozik.
Mivel nem Bapskán vagyunk, elbizonytalanodunk, vannak-e egyáltalán itt menekültek. Otthon még nem láttuk a miniszterelnököt ilyen táborokban, ezért kétkedve fogadjuk, hogy itt tényleg ez történik-e. A rendőrrel beszélgető helyi férfi szerint nincs ebben semmi furcsa.
Kiváló miniszterelnökünk van!
Angolul nem tudja részletekbe menően kifejteni a véleményét, de jelzi, a magyar kerítést elítéli.
Húsz perc múlva kiskosztümben, magas sarkúban sétáló nők jönnek nevetve abból az irányból, ahova mi tartanánk. Egyre bizonytalanabb, hogy mi valóban egy menekülttábornál várunk bebocsátásra. Egy tévéstáb is elmegy mellettünk, majd egyre több sajtós és sok-sok jól öltözött férfi és nő. Aztán méretes autók is elhúznak előttünk, köztük elsötétített ablakú luxuskocsik.
A rendőr int, hogy mehetünk. Egy kilométer után újabb rendőrök állják az utunkat, de csak érdeklődnek, mi járatban, és mutatják az utat.
A hely inkább emlékeztet egy SZOT-üdülőre, mint menekülttáborra, de miután látunk sátrakat és menekülteket is, leparkolunk.
Minden nagyon rendezett, nincs szemét. Egy emeletes épület előtt lézeng pár ember. Egy elcsomagoló operatőrtől próbálom megtudni, mi ez itt. Angolul ő is csak annyit tud mondani, hogy itt járt Aleksandar Vučić. Kérdezem, mit csinált, mit mondott? A férfi titokzatos mosollyal csak legyint.
Vöröskeresztes sátornál osztanak enni és innivalót az arra tévedőknek. Itt sincsenek tömött sorok. Több az újságíró és segítő, mint a menekült. Az udvaron tucatnyi profi sátor, a legnagyobb előtt álló férfiaktól is azt tudakolom, mit mondott a szerb miniszterelnök. Bizonytalan vállrándítás egyikük válasza. Úgy tűnik, nem hallotta vagy nem értette. Egy másik fiú annyit mond, megkérdezte, kaptunk-e enni, inni.
Ezzel nincs is gondjuk, kórusban dicsőítik vendéglátójukat.
– A szerbek jó emberek.
– Kaptunk mindent, jó az ellátás.
Egyetlen problémájuk, hogy fáznak. Az ENSZ-es egyenplédekbe burkolózva is sokan dideregnek.
Információból itt is kevés jut a menekülteknek. Egyre többen gyűlnek körém azt tudakolva, hova viszik innen őket. Válaszomra, hogy Szlovénián vagy Magyarországon keresztül mehetnek Ausztriába, egy afrikai férfi tiltakozik, szavait mutogatással is alátámasztva:
A magyar határ le van zárva és a magyarok megvernek, meg ott volt az újságíró, aki belerúgott a menekültekbe. Ott rosszul bánnak az emberekkel.
Felfedem, hogy magyar vagyok. Próbálom nyugtatni, hogy nem ez a jellemző az országunkra, és kérem, ne általánosítson, hiszen ő sem örül, ha egy kalap alá veszik a terroristákkal. A többség megértően bólogat, a szudáni férfi bizalmatlansága csak lassan oszlik, de végül ő fordít azoknak, akik nem beszélnek angolul.
Jó hírt hoz egy fiú. Azt mondja, egy-két órán belül jön értük busz. Azt azonban ő sem tudja, merre tovább.
Iraki, iráni és afgán fiúk, férfiak vannak csak a közelben. Csodálkozva kérdezem, miért nincsenek itt nők és gyerekek. A kétszintes épület felé mutatnak, hogy ők ott vannak elszállásolva.
Barátságos, szépen berendezett orvosi rendelőn keresztül megyek be körülnézni. Jól felszerelt kórházra emlékeztet a látvány. A szerencsésebbek szobákban vannak elhelyezve. Az egyikben befáslizott lábát pihenteti egy fiatal nő kisfia mellett. Sokan csak a folyosón felállított ágyakon kaptak helyet, de legalább fedett helyen vannak. Nem tűnik alkalmasnak az idő a beszélgetésre, mindenki zárkózott, valószínűleg az elmúlt óra médiajelenléte megviselte őket.
A bejáratnál újonnan érkezett családok készségesen beszélgetnének, de nyelvi korlátok miatt csak keveset tudnak mondani magukról. Egy iraki férfi az Iszlám Állam öldökléseivel magyarázza, hogy útra kelt. Egy iráni apa, a nyaka előtt elhúzott kézmozdulattal mutatja, hogy ahonnan ő jön, a keresztényeket megölik. Hollandiában, illetve Angliában remélnek békés életet.
Csecsemővel érkező család mutatja, hogy az ENSZ hozta őket és várhatóan egy napot töltenek ebben a táborban. A baba csupán egy hónapos és már két hónapja úton vannak. Törökországban és Görögországban is volt kórházban az anya, de már minden rendben, csak a hidegtől féltik a gyermeket.
Szájmaszkot oszt családjának egy férfi. Azt mondja, az esetleges megbetegedések miatt és a szagok ellen.
A Vöröskereszt sátra előtt ruhát osztanak. Ott sincs tülekedés, igaz, választék sem nagyon.
Eredeti úti célunkat hallom említeni a közelben. Egy francia fiú is Bapskára készül. Ő újságíróknak méri fel a terepet, honnan érdemes tudósítani. Járt Budapesten és Röszkén is, Horvátországban, és Szerbiát is elég jól ismeri már. Nem könnyű a dolga, mert a helyzet mindenütt gyorsan változik.
Amikor Szabadkára utaztam Újvidékről busszal, az utasok legalább 80 százaléka menekült volt. Ott is láttam már több száz embert, ma reggel viszont gyakorlatilag üres volt. Igaz, hajnalban csak 20-an, két óra múlva már hatvanan.
Járt Tovarnikban is, ahol ezrek éjszakáztak napokig, de – ahogy mi is megírtuk – a civilek által működtetett tábort hirtelen bezárták. Onnan Optovacba, államilag irányított gyűjtőpontra vitték az embereket. A családi sátrakkal teli területen 4 ezer embert tudnak ellátni, a francia fiú szerint jól.
“Itt a világ vége!”
A Principovac nevű tábort elhagyni készülünk. A tágas udvaron még szokatlan képeken akad meg a szemem: gyerekek mérleghintáznak kamaszokkal, terhes nő férjébe karolva sétálgat, két fiú pedig kóbor kutyával játszik.
Menet közben ismét helyiektől kérünk segítséget, merre menjünk. Az útbaigazítás mellé új híreket is kapunk:
Armageddon lesz este Bapskán. 7 ezer embert várnak oda.
Délután érkezünk és úgy tűnik, a hely már túl van egy majdnem világvégén. A kukoricatábla mellett emeletes buszról szállnak le sorban megpakolt családok – gyakorlatilag egy szemétdomb közepére. A sárba taposott zacskókon, kartondobozokon, ruhákon, konzervdobozokon, bomlásnak indult banánhéjon egyensúlyozva kisautókat oszt egy önkéntes. Mellette kendős nő lufit fúj.
Aki enni vagy inni akar, egy közeli sátornál állhat sorba. Mellette orvosi ellátást lehet kérni.
Átázott kartondobozokra borított ruhákból lehet válogatni. A kupac közepén fekvő babát önkéntes segítségével öltözteti anyja.
A látvány hervasztó. Szervezettségnek fikarcnyi jelét sem látni. Az adományunk osztásához sem kapunk senkitől használható javaslatot, csupán annyit, ne közvetlenül a busz mellett álljunk meg, mert ott megrekedhet a tömeg.
A hely szűkös és átláthatatlan. Egy kisebb dombon át vezet az út a horvát határhoz. A kukoricás melletti, szeméttel teli mezsgyén egy bokorban egy család ebédel.
Elképzelni is rossz, éjjel, sötétben, hogyan közlekednek itt. Egy négy napja ott segédkező kanadai önkéntes sem mond semmi megnyugtatót.
Tegnap itt kéz- és lábtörések voltak már. Rengetegen próbáltak itt átjutni Horvátországba, a nagy esőben, sárban, sötétben. Általában 20-30 percenként jönnek az emeletes buszok, de este ötpercenként hozták az embereket.
Kicsit távolabb egy magasabban fekvő kertre mutat. Elmondása szerint ott korábban voltak sátrak is, de mind magukkal vitték a menekültek.
Épphogy elérjük a határ előtt várakozókat, hangzavar támad a távolban. Egy dombra állva az látszik, hogy hömpölyög a tömeg előre. Három kordon és a mögöttük álló rendőrsor fékezi a menekülteket.
Messziről az látszik, hogy egy férfi heves kézmozdulatokkal nyugtatja a tömeget. Több menekülttársa is segíti. A férfiak kéz a kézben élőlánca jól működik. Közös erővel végül elérik, hogy az első sorokban ülve várjanak.
A nagy tömegben főleg férfiak vannak, a nőket, gyereket fent a dombon engedik sorban előre. A mellettük lévő kerten keresztül egy rendőr igyekszik kiemelni, akinek sürgős. Egy év körüli kislányt vesz át gyengéden és adja át anyjának mosolyogva. Nem férünk a közelükbe, nem hallani, milyen nyelven kommunikálnak, de láthatóan maximális az asszonyok bizalma a rendőrben.
Újabb csoport érkezik a busztól. Előkapják szürke, ENSZ-es pokrócukat és leterítik az útra – ügyet sem vetve a körülöttük lévő szeméthegyekre. Ugyanakkor a plédre a többség csak cipő nélkül ül le és valaki még a táskája alá is tiszta papírt húz.
A menekültek százai között egyetlen zöld mellényes önkéntes látható. Ő próbálja a nők sorát rendezni és az újonnan érkezőket irányítani. Ő sem tud a szeméttel foglalkozni, sorra teríti le a plédeket a mocsokba.
A kimerült cseh lány azt mondja: gyakorlatilag az ő kis baráti csoportjukon kívül nincs itt más segítség, ráadásul társai sincsenek a közelben.
Egyedül kezelni ezt a helyzetet képtelenség. Küzdök, de nem tudok mit kezdeni azzal, hogy se szemetes, se vécé a közelben.
Az előző éjjel őt is megviselte.
Szörnyű volt. Zuhogott az eső, láttam pici kislányt cipő nélkül fagyoskodni, meg terhes nőt a tömegben rettegni.
Sajnálja,hogy a nagy segélyszervezetek nem kezelik a helyzetet.
A domboldalon 4-5 éves kisfiú kiabál kétségbeesetten az apjának. Nem értem, mit akarhat, a gondterhelt férfi a csomagjaikat rendezi, nem reagál. A gyerek odaszalad és a hátizsákra kötött pléd földre lógó csücskét felkapja és gondosan leporolja.
Szedik a szemetet, ha van mibe
A magunkkal vitt adományok kiosztására nincs időnk, átadjuk az önkénteseknek, akik a buszoknál kínálnak ruhákat a menekülteknek. Ők bosnyákok, ők is magánemberként jöttek segíteni. Döbbenten nyugtázták, hogy itt semmiféle szervezés, együttműködés nincs.
Az egyik önkéntessel azon vitázom, van-e értelme szemetes zacskókat vinni a határ előtti területre. Tapasztalataimra hivatkozva állítom, van. Kinevet. Kérek 10 percet és elrohanok a zsákokkal.
Az úton üldögélőknek adom az első darabokat és közben én is nekiállok a szemétszedésnek. Senki nem ugrik fel, már azon gondolkodom, egyszer – na jó kétszer-háromszor – volt Budán kutyavásár, nem működik ez a közös szemétszedés mindig, mindenhol. Mire a gondolatot befejezhettem volna, egy idősebb férfi rám mutogatva kiabál valamit. Nem kérdés, mit, miután tucatnyi fiú rohan le, hogy adjak nekik zsákot, kesztyűt. Fesztiválhangulat van. Villámgyorsan töltünk meg öt zsákot. Észreveszem, hogy az egyik srác strandpapucsban van. Elhívom az adományainkhoz. Pár barátja is velünk tart. Szírek és irakiak. Útközben azt fejtegetik, hogy az afgánok miatt van ilyen nagy szemét. Figyelmeztetem őket, hogy ebben a helyzetben az ellenségeskedés a legrosszabb, amit tehetnek. Megértően bólogatnak. Kérdés, meddig tudják a nemzetek közötti konfliktusokat békésen kezelni.
A papucsos fiúnak sikerül cipőt találnia. Amíg a többiekre vár, egy dobozos kakaót nyújt nekem, nincs mása, így hálálkodik. A többiek zoknit, kabátot választanak.
Fejest ugorhatnának a zsákokba egyszerre, de ők fegyelmezetten várnak a sorukra.
Az estét nem várhatjuk meg. Hazafelé, Eszék környékén betérünk egy benzinkútra. Három alkalmazott is magyarul szól hozzánk, de a cigifüsttel teli kávézó jelzi, ez még nem Magyarország. A tévében épp a miniszterelnök beszél abban a táborban, ahol reggel jártunk. Nem értjük, mit mond, de beigazolódott a gyanúnk, hogy reggel több újságíró és vendég volt Principovacban, mint menekült. Az is kiderül, Aleksandar Vucic nem egyedül ment a menekültekhez, magával vitte Johannes Hahn, uniós biztost is. Az eseményről tudósító vajdasági Pannon RTV jóvoltából magyarul is megnézhető a látogatás.
Ahol a “big boss” jár, ott nincs szemét. Persze ott menekült is alig, csak újságíró:
