A Magyar Narancsnak a Széchenyi-díjas professzor a hatalom és tudomány, művészet viszonyáról beszél annak kapcsán, hogy visszautasította a kormányfő vacsorameghívását. Az interjúban az ELTE professzora elárulja, hogy a rendszerváltás idején volt személyes viszonya a Fidesz-elnökkel, akit futólag ismert. Egy-egy kupaktanácson, házibulin összetalálkoztak, és egyszer, amikor elvitte valahova kocsival, Orbán tanácsot is kért tőle, menjen-e ki Angliába ösztöndíjjal. Ő a szokásos közhellyel felelt: „ha rám hallgatsz, azt csinálsz, amit akarsz”.
Az esztéta ugyanakkor nem tartozik azok közé, akik most arról akarják meggyőzni magukat és másokat, „hogy a kezdet kezdetétől gézengúz volt: beszéde a Hősök terén a nap követelménye volt, s az első parlamenti ciklusban kiváló képviselőként működött.”
Ez Carl Schmitt kottája
A professzor az értelmiség és a hatalom kapcsolatát terhelő botrányok kapcsán jelenleg reménytelennek tartja a konszolidációt, mert „az Orbán-féle magyar állam – a művészeti életen messze túlmutató módon – azon a barát- és ellenség-felismerő és megkülönböztető rendszeren alapul, amelyet Carl Schmitt politikának nevezett. Létre kell hozni, meg kell konstruálni az ellenséget: az Európai Uniót, a menekülteket, a szegényeket, a liberális értelmiséget, a civil szervezeteket, a Harvardon tanult ellenzéki képviselőt. A nem konszolidált állam definíciója, hogy határain belül nemcsak törvényszegők, hanem belső ellenségek is vannak.”
A tudós szerint a kétharmados többség, az „igenek sokasága fontos legitimáló eleme a demokráciának, de ugyanennyire fontos a nemek tűrése és tisztelete. A belső ellenség előbb említett megalkotása jelenti az illiberális demokráciát. A 2010-es választások előtt voltak Kasszandra-jóslatok, amelyek sosem látott abszurditásokat helyeztek kilátásba a Fidesz hatalomra kerülése esetén; és voltak józan, megfontolt elemzések, amelyek rámutattak: a kormány rákényszerül majd, hogy békejobbot nyújtson az ellenzéknek, hogy ne tekintse ellenségnek, éppen azért, mert nagyarányú győzelme lehetőséget ad a nagyvonalúságra. Végül a Kasszandra-jóslatok valósultak meg.”
Nincsenek szavak erre
“Sőt, rövidesen kiderült, hogy nem volt olyan Kasszandra, aki az alkotmányos jogállam, a szociális helyzet és a kultúra ilyen mértékű megrontását előre merte volna látni. Az elmúlt öt évben sokan próbálták értelmezni, mi történt itt. Eleinte az elemzők egy része a rendszer ideiglenességét hangsúlyozta, hogy ez az új rend Európa közepén nem húzhatja soká.” Úgy tekintettek rá, mint Európától idegen, tarthatatlan állapotra. Keresték az analógiákat, amelyek nem voltak igazán sikeresek, de sok részletkérdésben találónak tűntek. A két legkézenfekvőbb párhuzam a Horthy- és a Kádár-korszak volt, és valóban, megjelentek olyan elemek, olyan szociálpszichológiai tünetek, amelyek fölidézték egyiket vagy másikat, de semmiképpen sem lehetett azt mondani, hogy lényegileg restaurálták volna Kádár vagy Horthy rendszerét.
Magyar Bálinték fogalma, a „maffiaállam” politikailag és tünetileg nagyon találó, hiszen kétségtelen, hogy a rendszer egyik jellegzetessége az állami szintre emelt korrupció és a szemérmetlen lopás, de kétlem, hogy a dolgok mélyére hatolna. Mert ha azt vesszük, hogy Janukovics Ukrajnája is maffiaállam volt, márpedig ebben biztosak lehetünk, miközben alapvetően különbözött Orbán Viktor Magyarországától, akkor láthatjuk, hogy ez a definíció nem elég specifikus. A mai napig nem találunk szavakat arra, amiben élünk.”
Fotó: MTI
Amit másutt szégyen kimondani, azt itt kormányplakát hirdeti
Az esztéta szerint ugyanakkor egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy „Orbán Viktor rendszere nem idegen Európától, sokkal inkább összegyűjti és megtestesíti azt, ami Európában a legrosszabb. Ebben az értelemben élen jár: valóban összegyűjti és megtestesíti a földrész negatív utópiáját. Ami másutt kisebbségek értékelvei, amit a konszolidált elitnek szégyen lenne nyíltan kimondani, azt itt hirdeti a kormány feje, plakátja, szóvivője.
Az esztéta kevés önleleplezőbb szabályozásról halott, mint a királyi tévéé, „hogy menekült gyermekeket nem lehet megmutatni. Hátha még fölébredne valami részvét, valami együttérzés, valami emberi dolog. Most mindenki megértheti, hogy ment ez 1944-ben Magyarországon, amikor a társadalom engedélyt adott és ösztönzést kapott a gyűlöletre. Sok mindent el lehet mondani Orbán Viktor rossz kormányzásáról, de a legszembeszökőbb az irgalmatlansága és a kegyetlensége. A Széchenyi-díjas professzorral készített interjú további részletei a legfrissebb Magyar Narancsban.
Lovagi tornára körömreszelővel
A Radnóti Sándor által említett Magyar polip kapcsán Magyar Bálint korábban sürgette, hogy az ellenzék nevezze meg a rendszert, amely ellen küzd, mert amíg „nem tudjuk, hogy mi ellen küzdünk, nem tudjuk nevén nevezni”, addig nem is tudunk hatékonyan harcolni ellene. Pontos kifejezések híján a rendszer leírása teljesen hamissá válik. Árnyékbokszolás folyik, mintha a Fideszen éjjellátó szemüveg lenne, a többiek csak sötétben csapkodnak – érzékeltette a helyzetet az SZDSZ egykori elnöke, aki szerint a kategóriák, amelyeket az ellenzék használ a helyzet leírására, „nem illenek erre a rendszerre”, ezért hatástalanok.
Magyar Bálint példaként hozta fel, hogy nem érdemes általában antidemokratikus, illiberális államról beszélni, mert sokféle autokrácia van.„Olyan, mintha egy lovagi tornára körömreszelővel próbálnék odamenni” – érzékeltette ezen bírálatok Fideszre gyakorolt hatását. Ugyanakkor jelezte, ennél is rosszabb, amikor az ellenzék „mutyizást, államosítást, pártkatonákat” emleget. Ezek a kifejezések félrevezetőek, nem írják le pontosan a helyzetet. Például a mutyinál „vannak olyan mögöttes feltevések, amelyekkel senki nem számol”. Nem csak az a gond a kifejezéssel, hogy kedélyeskedő, a minőségi különbséget az elmúlt huszonöt évhez képest gyakorlatilag „önlefegyverző módon megszünteti”.
