Méhelÿ Lajos saját alakját az 1915-ben megjelent A háború biológiája című művével tette halhatatlanná. Írt ő a kurtakígyókról, szűkszájú békákról, a gyökeresfogú pockokról is, ezért akadémiai tagsága, és ha munkássága ennyiben maradt volna, talán ma is tisztelettel emlékeznénk rá.
De ő tovább ment, és olyan területen “alkotott”, amiért a Magyar Zsidókérdést Kutató Intézet leendő igazgatója, Bosnyák Zoltán az 1942-ben „fajvédő Keresztelő Szent Jánosként” dicsőítette. A hungarizmus kifejezést megalkotó Prohászka Ottokár pedig úgy fogalmazott, minden más antiszemita csak a „csengettyűket rázza” a „harangokat verő” Méhelÿhez képest – derül ki a Politikatörténeti Intézet korabeli sajtóhíreket feldolgozó weboldaláról.
Aki a természet törvényeit ismeri…
A tudós tehát eredetileg állatok fejlődés-és rendszertanával foglalkozott, majd kidolgozta saját szociáldarwinista fajelméletét, amiből a II. világháború végéig sokat merítettek a hazai szélsőjobb vezérei. Említett 1915-ös tanulmánya a Természettudományi Közlönyben különnyomatként, 30 oldalban jelent meg. Ebben Méhelÿ úgy vélte, „a háború nem emberi találmány, hanem a szerves életnek törvényszerű jelensége”, mely sohasem lesz kiküszöbölhető.
A békeidők csupán a harcra való felkészülést, erőgyűjtést szolgálják, az összecsapásban pedig fajok – azaz etnikumok – mérik össze erejüket, hogy a végén a gyengék kihulljanak. “Mindezek a természet törvényszerű jelenségei, melyek az emberi nemre is érvényesek, mert a természet törvényei egységesek, szigorúak, következetesek és ellentmondást nem tűrőek.” A háborút is biológiai okokkal, jelesül a német és az orosz túlnépesedéssel magyarázza. Előbbi magyarázza a britek “heves ellenérzését”, ami összecsapáshoz vezetett, Oroszország pedig nyugati terjeszkedésben látja a kiutat.
„Íme a létért való küzdelem, melyet a szociológusok leginkább csak az állatvilágra szeretnek vonatkoztatni, kérlelhetetlen hatalommal uralkodik az emberi nem életében is, s a háború vérvörös fényben égő szemhatárára oda rajzolódik az emberi állat, melyről hamarosan lefoszlik a kulturáltság máza, mihelyt állatéleti igényeit és szükségleteit nem tudja kedve szerint kielégíteni.” Többek közt a heringek, pontyok és galandférgek analógiájából kiindulva Méhelÿ szerint a háborút csakis az életképesebb központi hatalmak nyerhetik meg. Nem sokkal később kiderült, a történelem ez esetben felülírta a természet kérlelhetetlen törvényeit.
“A magyar faj biológiai romlása”
Kritikusai persze már 1915-ben is voltak, Migray József a Népszavában ezt írta: a háborúk kitörését „biológiai okokban csak az keresi, akinek halvány sejtelme sincs a nemzetgazdaságtanról, a gyarmatpolitikáról, szóval a modern államok valóságos életéről”. Méhelÿ Lajost azonban a vesztes háború sem késztette elmélete felülvizsgálatára, inkább még mélyebbre ásott.
Ha ugyanis a magyarság elvesztette a háborút, akkor nem olyan erős, mint korábban gondolták. Egy faj ereje viszont tisztaságán múlik, ami megkérdőjelezhetetlen axióma. A konklúzió: a magyar nemzet hanyatlásnak indult, mert „elkorcsosult”, „elrákosodott”: “a XIX. század közepe táján ferde vágányokra tér a magyar vér öröklődése s itt veszi kezdetét a magyar faj biológiai romlása” – írta az 1936-ban megjelent A magyarság múltja, jelene és jövője című munkájában.
A romlás oka pedig egyértelműen a zsidók emancipációját lehetővé tevő liberális politika, így Méhelÿ már nem kevesebbet követelt, mint magyar fajbiológiai intézet felállítását. Ekkor azonban már nem volt a Magyar Tudományos Akadémia tagja. Ő maga mondott le tiltakozásul 1931-ben, mert úgy vélte, munkái nem kapnak elegendő tudományos elismerést. Az újabb vesztes háború után a népbíróság börtönbüntetésre ítélte, itt is halt meg 90 évesen, 1953-ban.
