Minthogy az ember imád keretezni, továbbá beleszólni mások dolgába, így nagyjából mindent, ami a párkapcsolatokhoz kapcsolódik, önsorsrontó mítoszok és előítéletek öveznek. Testületileg szeretjük megmondani másoknak, hogy éljenek-e kapcsolatban vagy ne, hogy mikor kezdjék és fejezzék be a párkeresést, továbbá hogy mindezt hol és hogyan tegyék. Mert ugye buliban ismerkedni gáz, mert akkor az nem lesz komoly, a fotószakkörön nem jön be senki, a barátaink sajnálatosan nem mutatnak be hetente új egyedülállóknak, házinyúlra meg ugyebár nem vadászunk – meg vagyunk tehát lőve alaposan. Adná magát az internetes társkeresés, mint a lehetőségek kimeríthetetlen tárháza, ám a fent említett előítéletek itt is jelen vannak – akkor is, ha egészséges ember ezekre elegáns ívben tesz. Mert ugye a társkeresőzés veszélyes, ki tudja, miféle szatírokba fut bele az ember – mintha nem ugyanekkora esélye lenne ugyanennek a négyeshatoson is –, továbbá méltatlan is, mert jaj, tiszta húspiac – mintha nem ugyanez menne élőben is, jó reggelt kívánok – valamint ciki is, mert jaj, nem akarunk kiéhezettnek és/vagy magányosnak látszani – mintha a látszat fenntartása megoldana bármit is.
Pedig, ahogy egyik legbölcsebb barátom fogalmazott: ha az internet jó kajarendelésre, szórakozásra, kapcsolattartásra, álláskeresésre, mindenre, akkor elég képmutató azt állítani, hogy pont társkeresésre nem jó. A nagy számok törvénye ötvözve egy ügyesen kitalált algoritmussal, ami az emberek egymáshoz passzolását méri, csodákra lehet képes. Aztán persze – bár ennek súlyát, többek között a hollywoodi romkomoknak köszönhetően hajlamosak vagyunk alábecsülni – csak ahol a társkeresőzés véget ér, ott kezdődik az igazi feladat. Márpedig ha elfogadjuk, hogy a Szenvedélyek hálója című kötetben szereplő történetek valamennyire is reprezentálják az átlagot, akkor nincs túl sok okunk a bizakodásra.
Sándor András hosszú ideig készült, sokrétű, szépen válogatott munkája huszonkét nő történetét meséli el. Korosztályban, életmódban, státuszban, értékrendben nem is lehetnének különbözőbbek, a közös pont, hogy mindannyian jól ismerik az internetes társkeresést: egyesek évek-évtizedek, mások pár hét tapasztalatait osztják meg a szerzővel. A sztorik a kiábrándultság – idill széles skáláján mozognak, ilyen formán elég átfogó képet nyújtanak a motivációkról és az élményekről, és a karakterek is izgalmasak, sok a vicces sztori, engem mégis elszomorított ez a könyv.
Ez a kötet ugyanis – aligha szándékosan, de – szomorú képet fest a párkapcsolatokról is, a társkeresőkről is, meg úgy általában nőkről és férfiakról is, és ezt főleg a széles skála miatt érzem elszomorítónak: ha átlagot vonok, akkor lehet, hogy tényleg a valóság rajzolódik ki. Ebben a valóságban pedig olyanok történnek, hogy kapcsolatokat tesz tönkre, ha egy nőnek szép és drága autója van, valamint hogy az ágyban kipróbáltan ügyetlen szélhámosok és idióták ágyában kötnek ki egynél többször egyébként értelmes nők, csak mert elégszer mondta ki az illető szélhámos/idióta, hogy odavagyok érted. Történnek továbbá olyanok, hogy a hűtlen feleség nem érzi abban a tragikomédiát, hogy ugyan ő is félrelép, de csak akkor lép ki vérig sértve a rég nem működő házasságból, amikor kiderül, hogy a férj is félrelép. Hogy gyomként virul a méltatlan kicsinyesség, játszmázás és bosszúvágy, kiirtva az őszinteség lehetőségét is. Hogy a nők intellektuális válasza az életre rendre az őrangyalkás-bevonzós sufniezotéria. És hogy leesett állú megdöbbenés a válasz arra a felfoghatatlan, bombasztikus újdonságra, miszerint a nőknek is fontos a szex.
Sándor András kötete mindazonáltal kimondottan ajánlott olvasmány, a szerző ugyanis – eltekintve attól, hogy széles látóköre ellenére meglepő stílusban osztályozza az interjúalanyait – nagyon fontos célkitűzéssel írta meg könyvét. A Szenvedélyek hálója ugyanis minden szomorú kicsengés ellenére a cikkem elején emlegetett előítéletek ellen dolgozik azzal, hogy élőben demonstrálja azt a közhelyet – amit ugyan mind tudunk, mégis hajlamosak vagyunk vele ellentétesen cselekedni –, hogy a személyiség, az életút, a vágyak és az értékrendek sokfélék és sokszínűek, és hogy semmi nem biztosítja be jobban a boldogtalanságot, mint hogyha valamiféle művi, életnek csúfolt egységcsomag szerint próbálunk élni mindannyian.
