„Te, az ott nem az Ambrus Attila?”…”Milyen Ambrus Attila?”…”Tudod, a viszkis…”…”Milyen viszkis?”…”Jaj, hagyjál már! Ne mondd, hogy emlékszel?”
Ez a párbeszéd vasárnap délután hangzott el Szegeden, a Belvárosi híd közepén. Ahol a Szeged-napi ünnepségsorozat keretében rendezett hídi vásárra kiérkezett tömeg bánatosan bámulta az esővel fenyegető felhőket, és fázósan panaszkodott a szeszélyes május miatt.
Attila, a whiskys, akire a házaspár férfi tagja nem emlékezett, viszont mosolyogva állt a sátrában, és vidáman árulta portékáit. Kisebb-nagyobb kerámiavázák, pálinka tartására alkalmas porcelánkulacsok, de még híresebb futball-klubok címerei is sorakoztak a standon. Az érdeklődők pedig percenkén köszöntötték Attilát. Volt, aki csak megbámulta, netán fényképezte, más arról kérdezte: hogyan lehet túlélni tizenöt év börtönt.
“Tizenhét évre ítéltek, de végül tizenhármat töltöttem benn” – igazította ki a kérdezőt Attila, mintha egy börtönt soha nem járt ember ettől kisebbnek érezné a büntetést.
Rablás előtt mindig whisky
Mielőtt a „Hogyan lehet túlélni?” kérdésre elárulnánk Attila válaszát, idézzük fel azt az időszakot, amikor Ambrus Attila nemcsak Magyarországon, de világszerte híressé vált. Lépjünk vissza a múlt század 90-es éveibe, amikor az úgynevezett „viszkis rabló” tettei tartották lázban az országot. Természetesen a rendőrséget leginkább, hiszen a hatalmas apparátust megmozgató nyomozás ellenére sokáig képtelen volt elfogni azt a fiatalembert, aki húsznál is többször rabolt ki bankokat, takarékszövetkezeteket, utazási irodákat, postákat. Volt, ahova többször is „benézett”. Elhíresült nevét onnan kapta, hogy közvetlenül a rablások előtt, a helyszínekhez közeli kocsmákban 1-2 deci whiskyt ivott. Igencsak eredményesen munkálkodott, hiszen rablásai során valamivel több mint 140 millió forintot gyűjtött be. De végül rendőrkézre került, majd megszökött, újra elfogták, és a bíróság 2002-ben 17 év börtönt szabott ki rá. Végül a fegyházban mutatott jó magaviseletének köszönhetően 2012. januárjában feltételesen szabadulhatott, mivel az előzetes letartóztatásban töltött idő is beszámított a büntetésébe.
Ne tagadjuk: rablásai idején sokan népi hősként kezelték, Rózsa Sándorhoz hasonlították, aki a gazdagok (bankok) pénzét veszi el, méghozzá – ha lehet ilyet mondani – gáláns eleganciával. Bevallom, én soha nem tartottam hősnek sem Rózsa Sándort, se Ambrus Attilát, ám a fent már említett kérdésre – „Hogyan lehet túlélni több mint egy évtized börtönt?” – adott választ én is nagyon kíváncsi vártam. Már csak azért is, mert számtalan cikket, több könyvet is írtam már a börtönök világáról, és magam is megtapasztaltam: a hosszú rabság igencsak megtöri az ember testét, szellemét. Ám Ambrus Attilán ennek nyoma sem látszik.
Hogyan lehet kibírni 13 év fegyházat?
“Kibírni? Nem kibírni kell, hanem felhasználni minden percet arra, hogy hasznosan töltse el az ember” – adta meg a választ Attila. Készségesen beszélt arról a sátor előtt ácsorgóknak, hogy a fegyházban nemcsak leérettségizett, angolul tanult, hanem a Dunaújvárosi Főiskolán kommunikációból is szerzett diplomát. És ami a megélhetése szempontjából a legfontosabb: kerámiakészítéssel foglalkozott.
“Tessék, itt látható az eredmény egy része” – mutatott körbe standján Ambrus Attila, majd így folytatta:
“A börtönben igencsak alacsony a szellemi nívó, talán a buta, semmivel nem törődő rabtársak készítik ki leginkább az embert. Nem mondom, hogy mindenki ilyen, de a többséget nem érdekli más, csak az, mi lesz a kaja. Az összezártságban könnyen lobban a harag is, és egy kint élő ember el sem hiszi talán, hogy a cellatársak azon képesek összeverekedni, mit nézzenek a zárka egyetlen televízióján, ha eljön az este. Gondolhatják: a Mónika show, meg egyéb szörnyűség volt benn a sláger. Szerencsére ki tudtam harcolni magamnak olyan tekintélyt, hogy rábírjam a társaimat: nézzünk értelmesebb dolgokat, lássuk, mi történik körülöttünk a világban. Így aztán naprakész voltam a világ eseményeiből, és ez rengeteget segített abban, hogy ép ésszel, az újrakezdés sikerébe vetett hittel, töretlen akarattal éljem túl a tizenhárom évet. Meg aztán az igaz barátok sem hagytak el, rendszeresen tartottam a kapcsolatot a külvilággal. Ők öntöttek belém erőt, ha csüggedtem, bátorítottak: jönnek még szebb napok is.”
Mondja, ebbe a kulacsba whiskyt is lehet tölteni?
De Attila – aki elmondta, nagyon megbánta, amit a tett, és egyáltalán nem tartja magát népi hősnek, követendő példának meg végképp nem – nemcsak a fegyházat élte túl, hanem a szabadulást is.
Hogy miért írom ezt? Mert pontosan tudom: a börtönökből kikerülők többsége a hosszú rabság után nem tud igazán mit kezdeni a szabadsággal. Mert nem tudott mit kezdeni börtönéveivel sem. Ám aki bekapcsolódott a fegyintézet kínálta programokba, mint tette ezt Ambrus Attila is, amikor tanult, igyekezett hasznosan eltölteni minden percét, az esélyt kap az újrakezdésre. És Attila élt is az eséllyel.
“Egy kis kerámia műhelyt hoztam létre, és most ez a munka és a termékek értékesítése tölti ki minden napomat. Járom a vásárokat, árulom a portékáimat, és igyekszem minél többet fejlődni ebben a mesterségben” – mondta – miközben többen az árak felől érdeklődtek, de olyan is akadt, aki csak ennyit mondott:
“Attila, hadd szorítsam meg a kezét, és kívánjak sok sikert a tisztességes élethez.”
Attila pedig mosolygott, azon leszek, válaszolta, és ha valaki kérte, aláírásával is ellátta az eladott kulacsot, vázát.
“Mondja, ebbe a kulacsba whiskyt is lehet tölteni?” – kérdezte valaki a tömegből.
“Ezt inkább hagyjuk. Örökre” – válaszolta nevetve Ambrus Attila, és épp olyan aggódva kémlelte az esőfelhőket, mint bárki más a Szeged régi hídjára vidám ünnepet teremtő kézműves vásáron.
