Ki ne reménykedne abban, ha régiség vásárba megy, hogy kincset talál? De kérdem én: kinek mégis mi jelenti a kincset? Nos, aki vasárnap reggel azért látogatott ki a Cserepes sorra, hogy hatvan éves Orion rádióval gazdagítsa a számára kincset érő gyűjteményét, nem kellett csalódnia. Ugyanis Kovács úr több ilyen szerkezetet kínált, és mint elmondta: eladott korábban már ötöt is. Mindezt széles mosollyal az arcán közölte, és akkor azt hittem, ebben a nagy árú kavalkádban csak boldog emberekkel fogok találkozni.
Hiszen volt itt minden XVIII. századi német porcelán babától a régi pénzeken át pornóújságig, amire éppen Lenin mellszobra kacsintgatott. De még olyan árussal is találkoztam, akinek a pultján legalább hatvanféle mobil telefontöltő, mint régiség(?) várt új gazdára.
– Igaza van ura, van itt minden, csak éppen vevő egy szál se – szomorkodott egy asszony, amikor a forgalomról kérdeztem.
– Tudja, sok embernek már a kacatra sincs pénze, nemhogy régiségre. Pedig itt mindent olcsóbban megkap, mint a régiségboltokban. Nézze, ezt az ezüstpénzt én csak hatezerét adom, de bent a városban tíz alatt meg nem kapja, garantálom.
Pénztelenségre panaszkodott régi újságok árusítója éppen úgy, mint aki a hatvanas évek ízlését tükröző, sok helyen „cikinek” számító, másnak kortörténeti dokumentumot jelentő nippeket, kis porcelánfigurákat árult. De azt mondta, ha bakancsra lenne szükségem, hát csak tartsam a lábam, mert máris rá tud húzni egy olyat, ami harminc év alatt sem kopik el.
– Ha szereti a szép festményeket, itt aztán nézelődhet – szól rám egy kereskedő, és már mutatta is, milyen csodás tájat festett meg az ismeretlen „művész”, de oly buzgalommal, hogy volt azon a képen hattyútól templomtoronyig minden. Leginkább olyan színekben pompázva, amiket látva elsírta magát még a Cserepes sor fölött felhőkkel kergetőző nap is.
– Köszönöm, most inkább nem…- szabadkoztam, amikor egy úr barátságosan közölte: bármilyen hihetetlen, de lehet itt valódi kincseket találni, ha nagy az ember szerencséje. És mint kiderült, az övé nagy volt. Ha nem is ezen a vasárnapon, de két héttel korábban, amikor felfedezett egy miniatűr festményt. Mint mesélte, szép volt a kép, megfogta a tekintetet, érzelmet, hangulatot sugárzott, ám 2.500 forintért kínálták.
– Nálam nem volt csak kétezer forint, de azért csak kerülgettem egy darabig a képet, és végül meg is kaptam ezért a két darab ezresért. Amikor hazaértem, odaajándékoztam a barátnőmnek, ám nem hagyott nyugodni a kíváncsiság, mégis ki lehet a festője? Meg is találtam az apró szignót, majd a nevet beütöttem a google-ba, és kiderült, hogy egy olyan angol festő műve, akinek a képeit manapság nagyon felkapták, és egy-egy darabért 800-2.000 eurót is adnak Angliában.
Hoppá! – bólintottam elismerően, de éreztem, rám ekkora szerencse nem fog mosolyogni ezen a napon. És így is lett. A szerencse éppen úgy nem jött ki a Cserepesre, mint ahogy a várt nagy tömeg is távol maradt.
– Hónap vége van, uram, mégis mit gondol, ki jár ilyenkor vásárolni? Legföljebb kenyérrét ugrik le a boltba… – legyintett egy öregúr az eladatlan könyvei előtt, és távolba révedt a tekintete. Talán azt a világot kereste a messzeségben, ahol az embereknek a hónap utolsó vasárnapján is van bőven forintjuk, és abból a pénzből könyvre is költenek…
